(…) ne haragudjatok, párdon és ansanté, de tényleg. És már csak a fenekét látjuk, ahogy beveszi magát a fürdőszobába, kályháznia kell ugyanis, rettenetesen rátört a kályházhatnék. Nyihu-nyihu-nyihu…, nyerít a kályha, két lábra áll, ágaskodik, Máté felpattan, rázza a zablát, vágtat a kályha, körbe-körbe, kirúgják a kád oldalát, meglapogatják az öregedő mosógépet, nyihu-nyihu…
Ahogy elnézem, vége a babaidőnek. Mátéban nincs már semmi babás. Akarata van, mímel, ravaszkodik, és a sírása is karakteres. Ez már a kisgyermekkor forradalmi időszaka. Hajnalonta már nem simogatja a könyveket mórikálás közben, hanem bőszen potyog a Nietzsche és az egész dekonstrukciós vonulat szegény, alvó fejünkre. Jaj, neked, feminizmus, hová lettél posztmodern? Kihúzza, átlapozza, forgatja, nyomkodja, gyömöszöli. Grecsót valósággal megszaggatta. Le Carréról úgy kellett levakarni. A mesekönyveket megmosolyogja, és szelíd határozottsággal félretolja. Viszont a Kitakart Psziché sorozat kivívta magának a tiszteletet kemény borításával és színes fedőlapjával. Csak simogatja, mosolyog neki.
Miután kiszabadítjuk a fojtó szarszagból, le kell vonulni reggelizni. De sürgősen, nem mondja még egyszer. Max. fél nyolcig lehet kihúzni a szuszmákolós-szundikálós hajnalt. Fél hattól fél nyolcig tart tehát a szabad rablás – elindul négykézláb, cseszegeti a párologtatót a fűtőtesten, lekaratézza a kislámpát, kalapál az építőkockákkal, potyognak a könyvek és gurulnak az ásványvizes flakonok. Mint egy csatatér, úgy néz ki a szoba, és még csak fél nyolc van. Így aztán jobb az mindenkinek, ha lemegyünk.
Odakint megtévesztően tombol a napfény, ugyanakkor süvít az északi szél. Nincs kegyelem, beszorult a tavasz valahova a fák közé. És ettől mindenki meg van bolondulva. A piacon a nénik szedik szét a hentest, a zöldségest ledöfi az apeh-ellenőr, nagyi már megint lezúg a lépcsőn, a nárciszok szára pedig fél méteres mélységben vacog a jeges föld szorításában. Ilyen körülmények között Máté fogja magát, és elsasszézik a tévétől a másik szoba ajtajáig. Át a szőnyegen, kecsesen, pilinkázva. A kezét oldalra kitartja, olyan légies, balettos mozdulattal – kicsi lepkék az ujjai, szárnyukon viszik a fiamat.
De csak, ha nem nézi senki. Majomkodni ugyanis egyáltalán nem hajlandó. Gyere ide mamához, mondja nagyi, mondja, mondja, nem fárad bele, és Máté nézi, kedvesen, megbocsátón, majd a fenekét fordítja felé és elkezdi rágcsálni a kisautóját. Adj egy puszit anyának, mondogatja a nagyi, mondja, mondja stb., Máténak meg hirtelen dolga lesz, sürgős dolga akad, ne haragudjatok, párdon és ansanté, de tényleg… És már csak a fenekét látjuk, ahogy beveszi magát a fürdőszobába, kályháznia kell ugyanis, rettenetesen rátört a kályházhatnék. Nyihu-nyihu-nyihu…, nyerít a kályha, két lábra áll, ágaskodik, Máté felpattan, rázza a zablát, vágtat a kályha, körbe-körbe, kirúgják a kád oldalát, meglapogatják az öregedő mosógépet, nyihu-nyihu… És mi már azon se csodálkozunk, ha fekete körszakállal jön elő a fiam a fürdőből. Legalább nem lesz análisan fixált.
A kergetőzés folytatódik a délutáni alvás idején. Anya altatja, mama ringatja, apu nyugtatja. Aztán anya ringatja, mama nyugtatja, apu… mama, anya, apu, manyu, mapa… Máté meg visítva feszíti ki magát, hangyarés szemek, hagyjatok békén, nincs alvás, nincs oaaalváááhás. Végül negyed hatkor alszik el a büdös kölök, na, de akkor mikor fog ez a gyerek ma lefeküdni?
Sok buta felnőtt, forgolódunk itt a napirendünk körül, és sehogy sem tudunk elszámolni azzal a lüktetéssel, a dübörgéssel, levegőben, borsólevesben, fagyott kerti földben, amibe beletörik az ásóm, a lépcsőben, ami végül este leveti magáról a nagyit, lüktet és zsong, zsiborog és kavarog. Olyannyira, hogy vacsoránál leugranak a falatok Máté tányérjáról, leveti magát a kenyér, szökik a retek, az uborka. Fürdés közben pörög a vízimalom kereke, pörög, pörög, meg nem áll. Nekem is van egy bánatom, odamegyek, lejáratom, ejeha.
Csak megérkezik már az a kutya tavasz.
{jcomments on}
