Archív

Mandarin

fruit– avagy régi történet panelházról, déligyümölcsről, szocializmusról és meztelen nőkről

 

 

Akárhány lakásban jártam, nem csak a mi házunkban, de a környéken bármerre, mindenütt modernnek titulált bútorokkal, és egyforma, jobbára műanyag lakberendezési tárgyakkal találkoztam. Még azoknál az osztálytársaimnál is, akik velünk, a többséggel ellentétben nem panelban, hanem régi bérházban laktak – mintha az ő szüleik ezzel akarták volna ellensúlyozni a szavakkal nehezen körülírható, ám gyerekfejjel is érezhetően más miliőt.

Egyetlen kivétel akadt. Az emeletünkön élt egy idős házaspár. Mindketten nyugdíjasok voltak, a hölgy ráadásul tanár, s gyakran a mi iskolánkban helyettesített. Többféle tanórán találkoztunk vele, a történelemtől kezdve a kémián át a magyar irodalomig, ami nem azt jelentette, hogy Teri néni minden tárgyhoz egyformán értett, hanem mivel az iskola tőszomszédságában lakott, ha valamelyik kolléga betegség, vagy bármi miatt nem tudott bejönni, elég volt egy telefon, s ő máris ott termett, és beállt helyettesíteni. Ezek az alkalmak számomra némi kellemetlenséggel jártak, ugyanis Teri néni – legalábbis az osztályban – nem tudott rendet tartani: hiába kiabált, fenyegetőzött, csapkodta az asztalt, alig néhányan figyeltünk rá, sőt, sokan nem átallottak a szemébe röhögni, vagy éppenséggel kigúnyolni. Valóban nem mindennapi, nem abba a világba illő jelenség volt a festett hajával, a mindig elegáns öltözékével, a púdereivel és a parfümillatával, valamint a szokatlanul választékos, enyhén affektáló beszédével. Az osztálytársaim rendre cikizték, én azonban nem tarthattam ebben velük, hiszen Teri néni a szomszédunk volt, napi kapcsolatban állt a szüleimmel, úgyhogy amikor láttam, hogy ő jön be helyettesíteni, szoríthattam, hogy ez a negyvenöt perc anélkül teljen el, hogy közben kiesnék az osztálytársaim kegyeiből azért, mert nem vettem részt egy csínyben; ráadásképpen pedig semmi olyasmit ne kövessek el (ne válaszoljak rosszul, ne nevessek egy-egy otromba tréfán, ne beszélgessek a padtársammal), amit Teri néni esetleg fölhánytorgathat a szüleimnél. Mindennek tetejébe ezt a kényes és törékeny helyzetet Teri néni időnként jócskán lerontotta azzal, hogy a többiek szeme láttára megsimogatta a fejemet, és megkérdezte, hogy vagyok.

Az ő lakásuk tehát merőben másként festett, mint a miénk, vagy mint az általam látott többi. Náluk farostlemezekből összeragasztott, keskeny, alacsony és színes tákolmányok helyett vaskos, lakozott, nehéz és sötét bútorok sorakoztak a beton választófalak mentén, rajtuk régi, elegáns kötésű, nem ritkán idegen nyelvű könyvekkel, valamint ódivatú, szokatlan tárgyakkal. Például egy zenélő dobozzal, amit Teri néni férje, Gyula bácsi minden alkalommal, amikor ott jártunk, kérés nélkül elővett, és hagyta, hogy míg ők a szüleinkkel beszélgetnek, addig az öcsém és én játsszunk vele – noha közben folyamatosan szemmel tartotta, és időnként ránk szólt, hogy finomabban nyissuk ki a fedelét, ne rángassuk, nehogy a régi, érzékeny műszer megsérüljön. Teri néninek és Gyula bácsinak nagyjából annyi idős unokáik voltak, mint mi, mégse tűntek nagymamának és nagypapának. A mi nagyszüleink egészen másként festettek: falun laktak, náluk nem kellett vigyázni, nehogy megkarcoljuk a bútorokat, vagy leverjünk valahonnét egy porcelán csecsebecsét, és nem blúzban és blézerben, valamint ingben és zakóban tartózkodtak odahaza.

Bár az osztálytársaimat soha nem bírta megfegyelmezni, Teri néniék lakása olyan volt, akár egy múzeum: folyton rend és tisztaság volt benne, és náluk nem csak ők beszéltek halkan, szinte suttogva, hanem a szüleink is, akik ránk förmedtek, ha az öcsém vagy én a vendégeskedések során olykor élesebb hangon szóltunk egymáshoz. Időnként, amikor a szüleinknek korábban el kellett menniük dolgozni, anélkül, hogy bennünket útnak indítottak volna az iskolába, Teri néni átjött, és felügyelte a készülődésünket. Néha meg is kérdezte, hogy nem rakunk-e rendet, mielőtt elhagyjuk a lakást, és ma is emlékszem csodálkozó, kicsit szánakozó tekintetére, amikor közöltem vele, hogy nem, soha nem szoktunk.

Teri néniéknek színes tévéjük is volt, az első ilyen készülék, amivel találkoztam. A nagyszoba egyik sarkában, lábakon állt, és amikor nem nézték, egy nagy kendővel volt letakarva – úgy festett, mint egy leleplezésre váró szobor. Miközben a zenélő dobozzal foglalatoskodtunk (Gyula bácsi felügyelete mellett), én időnként a televízióra pillantottam, és áhítattal figyeltem a kendő mögött sötétlő képernyőt. Szerettem volna, ha bekapcsolják, nem számított, mi megy éppen benne, egyszerűen látni akartam a színeit. A többséghez hasonlóan nekünk még hosszú éveket kellett várni arra, hogy ilyenünk legyen, Gyula bácsiék pedig tudták, hogy mekkora kincs birtokában vannak, így hát időnként megengedték, hogy mások is lássák a csodát. Ennek az volt a módja, hogy az öcsémmel frissen megfürödve, pizsamában letelepedtünk odahaza a tévé elő, amikor egyszer csak csöngettek: Teri néni állt az ajtóban, és közölte anyámékkal, hogy amennyiben van kedvünk, átmehetünk hozzájuk úgymond „megtekinteni” az esti mesét a színes tévén. Anyám minden alkalommal úgy döntött, hogy természetesen van kedvünk – megnézte, mennyire tiszta és alkalmas a vendégeskedésre pizsamánk, megfésült, ránk terítette a máskor alig használt frottírköpenyt, papucsot húzott a lábunka, majd illedelmességre és jó viselkedésre intve átküldött bennünket Teri néniékhez. Általában akkorra értünk át, amikor már alig két-három perc volt hátra a meséből, és abból se láttunk túl sokat, ez ugyanis csak olyankor fordult elő, amikor ott voltak az unokák is (máskülönben, mint ahogyan azt finoman a tudomásunkra hozták vendégeskedéseink során, Teri néniék a híradó előtt sose kapcsolták be a tévét), valamint még két-három másik, szintén az emeletről áthívott gyerek, akik a szőnyegen állva bámulták a műsort, mi pedig vagy átláttunk a válluk fölött, vagy nem (általában nem), és különben se tudunk a mesére koncentrálni, egyrészt mert lemaradtunk a lényegéről, másrészt mert szokatlan volt a környezet. Egyszóval, jobban jártunk volna, ha maradunk a fekete-fehér televíziónk mellett, ennek ellenére nem csak a szüleim, de mi is az öcsémmel meg voltunk győződve arról, hogy ez valami különös kegy a Teri néniéktől, amit súlyos vétek volna elszalasztani.

Anyámék minden emeleti szomszéddal jóban voltak, ám Gyula bácsiék voltak az egyetlenek, akikhez átjártak időnként beszélgetni. Némely látogatás alkalmával szépen megírt és megcímzett velencei, firenzei és más olasz városból származó képeslapot kaptunk tőlük – csak épp a bélyeg hiányzott róluk. Gyula bácsi minden alkalommal elmagyarázta, hogy nekünk szánták, viszont annyira drága lett volna odakint postára adni, hogy inkább hazahozták, és most személyesen kézbesítik őket. „Még az is lehet – tette hozzá rendre Gyula bácsi –, hogy így gyorsabban meg is kapjátok.” Apám egyetértőn bólogatott, egyikőjük sem nevetett, nem emlékszem, hogy akár Gyula bácsiékat, akár az ő társaságukban a szüleimet láttam volna nevetni, ez nem illett hozzájuk, sem ahhoz a miliőhöz, amit ők ott, a panelház ötödik emeletének egy plusz két fél szobás lakásában képviseltek. Mindig komolyan, méltósággal, enyhén affektálva, és némi felsőbbrendűséggel beszéltek, a szüleim pedig igyekeztek alkalmazkodni ehhez. Általában véve senkiről nem mondtak semmi rosszat a hátuk mögött, Teri néni és Gyula bácsi esetében azonban még külön figyeltek arra, hogy a legnagyobb tisztelettel beszéljenek róluk a távollétükben is.

Aztán olyan dolog történt, amit követően Teri néni többé nem simogatta meg az osztálytársaim előtt a fejemet, és onnantól fogva, ha összetalálkoztunk, nem mosolygott rám a lépcsőházban. A köszönésemet fogadta, el se lehetett volna képzelni róla az ellenkezőjét, az arca azonban eközben rezzenéstelen maradt, a tekintete pedig azt tükrözte: mintha észre se venné, hogy ki vagyok.

Abban az időben rendszerint egy Péter nevű fiúval töltöttem a délutánokat: ő a szomszéd panelházban lakott, az édesanyjával, és velem egy évfolyamba, az egyik párhuzamos osztályba járt. Rettenetes rossz gyerek hírében állt, aminek nem igazán tudtam az okát, ugyanis én úgy tapasztaltam, hogy semmi olyan rendkívül dolgot nem művelt, amit nem csinált volna bárki más, vagy legalábbis azok, akik ugyancsak elkövettek hébe-hóba némi huncutságot, mégse volt rajtuk szégyenbélyeg. Péterék az egyik közeli faluból költöztek a városba, az apja meghalt pár évvel azelőtt, és volt egy jóval idősebb bátyja is, aki disszidált – minden bizonnyal ez lehetett a fő oka annak, hogy Péter volt az egyetlen az iskolában, aki nem volt úttörő; ennek ellenére neki is meg kellett jelennie a csapatünnepélyeken, csak éppen vörös nyakkendő nélkül, a sor legvégén álldogált.

A bélyeg olyan erősen ráragadt, hogy általános utálat övezte nem csupán a tanárok, hanem a gyerekek körében is, aminek, ismétlem, semmi alapja nem volt; ugyanis noha kétségkívül nem volt kiváló tanuló, jókat lehetett vele beszélgetni a történelemről és az űrkutatásról, miközben a bátyja rocklemezeit hallgattuk egy recsegő lemezjátszóról. Mivel az anyja sokat dolgozott (másodállásokat vállalt, hogy el tudja tartani a fiát), Péter gyakran volt egyedül, és ez olyan szabadságot adott neki, amit irigyeltem tőle. A tanítás befejeztével, mielőtt a szüleim hazatértek volna, órákat töltöttünk együtt, nem csupán beszélgetéssel és lemezhallgatással, hanem időnként különösebb cél és elképzelés nélkül csavarogtunk a környéken. Amibe aztán alkalmanként némi csínytevés is belefért. Semmi rázós dolog, mi legalábbis egyiket se tartottuk annak, arra ugyanis gondosan ügyeltem, hogy mire anyámék megérkeznek, én baj és következmények nélkül otthon ülve várjam őket.

Azt se éreztem különösebb ügynek, amikor azon a számomra bizonyos tekintetben vízválasztónak bizonyuló délutánon beinduló hormonjaink és kiskamaszi fantáziánk hatására meztelen nőket rajzoltunk papír fecnikre. A mintát továbbra is a nyugatra távozott báty kincset érő hagyatéka jelentette: akadt benne a dögös rocklemezeken kívül néhány Tollasbál című újság, továbbá Színész-Újságíró Magazin, bennük fedetlen keblek és popók, valamint a bugyi vonala alól kikandikáló pamacsok. Ezekből másoltuk ki filctollal a pucér hölgyeket, majd a produktumot nagy röhögések közepette szétszórtuk a környező lépcsőházakban.

Miután elköszöntem Pétertől, még nálunk, a földszinti hirdetőtáblán is elhelyeztem néhány emígyen telerajzolt papírdarabkát, és csupán akkor vettem észre, hogy Teri néni mögöttem áll, amikor megfordultam, és megpillantottam. Nem tudom, melyikünk döbbent meg jobban, nyilván ő is nagyon csodálkozott, hiszen csak úgy, mint mások, szolid, csöndes, zárkózott kisfiúnak ismert, és nem tudhatta, hogy Péter délutánonként kihozza belőlem a lázadó, vad énemet. Kővé dermedten álltam, és az forgott a fejemben, hogy vajon miként lehetne menteni a menthetőt. Természetesen nem lehetett. Teri néni sem szólt semmit, hanem ellépdelt, én pedig retteghettem, hogy mikor meséli el a dolgot anyáméknak.

Onnantól fogva Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött a veszély, s én nem tudtam a szemébe nézni se Teri néninek, se Gyula bácsinak – nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ha mást egyelőre nem is, a felesége őt biztosan beavatta förtelmes titkomba. Aminek kitudódása nem csak a pucér nők miatt volt roppant veszélyes számomra, hanem azért is, mert Pétert, mint jószerivel minden szülő, így az enyémek is eltiltották tőlem – rettenetes következményeknek néztem hát elébe, amennyiben kiderül, hogy egy olyan gyerekkel töltöm a délutánjaimat, aki köztudottan az iskola réme, ráadásul nem is úttörő.

Nem sokkal ezután, egy téli délutánon, valaki csöngetett. Én nyitottam ajtót, és bizony leizzadtam, amikor Teri nénit pillantottam meg a folyosói neon vibráló fényében. Ama eset óta igyekeztem kerülni vele mindenféle kontaktust, ami nem volt egyszerű, hiszen egy emeleten laktunk, nem beszélve az iskolai helyettesítésekről. Azonnal lehervadt a képemről a mosoly, és meg voltam győződve arról, hogy ütött az a rettenetes óra, amit egyáltalán nem vártam, ám úgy gondoltam: nem kerülhetem el. Teri néni ellenben megint csak rezzenéstelen arccal fogadta, hogy velem találkozik. Néztük egymást néhány végtelennek tűnő pillanatig, még a köszönésről is elfeledkeztünk – én legalábbis képtelen voltam kinyitni a számat –, aztán ő szólalt meg először:

– A szüleid itthon vannak?

Továbbra is mindössze annyi futotta tőlem, hogy bólogassak.

– Mondd meg nekik, hogy a Csemegében van mandarin!

Azzal sarkon fordult, és elviharzott a lakásuk felé.

Becsuktam az ajtót. Anyám kijött a konyhából. Kérdezte, ki volt az.

– Teri néni – válaszoltam, és nagyon igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom.

– Tényleg? S nem akart bejönni?

– Nem.

– Hát akkor mit akart?

– Azt mondta, hogy a Csemegében van mandarin.

Anyám azonnal rám parancsolt, hogy öltözzek, és néhány perc múlva már úton is voltam a Csemege ábécé felé. A mandarint akkoriban nem lehetett kihagyni.

Nem sokkal ezután Péterék visszaköltöztek a falujukba – az édesanyja úgy találta, hogy a város nem nekik való. Anyámék pedig talán még ma se tudják, hogy mi lehetett az oka annak, hogy Teri néniék olyan hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül elhidegültek tőlünk: nem invitálták át többé hozzájuk sem az egész családot, sem bennünket, gyerekeket színes tévén esti mesét nézni, és a külföldi utazásokról való, idehaza átadott képeslapok is elmaradtak. Teri néni legközelebb csak Gyula bácsi temetésén beszélt hosszasabban a szüleimmel (megint csak rettegtem, de kiderült: nem „arról”, anyám legalábbis nem adta a jelét), azt követően a lányáékhoz költözött. Onnantól fogva a helyettesítései miatt sem kellett aggódnom többé. Az a sokáig megmagyarázhatatlan, sajgó érzés azonban még jódarabig elkísért – mint ahogy azt se értettem hosszú időn át, hogy miért hiányzik a korábban annyira utált órai fejsimogatás.{jcomments on}

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top