Kacagnom kellett, ahogy véget ért a huncut mosolyú lány meséje. S biz’ velem nevetett a nagyapám, meg a tizenkét égből pottyant vendég, míg a bokrokról fel nem röppent az utolsó szentjánosbogár is.
– Szólj, legényke, mit tanított neked az én tilinkós mesém? – kérdezte a kócos leány.
– Annyit biztosan, amennyit a rigó is megtanult – feleltem. – Soha ne legyünk rátartiak, mert azt is könnyen elveszíthetjük, amit örök kincsünknek hittünk.
– Így igaz! – bólintott felém a kócos lány mellett ülő nő, aki tán’ a nővére lehetett. Néztem őt; zöld selyemruháján a színes virágok tengerét, és kék szemét, mely oly gyönyörű volt, hogy belesajdult a szívem.
– Most én adom át neked az ajándékomat – sóhajtott a tündér. Ahogy beszélni kezdett, a tisztáson mindenfelé kicsiny, fehér és sárga virágok dugták ki fejüket a fű közül…
ALMAMÁNIA
Egyet mondok, de az kerek…
Orrnyereg, a sunyi álomvarangy foglalkozására nézve tolvaj volt. Ez a köpcös, pocakos manóféle éjjelente álomról-álomra surrant, és ellopott mindent, amit csak megkívánt. Ha reggel síró kislánnyal találkoztok, aki azt panaszolja, hogy álmában a szülinapját ünnepelték volna, de a torta hiányzott, hát biztosak lehettek benne: a sütit Orrnyereg cuffantotta meg! S ha éjjel a tesótok kapálózva riad fel, mondván: álmában lezuhant az égről, mert a repülőgépe hirtelen eltűnt alóla – no, azt is Orrnyereg nyekkentette meg!
Történt azonban egyszer, hogy az álomvarangy a ravasz Padlizsán álmába tévedt. Úgy szokott az lenni, hogy ha Orrnyereg ellop valamit, az álmodó nyomban felébred – de ez a Padlizsán bizony nem hagyta magát!
Az álomvarangy elsőként egy aranykoronát cuffantott meg, mivel Padlizsán épp királynak álmodta magát. Várta az álomvarangy, hogy ettől majd az álmodó felriad, de az inkább katonának álmodta magát. Orrnyereg erre gyorsan megfújta a kitűntetéseit, pedig közben Padlizsán gránátalmákat dobált felé, majd hirtelen tudóssá változott, s eltöprengett rajta, vajon ki bóklászik az álmában. Na, ekkor Orrnyereg megpróbálta ellopni a feje fölül a fát, ami alatt ücsörgött. Ez sikerült is, de egy alma Padlizsán fejére pottyant. Ettől ő hirtelen kukacnak álmodta magát, és belefúródott a fejérepotty-almába. Orrnyereg ekkor már nem látott a méregtől – hiszen tudta, hogy addig nem állhat tovább a lopott holmival, míg az álmodó fel nem riad! Fogta hát az almát és hatalmasat harapott belé, hogy megtalálja a Padlizsán-kukacot.
Csatt – Reccs – Aúú! – hangzott hirtelen, és Orrnyereg kezéből kiesett, messze gurult az alma. Az álomvarangy jajveszékelve, fél lábon ugrálva menekült a ravasz szuszákoló álmából, elszórva mindent, mit korábban összelopkodott.
S hogy miért? Ezt a furfangos Padlizsán árulta el nekem: ő ugyanis, mikor álmában kukac lett, s reszketve arra várt, hogy az álomvarangy ráharapjon a búvóhelyére, gyorsan gyémánt fedelű magházat álmodott maga köré.
Így bizony Orrnyeregnek két szemfoga bánta a mohó harapást. Azóta is gyakran mondogatja:
– Fohafem efem thöbbé femilyen gyümőföt. Foha!
Folyt. köv.
