Fél három, jól eltelt az idő, nem, ez a benzin ára. Tizennégy korona, huszonnyolc öre. Jó drága. Emlékszik, még éjfél előtt kevesebb, mint tizenkét korona volt, aztán hirtelen tizenkettő hatvan lett, és akkor esett le neki, hogy a digitális kijelző nem a pontos időt mutatja, hanem hogy már lejárt az idő, a benzinautók ideje, vége az utazgatásnak, nincsenek több országos autós bingólottó-találkozó, autósmozi, kilométer-vadászat, egész országra kiterjedő pontgyűjtő akadályverseny, amikor anyussal csak beültek a Volvóba, betankoltak, a kaját meg a gyerekeket berakták a csomagtartóba (kombi volt), és neki egész Svédországnak. Ennek befellegzett.
A jó belföldi lakókocsis nyaralásoknak is vége. Anno egy lakókocsiban minden volt: gáztűzhely, szatellit, kanapéból transzformálható franciaágy, folyóvíz, toalett, edények, tányérok, hűtő, ami gázról ment, csinos függöny az ablakon, meg szúnyogháló. Az ember csak bekötötte a motorlovakat a lakókocsi elé, és irány Horány, vagyis dehogy, Skandinávia. Lakókocsis kempingek mindenhol voltak, ahol meg nem, ideiglenesen le lehetett parkolni egy nagyobb betonparkolóban is, csak legyen kilátás a tengerre. Sör behűtve, egyszer használatos grill elő, és még a legbetonabb város legmocskosabb kikötőjében is lehetett egyet piknikezni. Most látja, a benzinkútnál, ahol a kijelzőn ott áll az elrettentő számkombináció (és lesz ez még meredekebb is, azt mondják), ott parkol pár kamion a világ minden tájáról. A sofőrök a legviccesebbek, mert sose olyan nemzetiségűek, mint a vontató vagy a rakomány, ezt már megfigyelte. Vannak törökök, lengyelek, szlovákok, románok, észtek, magyarok, bolgárok, egyszóval mindenféle szedett-vetett népek, akik a kötelező pihenő miatt kénytelenek megállni, és pár órát itt töltenek, mindent összeszemetelve. Rendszerint a raktér hátsó traktusában nyitnak kávézót meg gyorskifőzdét, van turistagáz, termosz, egy-két konzerv. Egyszer még azt is látta, hogy egy alacsonyabb pasas, olyan szerbféle, az árok mellé parkolt, szabályosan tüzet rakott – a benzinkút parkolójában! – hársra húzott egy kisebb malacot, és azt kezdte el ott sütögetni – az embernek összefutott a nyál a szájában, amikor megérezte a malacpecsenye szagát – de senki nem szólt neki, hogy ez itt nem szokás. Meglehet, Svenssonék még életükben nem láttak egész malacot nyárson. Nyársot sem az árokparton. Egyáltalán embert sem láttak még árokparton ülni. Amúgy is, autóból látták a pasast, ahogy elhajtottak a benzinkút mellett, nem egészen voltak biztosak benne, hogy jól látták, hogy azt látták, amit láttak, vagy amit gondoltak, hogy láttak. Azt mondják, a bennszülöttek nem látták Columbus hajóit, még akkor sem, amikor pedig már olyan közel voltak, hogy kikötöttek, és leengedték a csónakokat. És azért nem láthatták őket, mert ugyan vakok nem voltak, de mivel korábban még ilyen hatalmas hajókat nem láttak, a fejükben nem létezett ez a fogalom, és a szemükkel felfogott ingereket az agyuk nem tudta értelmezni. Egész egyszerűen, nem volt mihez kapcsolni a látványt, és ott álltak, mint szamár a hegyen, amíg Columbus katonái el nem lepték a partot. Persze azt is mondják, hogy a varázsló láthatta a hajókat. Méghozzá azért, mert az ő feje nem volt tele koncepciókkal meg mintázatokkal, de hiába magyarázta idegesen a bennszülötteknek, hogy jönnek az idegenek, jönnek az idegenek, senki nem hitt neki. Valahogy ő is így volt az idegenekkel meg a benzinárral. Úgy látta, ahogy volt. Telik az idő, mindjárt három óra. Most már nem kell azon törnie a fejét, milyen fogyókúramódszert kövessen, az élet megadta rá a választ: vagy tankol, vagy eszik. Az ember nincsen hozzászokva, de végül is biciklivel is be lehet menni a városba. {jcomments on}
