Láttam én mindjárt, hogy a fiúcska, kinek kócos hajába csupasz ágacskák gubancolódtak, igen csalafintán tekeri a szót. Így nem is mondtam ki mindjárt az első dolgot, ami eszembe ötlött. Inkább forgattam a mesét a fejemben, s hamarost rájöttem, hogy ebben a történetben is legalább két titok bújt meg a szavak mögött.
– Az irigység olyan betegség, ami előbb-utóbb elpusztítja azt, akibe belé költözött – mondtam. A legényke már-már kurjantott volna, mondván: nem találtam el a rejtélyt, de én gyorsan tovább beszéltem: – A türelem és szerénység viszont olyan öltözék, kinek viselőjére mindenki mosolyogva néz.
A tizenegy vendég, no meg a nagyapám tapsolva ünnepelte az eszemet. Egyedül a legényke bökte oldalba bosszúsan a jobbján ülő bátyját, hogy jelezze: ő következik a mesemondásban. Amaz meg is dörgölte fagytól csípett orrát, s mikor regélni kezdett, a bajuszáról dér potyogott…
BETEMETETT A NAGY HÓ
Egyet mondok, de az kerek…
Volt úgy a világnak kezdetén, mikor az ember még barlangban lakott, s épp csak kezdte sejteni, hogy sütve jó a grillcsirke… Szóval akkoriban úgy volt, hogy a nyár és a tél között semmi különbség nem mutatkozott. Virágok nőttek, fák lombosodtak, patak fecserészett, macska egerészett, amerre a szem ellátott. Egyik reggel felhőpalotája bodros teraszán, nyikorgó hintaszékében ült Nagyanyó, a vizek, növények és a szellő teremtője. Mellette, kedvenc sámliján, Nagyapó pipázgatott, ki a hegyeket, állatokat és a viharokat formálta fenségesre.
– Szép világot fabrikáltunk, Nagyapó! – mosolygott letekintve a virágzó földre Nagyanyó.
– Szépet biz’! – biccentett rá a párja.
– Unalmas, unalmas! – trillázott váratlanul egy pimasz kis hang. A felhő szélén egy cserfes kis rigó ücsörgött, csillanó szemét huncutul az öregekre vetve. – Jöttem, hogy megmondjam: unalmas a világ, amit fabrikáltatok! Minden csupa zöld, a nap folyton hétágra süt, s amerre nézek, langyos szellő lengedez. Ez biz’ unalmas, unalmas!
– No, ha unalmas, én már tudom is, mi legyen! – bőszült fel Nagyapó. Elkérte nyomban Nagyanyó egy ősz hajszálát, vette hozzá a maga bajusszá fehér szőrszálát, majd a kettőt összegyúrta egy hasas viharfelleggel, s rádobta azt a világra. Lett ám mindjárt függönyös hóesés, zúgó fagyfergeteg. A jég, meg a zúzmara recsegve-ropogva festette dermesztő fehérre a világot.
– Ezentúl az év fele zöld lesz és meleg! – mondta csendesen Nagyanyó.
– A másik fele meg hófehér és zimankós! – szólt szigorúan Nagyapó. – Elégedett vagy-e, te madár?
Csakhogy a rigó addigra már rég elbújt Nagyapó sámlija alá. Így, miközben a világot betemette a nagy hó az ő cserfessége miatt, a rigó egyedül maradt meg feketének.
Folyt. köv.
