Öcsi anyám bátyja. Ő a legidősebb testvér.
Mégis Öcsi.
Mindnyájunknak.
Csak apám hívja Cigubigunak. Mert a bőre télen is sötétebb a napbarnítottnál, mert a haja göndör, fekete, mert a csuklóján és a nyakában arany sárgállik.
Pedig Öcsi utálja a cigányokat.
(Kép: Retek László: Egymásnak háttal)
És utálja azt is, aki más, aki több, aki jobb akar lenni. Mert ezeknek a túlszárnyalása igen sok gondot okoz neki.
Márpedig ő mindenképpen túlszárnyal.
Ő nem jó akar lenni. Ő jobb akar lenni.
A két gyerekét régen gyakran áthozta hozzánk. Csak az összemérés kedvéért.
Vigyázzba kellett állnunk. Sötétbőrű, sötéthajú csemetéit a hátunknak támasztotta. Figyelt, hogy a sarkak fel ne emelkedjenek, és lelkendezett, ha gyerekei néhány milliméterrel fölénk magasodtak.
Mérlegre nem volt szükség, az mindig látszott, hogy súlyban alulmaradnánk.
Öcsi szerint a gyerek minőségét annak súlya és magassága határozza meg. De azért minden látogatás alkalmával elénekeltette gyerekeivel a „kombiné, kombiné, csipkés kombiné”-t, hogy szellemileg is leigázzon minket.
És leigázott.
És örült.
Mi meg mentünk játszani.
Öcsi mindig mindenkit túl akart szárnyalni.
Megalázónak érezte a helyzetet, amikor apám vezetni tanította. Megalázónak és ostobának. Még hogy őt tanítani! Amikor ő már mindent tud. Nem is hallgatott a szép szóra.
Könyökét kilógatta a lehúzott ablakon, és csak fél kezét hagyta a kormányon. A rutinosok magabiztosságával ugratta át az árkot, és parkolt be a tanuló-autóval két bokor közé.
De végül is lett jogosítványa. Micsoda jogosítványa!
Nem ám olyan, mint másoké!
Semmije sem volt olyan, mint másoké.
A családja pedig egészen különleges volt. Két gyereke közepes eredménnyel elvégezte a középiskolát, aztán már kezdték is az egyetemet. Néhány félévismétlés, szak – és egyetemváltás után megcsömörlöttek. Méretük, mellyel kilógtak az átlagosok sorából már nem volt elég.
Egyikük férjhez ment, másikuk pedig papnak állt.
Öcsi, mióta gyerekeit nem tudja a tökéletesség útjára kényszeríteni, bővíti a házát.
Nővéréhez csak akkor látogat át, he fejére tudja olvasni, mit rontott el életében.
Hozzánk csak akkor, ha valamire szüksége van, vagy ha megtudja, hogy valamelyikünk csúnyán lefogyott, csúnyán meghízott, de minden esetre csúnyán…
Arany pecsétgyűrűjével ilyenkor megkopogtatja az üvegajtót.
Csókolommal benyit.
Az asztalhoz ül.
Rágyújt. Fújja a füstöt, és elfogadja a kávét, ha már anyám annyira erőlteti.
Aztán megengedi, hogy segítsünk neki abban, amiért jött, vagy odaadjuk neki azt, amiért jött.
Ő nem kér. Neki nincs mit kérnie. Ő elfogad.
Közben pedig eldicsekszik azzal, hogy a gyerekei egy ültő helyükben vagy kilenc szelet rántott húst megesznek. Nem ám ilyen sovány, beteges testűek, mint én és a bátyám.
És elmondja azt is, hogy megint bővíteni fogják a lakást. Csak széltében. Magasságát nem, mert a ház szerkezete nem bírná a tupírozást.
Aztán, ha megitta a kávét, és elszívta a cigit, körbejárja a lakást. Rámutat a fal repedéseire, a sarokban halványan meghúzódó pókhálókra, a tapéta felhólyagzásaira.
Majd tenyerébe belecuppant, csókját anyám felé küldi, és szó nélkül távozik.
Csak akkor jön megint, ha kell neki valami, ha van valami, amivel eldicsekedhet, ha van valami, amit leszólhat.
Két évvel ezelőtt Öcsi felesége megszülte Öcsi harmadik gyerekét. Bőre, haja, szeme színe sötét.
És ő a harmadik.
A családból egyedül Öcsinek van három gyereke.
Mindenki más megállt kettőnél.
A harmadik. És már most, kéthónapos korában több mint nyolc kiló.
Micsoda súly!
És micsoda magasság!
Öcsi megint gyakori vendég nálunk.
{jcomments on}
