Délután fél négy. Mögöttem áll, az ablaknál, varjakat fényképez. Ilyenkor úsznak be a város fölé, melegedni a felfelé áramló termikekben. Mindennap végigkattogtatja ezt a vonulást, kiállítás lesz belőle, már régóta tudom, milyen. Zoli (hiába próbálom megváltoztatni a nevet, egyik sem illik hozzá, úgyhogy ez marad) nagyon szívesen beszél frissen születő gondolatairól: terpeszállás, hunyorgás, a hosszú, őszülő hajzat hátrasimítása, egy elképzelt macskafej paskolgatása a levegőben, és mindegy, hogy a hallgató ámul vagy derül. Betérünk például egy ifjúsági klubba, meglátja az öreg flippergépet, odalép, körbenézi, aggodalmaskodik az állapota fölött, rákérdez, tudom-e, mi az a féreglyuk. Nem hiszi el, hogy tudom, elmagyarázza, és közben óhatatlan, hogy eszébe ne jusson erről valami érdekesebb: „Te, ez a Flipper Öcsi is, hogy meghalt…” Avagy hogyan kell egy kandallót beépíteni füstcsővel, minden egyébbel együtt olyan lakásba – az övébe –, ahol az előző tulaj kőműves volt, és épp ezért olyan az egész, mint a suszter cipője. Ne keress benne párhuzamost, vízszintest, merőlegest. A jó illetve túl jó épületszigetelés ugyanilyen végteleníthető problematika, ezzel egyszer egy sportriporter kollégát Zágrábig boldogított. Nagy tévedés volt azt hinni, hogy legalább éjjel csönd lesz. A szállodai szobában Zoli, mihelyt abbahagyta a beszédet, párat szuszogott üresben, aztán horkolni kezdett. („Nem, Bandesz, én nem horkolok, hanem üvöltök. Ez van, már kezeljük.”) Az alváscentrum is érdekes hely. Nem tudod, amikor rákapcsolnak arra a gépre, hogy tényleg te vagy rákötve, vagy azt kötötték rád, szóval kétesélyes, de alszol, öcsém, és hat rád ez a viszony, ha azonnal nem is, idővel biztosan. Ez az önbizalom, becsületes őszinteség tényleg mindenkit szórakoztat vagy fölháborít. „Nincs itten valami hátsó szándék?” – kérdezte egy lány a Sing singben. Csak egy bulifotó kellett volna, és máris mehetünk, de Zoli úgy érezte, mondania kell valamit, mert beszélgetős szakma a miénk. „Nincs, aranyom, hátsó szándék, ha csak nem arra gondoltál, hogy meg akarlak-e dugni.”
Többnyire van türelmünk ehhez. Vagy nincs. Olyankor mintha nem vennénk észre, hogy itt van, és ő is úgy tesz nagyvonalúan, mintha ezt nem venné észre. Ha nagyon fontosat akar mondani, úgyse marad csöndben. „Gyertek csak ide, egy pillanat!”, kiáltotta most, már nem is mögöttem áll, a gépénél ül. Semmi különös egyébként, csak segítsünk már eldönteni, mi, tiszta szeműek, hogy melyik képet küldje el egy fotópályázatra. Hármat választott ki, de most már nem tudja, melyik a legjobb közülük, pedig muszáj dönteni, csak egy maradhat.
Első nap az iskolában: barna kislány ül zöld asztalnál, támasztja a fejét, nagyon gondterhelt, kezében mikrofonvégű ceruza. Mellette egy fiú sír, régóta, nagyon, mintha fél arca mézből lenne. Nemzeti Bajnokság: NB II-es futballmeccs, két fekete légiós küzd egymással a labdáért, hátul drótkerítés, távolabb mohás cseréptetők, az egyik alatt lécfalú kukoricagóré, vagy inkább kotárka. A harmadik fotó címe: Lemászott a falvédőről. Műhelyben vagyunk. Középen, törülközővel leterített vasszéken Mikulás-sapkás meztelen nő ül, három fiatal és egy öregebb overallos férfi nézi. Valószerűtlen az egész, ha csak elmeséli valaki, pedig megtörtént, hogy a városi rádióállomás akciót hirdetett, Tedd otthonosabbá a munkahelyed címmel. Játszani kellett, de persze a szerencsének volt nagyobb szerepe. A győztes munkahely egy sztriptízműsort nyert, és ettől tényleg mindjárt olyan otthonos lett, hogy csuda. Két fiú tátott szájjal figyel, ez vagy játék a kamera kedvéért, vagy tényleg így maradtak, nem lehet eldönteni. Mégsem ezért jó a kép, hanem az öreg miatt, aki mintha inkább egy villáskulcsot nézne a falon. Ez nem csoda, pláne nem fatökűség, ilyen az élet. Mert képzeljünk csak el egy fiatalembert, (azt hiszem, Zoli is csak elképzelte), aki karosszérialakatosként vizsgázott, de nem sokáig maradt a szakmában, mert szívós munkával, seggeléssel tanult ember lett belőle, középvezető. Esténként eljárt szórakozni, egyedül. Beült a sarokba, és figyelt, amíg meg nem látta azt a nőt, akit keresett, mármint egész addigi életében. Szőke táncosnő volt, az első igazi a városban. Az ilyesmit valahogy számon tartják, ahogyan azt is, hogy az országban az első Medveczky Ilona volt. Tehát a fiú ott ül a vendéglőben késő éjjel, a lány belejt, alig visel valamit, de nem is ez az érdekes, hanem hogy úgy csinál, mintha énekelne, és közben szól is a zene, egy szép Marianne Faithfull-szám; nincs csalás, mert mindenki látja, hogy nem a nő énekel, csak tátog, mégse playback, ahogy most mondanánk, hanem hát ez a műsor, nézni kell. Biztosan szép volt, mert ez a fiú fölugrott, pezsgőt kért, és ahogy megkapta, ott, a nő előtt bontotta föl. Konyharuha nélkül, így mindenki kapott belőle, azok is, akik nem kértek, a nő poharába alig jutott valamennyi. Mégis méltányolhatta ezt az igyekezetet, hogy a gyerek az ő kedvéért úriember akar lenni, mert odaült hozzá beszélgetni. Egy idő után fázni kezdett a munkaruhájában. A fiú ráterítette a kabátját. Jó néhány este végigjátszották ezt, a lány bejön, tátog, levet valamit, gyorsan fölveszi, a lovagja pedig pezsgőt rendel neki a közönség előtt. Páran azt hitték, ez a fiú is a műsorhoz tartozik. Még szép, hogy az esküvőjüket nem ott tartották, és nem mentek vissza egy ideig, illetve a férfi azóta sem. Hülyeséget csinált a munkahelyén, vagy a nyakába varrtak valamit a felettesei, ez már nem világos, tárgyalásokra kellett járnia, aztán leültették másfél évre. (Egy gazdasági bűncselekményt, amelyben nem is a tanúvallomások, hanem a bizonylatok, más dokumentumok szoktak dönteni, nem lehet csak úgy valakinek a nyakába varrni, az ennél sokkal bonyolultabb. Mindegy.) Az asszonynak megélhetés után kellett néznie. Egy ideig komolyan próbálkozott, de aztán kiderült, hogy egyvalamihez ért igazán, és már ahhoz sem eléggé. Gyakorolni kellett. A második emeleti panellakás nagyszobájában próbált, minden este, még akkor is, amikor már megint föllépegetett, mert versenytársak akadtak, variálni kellett a programot, kísérletezni. A környékbeli gyerekek a körtöltésen hasalva figyelték az ablakot. Odabenn ugyanaz ment a tévében, mint följebb, és körben, mert ott is ugyanarra az ütemre villantak a kékesszürke fények. De aztán elhúzódott a függöny, és kezdődött a műsor. A közönség persze azt hitte, hogy láthatatlan, de (Zoli szerint, akinek az unokatestvére is ott hasalt) nyilvánvaló, a nő tudta, hogy figyelik, és nem is bánta.
Szép lett volna, ha elkezd nagy pénzeket keresni, és gondoskodik a férjéről, a valóság azonban mindig szomorúbb, (csak tudnám, hogy minél szomorúbb). A gyerekek egy idő után hiába hasaltak oda, a függöny nem csapódott szét, pedig a tévé ezután is villogott, tehát a nő otthon volt. Csakhogy nem egyedül. A fiúk egy idő után már nem a táncosnőt várták, hanem a jobb autókat nézegették a parkolóban, amelyek reggelre mindig eltűntek. Ez világos. Mire a férj kitalált a börtönből, már nem volt felesége. Nem tűnt el, maradt a városban, ahogy a férfi is, pedig nehéz lehet egymás közelében. Nem olyan nagy eset ez, és amikor beszélgetnek róla, merthogy szoktak, csak ugyanolyan derült, keserű képpel emlegetik, mint a humoristát, aki elkérte a felesége kemping biciklijét, hogy megy vele egy kört a ligetben, aztán bringa nélkül ballagott vissza: „Eladtam ötszáz forintért. Egyszer vacsorázzunk már rendesen.” Természetes, mondja Zoli, hogy ismeri ezeket az életeket, aki elég hosszú ideje él valahol, óhatatlanul megismeri az embereket, ahogy öregszik, mint ő is, arra jön rá, hogy egy város természetét nem az épületeiben, utcáiban, hanem az ilyen történeteiben lehet igazán megismerni. A gyerek eleinte alig tud néhány emberről maga körül, de a születés a tudat számára olyan, mint egy robbanás. Egyre tágul az elfoglalt, birtokolt terület, („és ha nem halnál meg, Bandesz, idővel mindenről és mindenkiről megtudnál mindent”).
Ha eddig nem derült volna ki, szeretem hallgatni, a világért se szólnék közbe. Pedig például a robbantás olyan tudomány, amiben biztosan jártasabb vagyok nála. Ahogy Horatio Caine is elmagyarázza egyszer a Miami helyszínelőkben, a robbanás ereje ideális körülmények között egyformán hat minden irányban mindenre, a levegőre is. Robbanáskor vákuum keletkezik, ami a tágulás után néhány apróságot visszaszív, a középpont felé, persze, nem mindent, és nem pont ugyanoda, ahol volt, gravitáció is létezik a világon. A tökéletes robbanás az lenne, ha utána minden összeállna megint, szóval, én nem akarok így gondolni az elmére. Csak szeretném azt hinni, hogy még alig ismerem a világot. Hasalunk a gáton, a függöny nem akar széthúzódni. Valamelyikünk kutyája szűköl a közelben.
