Vacsora után a bástyaszobában volt jelenése Szállási Titusznak, de az is megesett, hogy a gróf érte jött, és már nála megkezdték a beszélgetést. Sorra teltek így a napok, anélkül, hogy a fiatalember tudta volna, hogy eközben mi zajlik odakint a világban. Egy ideig még eszében volt, hogy Mihállyal hozat napilapot, legalább a Budapesti Napló egy-egy számát, de ahogy telt az idő, és egyre halogatta, hogy szóljon emiatt, a végén már nem is érezte szükségét. Éppen elég volt számára a külvilágból az, hogy miközben Saint-Germain grófjának történeteit és elmélkedését hallgatta, a bástya nagy kerek ablakából figyelte az Andrássy úti éjszakai forgalmát.
Meglepetés gyanánt érte tehát Rákóczi Lipót egyik esti, szokás szerint fölszólításnak is beillő kérdése, miszerint van-e kedve elkísérni őt egy rövidebb sétára.
– Eljött az ideje annak, hogy cseréljünk – fűzte hozzá amolyan magyarázat gyanánt. – Idáig Ön hallgatott engem, immáron azonban én szeretném hallgatni magát. Jöjjön és mutassa meg nekem Budapestet.
Szállási Titusz bólintott, majd megkérdezte, hogy pontosan mennyi most az idő. Nem sokkal a beköltözése után ugyanis egy nap elfelejtette fölhúzni az óráját, utána pedig már nem is foglalkozott vele.
– Fontos ez? – érdeklődött a gróf.
– Fontos, kérem. Ha Budapest életébe óhajt belepillantani, akkor arra leginkább éjfél után van mód. Ez a város éjfél és hajnal között a legélénkebb.
– Nos, barátom, az a helyzet, hogy tíz óra múlt.
– Ez esetben az emberek még színházban és egyéb előadásokon ülnek. Azt javaslom, méltóságos uram, hogy várjunk még egy keveset. Természetesen örömmel teljesítem megtisztelő kérését, tudván, hogy az egyben a kötelességem is. Induljunk el pontosan éjfélkor.
Rákóczi Lipót biccentett:
– Mostantól fogva Önre bízom magam. Mától Ön lesz az én vezetőm, én pedig a maga famulusa. Éjfél előtt kevéssel visszajövök. Addig olvassa el, kérem, ezt a napilapot, részint azért, nehogy lemaradásban érezze magát, részint meg azért, hogy naprakészen tudjon nekem beszámolni arról, amit látunk. S találja ki azt, hogy hová menjünk. Nem szeretném, ha az indulás perceiben merengene el rajta.
Avval átnyújtotta a Budapesti Napló aznapi számát, majd a következő pillanatban eltűnt.
Szállási Titusznak már megtanulta, hogy nem szabad és nincs is min csodálkoznia.
Pontosan éjfélkor léptek ki az épület ajtaján. Csak a gróf és a fiatalember – bár utóbbi ennek ellenkezőjét hitte, Mihály nem tartott velük. Komor és sötét volt a kastély kertjében az éjszaka: sűrű felhők takarták az eget, sőt némi köd is telepedett a kerítés melletti fák ágai közé. Felettük egyetlen csillag sem pislákolt, csupán az Andrássy út felől érkezett valami kevéske fény. Meglehetősen hideg volt, Szállási Titusz egészen megfeledkezett arról, hogy immáron jócskán bent járnak az őszbe. Fázósan megborzongott, kénytelen volt begombolni a felöltőjét, amit Mihály tanácsolt rá tőle szokatlanul meleg hangú tukmálással. Különben vadonatúj darab volt, még le kellett róla tépni a szabócímkét.
A fiatalember a kert közepénél megfordult, és visszanézett a kastélyra. Nem sokat lehetett látni belőle, legföljebb sejteni alakját. Egyetlen ablakában sem égett a fény, csupán a bástya kerek ablaka csillogott ünnepélyes komorsággal, akár a boszorkány macskájának a szeme.
A gróf hatalmas iramot diktált, Szállási Titusz alig bírta követni öles lépteit. Pillanatokon belül az Andrássy úton voltak, ahol hunyorognia kellett a lámpákból reá áradó fényözön miatt.
– Hová megyünk? – érdeklődött Rákóczi Lipót olyan hangon, mint akinek a tenyerében van a teljes város.
– A Három Hollóba – válaszolta a fiatalember meglehetős határozottsággal, miután odabent alaposan átgondolta a dolgot.
– Pompás. Merre van?
– Itt van az is az Andrássy úton.
– Nagyszerű. Mutassa az utat.
– Talán inkább – bizonytalankodott Szállási Titusz – jobb volna, ha konflist fogadnánk.
– Na de miért? Azt mondta, nincs messzire.
– Nem, kérem, én azt mondtam, hogy ugyancsak az Andrássy úton van. Az Andrássy út viszont elég hosszú, ráadásul mi az egyik végénél vagyunk, a Három Holló pedig a másik végénél.
– Ezek szerint nem szeret gyalogolni?
Valóban, Szállási Titusz nem szeretett gyalogolni, ennek ellenére kényszerűségből rengeteget gyalogolt. Most viszont hideg volt, ahhoz képest különösen, hogy hetek óta nem dugta ki az orrát. Ráadásul ezúttal módja is volt a konflis bérlésére, legalábbis e tekintetben a gróf zsebére kalkulált.
Ez adta meg a végső tromfot:
– Kérem, ha kocsin megyünk, többet látunk, és több mindenre lesz időnk.
Néhány pillanattal később már konflison ültek, és döcögtek az Opera felé.
A gróf érdeklődve figyelte a kései óra ellenére meglehetősen nagy számban mutatkozó járókelőket. Megbámulta az Abbázia és a Japán kávéház messzire világító, ragyogó kirakatát is. Amikor pedig a Nagymező utcánál egy harsány csapat mellett haladtak el, megkérdezte:
– Ezek itt miért zajonganak ennyire?
Szállási Titusz rájuk nézett, azután vágott egy grimaszt.
– Mert ezek itt a cúgos cipősek.
– Kicsodák?
– A cúgos cipősek, kérem. De azt senki nem tudja, miért hívják így őket. Valószínűleg ők maguk sem. Már időtlen idők óta ez a nevük.
A gróf nevetett. Előreszólt a kocsisnak, hogy lassítson kicsit, s érdeklődve figyelte a hangosan kurjongató, kiabáló, leginkább fiatal és kissé csapzott férfiakból álló társaságot.
– S mit érdemes róluk tudni? Már túl azon persze, hogy hallhatóan igen jó kedvük van.
– Nincsen azoknak jó kedvük. Csak úgy tesznek. Budapest szeret vigadni, de ez pusztán a látszat, ha egyesével kérdenénk végig a megannyi mulatozás résztvevőit, csupa sírással és szomorú arccal találkoznánk. Ezek itt harsányságba és egymás társaságába fojtják a bánatukat. Estétől hajnalig együtt, csapatban járják a kávéházakat, általában keveset esznek és keveset isznak, de mindenkit megbámulnak és mindenre megjegyzést tesznek. Külön-külön teljesen ártalmatlanok, ám együtt igen bátrakká lesznek, és lenézik azt, aki nem tartozik közéjük.
– S ki az a legharsányabb úrfi? Úgy látom, mintha ő lenne a vezetőjük.
Szállási Titusz intett a grófnak, hogy ne mutogasson, mert még baj lehet belőle: azok idejönnek, és ha nagyon be vannak vadulva, képesek akár verekedni is.
– Molnár Géza a neve. A zene és az esztétika tudományainak professzora. Magántanár. Többnyire A Hétben jelennek meg cikkei.
Rákóczi Lipót elismerően bólintott.
– Ezek szerint okos ember. Nyilván az esze predesztinálta őt a csoport élére, mivel, ahogy látom, különben meglehetősen vézna és cingár alak.
– Kétségkívül igen kevés professzor mutatkozik a budapesti éjszakában, méltóságos uram. A professzorok ilyenkor már javában alszanak derék feleségük oldalán. Ennek a Molnárnak egyik se jutott, de szerencsére itt vannak neki a cúgos cipős gavallérok. Amikor egyedül van, többnyire olyan rémült, hogy beszélgetés közben kerüli az ember tekintetét. Amikor viszont a többiekkel múlatja az időt, legalább tekintheti magát valakinek.
– Örömmel hallom, kedves barátom, hogy annak ellenére, hogy eszem ágában sem volt tanítani, mégis hatottak Önre bizonyos kijelentéseim, és lassacskán képes lesz a dolgok mögé pillantani. – A konflis közben még ebben a lassú tempóban is arrébb döcögött az Andrássy út lámpáinak fényében botorkáló társaságtól, úgyhogy a gróf immáron csak úgy tudta nézni őket, ha hátrafordult. – S mind olyan, mint ez a Molnár?
– Majdnem mind. Volt köztük az a kerek arcú, különösen elegáns férfiú, talán őt is szemrevételezte, gróf úr. Ő is Molnár, de nem rokona a Gézának. A keresztneve Ferenc. Igen neves színpadi szerző. Szép lakása van, s ha nem élne külön tőlük, lehetne családja is. A többiekhez képest minden tekintetben sikeres embernek mondhatja magát.
– Hát akkor miért van velük?
– Azt egészen kereken talán ő se tudná megmondani. Bizonyára a társaság és az éjszakai élet kedvéért. Különben roppant kedves, nyájas fiú. A tekintetben is kilóg a többi cúgos cipős közül, hogy nem szokott másokra megjegyzéseket tenni, és a többiekkel ellentétben egyáltalán nem kerüli a hölgyek társaságát.
– Miért, ezek kerülik?
– Úgy tesznek, mintha kerülnék, de valójában a hölgyek kerülik őket. A nők megérzik a szerencsétlenséget. Ezek a fiúk mindig a női asztaloktól külön ülnek a kávéházakban, onnét szemrevételezik és fitymálják az ellenkező nemet. Kivéve a Mulit, mármint a Molnár Ferit, akinek igen nagy sikere van a hölgyeknél. Nincs is mindig a cúgos cipősök között, csupán brahiból csapódik időnként hozzájuk.
A konflis közben a Három Hollóhoz ért. A gróf mintha értette volna Szállási Titusz korábbi gondolatait – nyilván értette, a fiatalembernek nem is volt kétsége erről –, ugyanis gavallérosan kifizette a kocsist, aki nem győzött hálálkodni, s még le is segítette őket. De nem hajtott tovább, azt remélvén, hogy az itteni kávéházakból kitántorgók közül sikerül majd utast fognia.
Csöndes volt az éjszaka, mindössze a cúgos cipősök kurjongatása hallatszott a Nagymező utca felől.
– Úgy veszem észre, maga igen jól ismeri őket – jegyezte meg a gróf, s enyhe gúny érződött a hangjában.
Szállási Titusz bólintott:
– Volt egy időszak, amikor velük mászkáltam. Elvégre, nem tagadom, magam is olyan vagyok, amilyen ők, és az ember gyakran azt érzi, hogy muszáj tartoznia valahová. Én legalábbis így voltam vele.
– Most már nem így érzi?
– Nem annyira, mint eddig. Meg bírnék lenni egyedül is.
– Látja, éppen ezért választottam ki Önt. Amikor megpillantottam a hajón, azonnal észrevettem, hogy ha még esetleg nem is tud róla, de a lelke mélyén tisztában van avval és képes elfogadni is azt, hogy a tudás és az éleslátás többnyire magánnyal jár. Ami nem föltétlen kirekesztést vagy bánatot jelent. Ahhoz, hogy az ember lásson és megfigyeljen, többnyire hallgatnia kell. Na, de nem azért jöttünk, hogy Ön hallgasson engem, hanem hogy én hallgassam Önt. Menjünk be. Vezessen, kérem.
A Három Holló épp úgy fényárban úszott, ahogy a többi kávéház általában, ennek ellenére legalábbis a nagyokhoz képest csöndesebbnek és meghittebbnek bizonyult. Szép számban akadt üres asztal, a foglaltaknál is legföljebb kettesével, hármasával ültek, egyedül az egyik ablak mellett volt egy nagyobb társaság. Ők időnként harsány hangokat hallattak, szemmel láthatóan vitáztak valamin.
Amikor néhány asztalnyira tőlük leültek, a gróf meg is kérdezte:
– Azok is cúgos cipősek?
Szállási Titusz a fejét rázta.
– Nem, kérem. Azok ott az oroszok.
– Oroszok? Ahhoz képest, úgy hallom, igen jól beszélnek magyarul. Ráadásul egymás között is ezt a nyelvet használják. Talán azért, hogy mi is értsük a vitájukat?
– Ugyanolyan magyarok, amilyenek mi vagyunk – amint kimondta ezt, Szállási Titusz vetett Saint-Germain grófjára egy félszeg pillantást, aztán gyorsan folytatta tovább: – A szocializmusról vitáznak, és arról, hogy mikor és miként lehet a szociális államot megteremteni. Pár évvel ezelőtt Oroszországban volt egy forradalom, amit a cár levert, de a szocialisták azóta az oroszokat figyelik, tőlük várják a következő jeleket. Ezért is hívják ezeket oroszoknak.
– Őket is ismeri?
– Nagynak látszik ez a város, kérem, de valójában kicsi – Szállási Titusz most úgy nevetett, ahogy a gróf szokott: kurtán és ironikusan. – Mindenki ismer itt mindenkit…
– Talán velük is eltöltött néhány éjszakát?
– Nem, én soha nem foglalkoztam politikával, nem értek hozzá, és nem is akarok érteni. De mert ezek az urak némelyike a szakmámban is dolgozik, muszáj ismernem őket. Az ott például a Garami Ernő. Az meg ott a Kunfi Zsigmond. Valamennyien arról álmodoznak, hogy egyszer szociális állam és társadalom lesz Magyarországból is. De valójában az a tervük, hogy övék legyen a hatalom.
Rákóczi Lipót mondani akart erre valamit, ám ebben a pillanatban mintegy varázsütésre a Három Holló teljesen elcsöndesedett, és minden szempár arra a kissé kócos, bús képű férfira meredt, aki a kávéház belső zugából támolygott elő, és vizenyős szemeivel úgy vizslatott mindenkit, mintha a veséjükbe akarna pillantani.
Szállási Titusz fölemelkedett a székről, közben odasúgta a grófnak:
– Ez Ady – és amint elhaladt mellettük, biccentett a költőnek.
Nem is biccentés volt ez igazából: valósággal fejet hajtott.
Amaz éppen csak egy pillantást vetett rája, ment volna tovább, ekkor azonban hirtelen megtorpant, s mintha kísértetet látna, kikerekedett szemekkel végigmérte a grófot, aki társával ellentétben nem állt föl, azonban udvarias biztatással mosolygott Ady Endrére.
– Maga kicsoda? – kérdezte a költő borízű hangon. – Magát még nem láttam itt. – Rövid töprengés után tette hozzá: – De másutt se nagyon.
Mielőtt a megszólított válaszolhatott volna, Szállási Titusz meglehetős modortalansággal, azonban érthető okokból közbevágott:
– Az úr nemrégen érkezett Párizsból. Régi magyar történelmi család sarja. Hosszú idő után először van Budapesten. A neve gróf Rákóczi Lipót.
– Gróf Rákóczi Lipót? – ismételte Ady Endre, mintha nem hallotta volna rendesen. – Egy gróf a Három Hollóban? Ez fölöttébb különös és szokatlan dolog. Errefelé nem szoktak grófok mutatkozni.
– Nem kell mindenkit egy kalap alá venni – hadarta Szállási Titusz. – Akadnak kivételek. A gróf úr is ilyen.
Ady most végre ránézett, bár ebben nem volt sok köszönet:
– Te kioktatsz engem?
– Szó sincs róla – vágta rá gyorsan Titusz –, csupán bátorkodtam megjegyezni, hogy…
Nem tudta folytatni, mert a költő elfordult tőle, és bal kezének mutatóujját Saint-Germain grófjára szegezte:
– Nem tudom, kicsoda maga, de abban egészen biztos vagyok, hogy olyan ember, akitől félni kell.
– Ezt roppantul sajnálom – mondta a gróf, rendületlenül mosolyogva. – Ugyanakkor biztosíthatom afelől, kedves barátom, hogy sem Önnek, sem másoknak a jelenlévők közül nincs oka tőlem félnie. Ha szabad így fogalmaznom, veszélytelen vagyok. – Kis szünet után tette hozzá: – Magának ugye hat ujja volt?
Mintha valami szégyenteljes dolog történt volna, Ady visszarántotta a mutatóujját, majd ugyanazzal a mozdulattal zakójának zsebeibe gyűrte mind a két kézfejét.
– Bandikám – szólalt meg egy rekedt hang pár asztallal odébb –, gyere, ülj már le közénk.
A Három Holló közönsége (beleértve a korábban oly harsány oroszokat) mindeddig lélegzet-visszafojtva figyelte a párbeszédet. Ez a hang volt az első, amely megtörte csöndjüket.
– Én igenis félek magától – hörögte Ady Endre a gróf felé, majd anélkül, hogy kihúzta volna kezeit a zakó zsebeiből, imbolyogva elindult az őt invitáló asztal felé.
Amott három másik férfi ült.
– Kik azok a fiatalemberek? – érdeklődött Rákóczi Lipót, miközben figyelte, ahogyan a költő közibük érkezük, és helyet foglal náluk.
– Ady legszűkebb baráti köre – magyarázta Szállási Titusz suttogva, lehajtott fejjel, mivel a többi asztaltól rendületlenül szemmel tartották őket. – A legszívesebben velük tölti az időt. Amaz ott balról Bányai Elemér, hírlapíró és bölcsészdoktor, de mindenki csak Zuboly néven ismeri. Mellette Révész Béla, ugyancsak hírlapíró. Az a kövér úr pedig, aki ideszólt, zenész, Reinitz Béla a neve.
Miután Ady Endre nagy székzörgések közepette leült, a Három Holló rövidesen visszatért előbbi állapotába, noha időnként egyik-másik orosz vetett még a grófék felé egy-egy komor pillantást. Ami érthető is volt, elvégre – magyarázta fojtott hangon Szállási Titusz – a szocialisták szívből gyűlölték a grófokat.
– De Ady sincs kibékülve velük – tette hozzá. – S a másik három sem. Ők is tudottan szocialista érzelműek. A Népszavának írnak cikkeket.
– Ez az Ady egy látó ember – jelentette ki Rákóczi Lipót. – Képes a mélységekbe pillantani. Kicsit olyan, mint az én Casanova barátom volt. Ezt jelezte az is, hogy hat ujjal született.
– Engedelmével, méltóságos uram, de én sose vettem észre hatodik ujjat, pedig párszor már találkoztam, sőt kezet is fogtam vele…
– Nyilván levágták, vagy csináltak vele valamit. Láttam a helyét. S azt is észrevettem, hogy ez egy súlyosan beteg ember. Meg fog halni idő előtt. De nem csak ő. Mások is azok közül, akik most itt vannak, ezen a helyen. Lesz, aki harctéren esik el. Nem is olyan soká.
– Harctéren? – Szállási Titusz hozzászokott már a gróf kijelentéseihez, most azonban kikerekedett a szeme.
– Igen, harctéren. Egész pontosan Olaszországban. Tudja, kedves barátom, néhány év múlva lesz egy hatalmas háború, ami mindent, de mindent elsöpör. Egészen más lesz utána a világ.
A fiatalember megborzongott.
Amióta összeismerkedtek, először érezte azt, hogy a gróftól félni kell. Talán igaza volt Adynak.
– Menjünk – állt föl hirtelen Rákóczi Lipót –, keressünk másik helyet.
– Még csak alig érkeztünk… S nem is fogyasztottunk semmit… – Szállási Titusz a pult felé nézett, ahol egykedvűen álldogált a pincér, és még véletlenül se nézett feléjük. Mintha nem akart volna hozni nekik semmit.
– Eleget láttam itt. Meg különben is, nem örülnek itt nekünk. Egy grófnak semmi helye nincs a szocialisták között.
Rákóczi Lipót fölállt, és sebes mozdulatokkal elindult kifelé. Szállási Titusz alig bírta követni.{jcomments on}
