„Pont ez fájt, hogy mindent felhasznált, csak épp Nóra hiányzik. Az író férj által megírt »Nóra ezer arca« a NŐ ezer arca. Nóra nélkül. Annyi, hogy épp Nóra volt mellette. Hogy ez csak az én paranoiám, vagy ez az úgynevezett »múzsasors«, azt én nem tudom megkülönböztetni…” – Németh Nóra, színésznő, Pályi András felesége beszél a múzsák sorsáról és az írófeleségek szerepeiről.
Magánbeszélgetéseinkben már többször nézted saját írófeleség-mivoltodat Kőmíves Kelemenné felől. Kifejtenéd ezt kicsit bővebben?
Akkor tehát Kőmíves Kelemenné. Ő a habarcs. Az anyag. A felhasználandó élmény.
Amivel a férfi író, mű-építész dolgozik… Amiből? Vagy hogy érted a „felhasználandó élményt”?
Igen, ha az anyag én vagyok, ebből egyértelműen következik, hogy amíg ő meghaladja önmagát, addig én innen vagyok. Beszorítva. „Magos kövek között berakva.” Ha a hétköznapokat nézzük, ellentétes parancs érvényesül, ami az élet szempontjából, rám, mint egyedre nézve: halálos. Minél teljesebben adom oda magam az életnek, ami történik, annál teljesebb az anyag, az élmény.
Ha jól értelek, minél jobban feláldozod magad a hétköznapokban, minél jobban átadod magad, annál tökéletesebb témát, anyagot, ihletet biztosítasz az írónak az alkotáshoz, aki mindeközben művészetében kiteljesedik?
Sajnos, én tipikus „múzsa” voltam. Intellektuálisan sokkal, de sokkal gyengébb.
Pedig hát a művészettörténet egészen kivételes helyzetet tart fenn az ihlető múzsa nőalakjának. Istennői magasságokba emelik, elérhetetlennek, titokzatosnak tartják és emberfeletti tulajdonságokkal ruházzák fel. Amiről te beszélsz, az pedig a múzsa-lét elviselhetetlensége, beszorítottság, kín. Ennyire rossz múzsának lenni?
Hogy lehet valaki egyszerre esendő hús-vér és örök elérhetetlen, csodált királynő, a vágy titokzatos tárgya? Ha tud róla a múzsa, ha nem, szerintem ez a szenvedése. Sok választása nincs: olyan lesz, „mint Mont Blanc csúcsán a jég”, vagy kifacsart rongyként végzi a bolondok házában, mint Camille Claudel…
Rodin múzsája, igen, ihletője, szeretője, aki sosem lehetett a művész felvállalt párja is. Ő is, akárcsak te, művész volt. Ne feledjük, hogy te színésznő vagy, igen, szándékosan mondom jelen időben. Színésznőként lettél múzsa és feleségként is megmaradtál annak. Mégsem beszéltél mindeddig a színésznőről. Mi történt vele a múzsa és a feleség mellett?
Hát ez az. Nem akartam én egyik sem lenni. Pláne nem feleség. Színésznő voltam, és nagyon erősen működött a nőiségem. Azt is mondhatnám, az én létem serdülőkortól klimaxig tartott. Én ennyinek tartom magam. Se többnek, se kevesebbnek. Ebből következően nagyon erős volt bennem a gyerek utáni sóvárgás. Gyerekkori álmaimban nem a szokványos „első szerelem” vagy az „elérhetetlen szerelem”, hanem a beteljesült szerelem volt a legcsodásabb. Képzeletemben gyermekem apjába voltam szerelmes. Mikor ott fekszik mellettünk szerelmünk gyümölcse a kiságyban. Sokat gondolkodtam ifjú koromban, színésznő leszek-e és lemondok a gyerekről, vagy gyermekeim lesznek, és elhagyom a pályát. Mert valahogyan éreztem, a kettő együtt nem fog menni nekem. Úgyhogy nem áldoztam fel én semmit, egyszerűen nem voltam képes többre. Amint valamit is érezni kezdtem András iránt, gyerekem apja szagát éreztem meg. Így, ahogy mondom. Persze ezekből semmi, szinte semmi nem volt tudatos, ez csak mostanában tudatosodik bennem, hogy elindult a klimax utáni depresszió, és nincs más út, mint feldolgozni az életemet.
Mennyire olvasod vissza önmagad a férjed, Pályi András szövegeiben? Rá tudsz-e bökni szöveg(helyek)re, melyek világosan jelzik, hogy azokat a sorokat, írásokat te ihletted?
A Pályi-szövegek alaposan merítenek az én fantáziavilágomból, habár nemigen „olvasom vissza” magam a Pályi-szövegekben, és nem lehet rábökni, hogy ezeket a sorokat, írásokat én ihlettem. (Kivéve az álmaimat, amit le is diktáltatott velem piszkozatba, meg egy-két intimitást, amit ugye nem fogok kiteregetni.) Ihlethette volna más is, ez a lényeg, ha „hamarább jő ide”. Mármint, „kinek felesége, hamarább jő ide, azt szépen megfogjuk, bedobjuk a tűzbe”. Olyan, mintha egy katalizátor lennék a világ és őközötte, és én egy névtelen sírban feküdnék. Elég sok, kissé túl sok energiám, vérem és verítékem hullott, hogy megbirkózzam a képzeletével. Nekem nagyon fontos volt a szabadság, az ő szellemi szabadsága (is), ha már fizikailag elég börtönszerű életet kellett élnünk. Neki a cukorbetegsége miatt, ami első fiunk hathónapos korában bekövetkezett, és nagyon megnehezítette és megkeserítette az életünket, nekem meg amiatt, hogy alkotó energiáim felemésztődtek és halálra ítéltettek a női segítők (nagymamák stb.) nélküli gyereknevelésben. Így, képzeletünkben vívtuk szerelmi és egyéb családi csatáinkat, mert fantáziám, az van, az biztos. Márk fiam azt mondja: „az a te szerencséd, mama, hogy racionalizálod az irracionálist, ezért nem bolondultál meg”. András meg a racionálist misztifikálja szerintem, így természetesen a mellette lévő NŐT is.
Segít-e életed feldolgozásában az író férj által megírt Nóra ezer arca?
Pont ez fájt, hogy mindent felhasznált, csak épp Nóra hiányzik. Az író férj által megírt „Nóra ezer arca” a NŐ ezer arca. Nóra nélkül. Annyi, hogy épp Nóra volt mellette. Hogy ez csak az én paranoiám, vagy ez az úgynevezett „múzsasors”, azt én nem tudom megkülönböztetni, azon már nem is gondolkodom, annyira elfáradtam. (Akár jöhetne is egy „Radákovich Mária”, lenne egy kis irodalmi romantika, ahogy Kosztolányiné mondta volt. Kíváncsian adnám át a terepet.)
Ajvé…
Hogy mennyiben segítenek életem feldolgozásában a Pályi-szövegek? Nem tudom. Eddig inkább hátráltattak, mintha túsz lennék, és a túszejtőmbe lennék szerelmes. Nem is szeretnék már annyit „feldolgozni”, inkább csak léteznék még kicsit, mint egy bálna vagy egy kaktusz. Így is permanens intellektuális megerőszakoltságban élek. Nem szeretek már annyit gondolkodni. Nem vagyok entellektüel. E négy férfi engem permanens gondolkodásra kötelez. Nehéz. Ami „anyagot” szolgáltathatok, most már nem csak Andrásnak, de látom, Márknak (aki „Portnoy-féle anyukának” hív), az, amilyen egy szép nő, egy anyuka, amikor megöregszik és araszol a halál felé… Nyugalomra vágynék, nem drámára. Mert az sok volt, legalábbis én így éltem meg.
Nemrégiben készítettél egy fotósorozatot, ahol kitört belőled a színésznő. Arcok, gesztusok, szerepek elevenednek meg a képeken. Önarcképek, de annyi arcot fedezel fel önmagadban, hogy a műfajmegjelölés értelmetlenné is válik velük kapcsolatban. Melyik arcodat szereted leginkább? És melyik a legelviselhetetlenebb?
A fotóim. Igen. Mégiscsak kibújik a szög a zsákból, szeretem az önarcképeimet. Aminek már nevet adtam, mindet. Fent vannak a facebook oldalamon Variációk egy arcra címmel, Önarcképes játék notebookkal alcímmel. Ezek nem szerepjátékok. Ez valóság. Bárki kipróbálhatja. Egy napon rákattantam a notebookfényképezőre, és elkezdtem minden nap lekapni magam. Aztán bármikor, akármilyen kedvemben, állapotomban. Kiszűrtem a közömböseket, és ha valamelyikre RÁISMERTEM, elneveztem és megtartottam. Mindet szeretem. Az örök óvodást a legjobban. Mert itt megsajnáltam magam. Ez a „belső gyermek”. Ez itt játszik, a fotós Gina Lollobrigida arcába bújva. Meg milyen érdekes volt ráismerni, jé, ez Koszta Gabi, a barátnőm. Ez meg a pszichiáterem. Ezek a nők a világirodalomból, akikről olvastam, múzsák, öngyilkosok. Ez meg a bolond gyerek, akit köröz a rendőrség. Úgy látszik, ezek mind bennem vannak, és el is láttam a képet, ezzel a címmel, hogy „A skizofrén”. Mert ráismertem. Egy rendezőhallgató azt mondta egyszer: egy színész mindent tud. Hát igen, arra is születni kell, habár a gátlásaimat lebontani nem volt időm, ezért nem voltam soha elég jó. Sok munkát kellett volna fektetnem bele, hogy lebontsam a szociális fóbiámat.
{jcomments on}
