A nagytükörben nyugtázzuk, hogy mennyire fess legény ez a Máté, vigyorgunk rá, hű, kisöreg, hiszen te jársz!Örvendezünk ezen egy sort, majd ránt tovább, indulás! Imbolyogva, aprócska holdjáró, vonszol maga után, büszkén és feltartóztathatatlanul.
Csak akkor jó, ha megyünk. Ez a fiam aktuális létfilozófiája. És nincs apelláta, menni kell, különben nyüszög. Irtó idegesítően, fejhangon, hosszan kitartva nyüszög. Lehetőleg úgy, hogy ráül valamelyik lábfejedre. Ami körülbelül olyan idegesítő, mint a lusta nyári nappalodat átható makacs légyzümmögés. És nagyjából ugyanaz a reakciód is. Most kicsiszívem ide vagy oda, legyünk őszinték – baromi idegesítő egy lábfejen ülő, nyüszögő kisgyerek. Ezért hát jobbára amellett döntök, hogy megyünk.
A bejárati ajtó melletti nagytükörtől a fürdőszobai hullámtükörig. Hogy rámosolyoghassunk visszamosolygó képmásunkra. Közben váltunk pár szót a bohóccal, megrójuk, hogy még mindig nem vette fel a zokniját, baj lesz ebből, megfázik a lába, ha továbbra is ott szorongatja a jobb kezében a fél zokniját.
Megadom magam, nyújtom az ujjam, és elindulunk. Máténak már elég, ha csak az egyik ujjamat foghatja. Sőt, sokszor már csak a körömvéget kapja el, és ránt maga után, hogy gyerünk, kell az a kis mozgás. És akkor én görnyedten, nyögve lódulok utána, hurrá, de jó nekünk, megyünk! A nagytükörben nyugtázzuk, hogy mennyire fess legény ez a Máté, vigyorgunk rá, hű, kisöreg, hiszen te jársz! Örvendezünk ezen egy sort, majd ránt tovább, indulás! Imbolyogva, aprócska holdjáró, vonszol maga után, büszkén és feltartóztathatatlanul. Átlépjük a focilabdát, rálépünk a kiskanálra, kikerüljük a kisautót, és megérkezünk a bohóchoz. Ott egy kicsit szusszanok, elmesélem a bohóc élettörténetének x-edik variációját, hogy kifújhassam magam és kiegyenesíthessem a tagjaimat, majd megyünk tovább a fürdőszobába.
Ez a meleg birodalma – ha apa begyújtott a kiskályhába. Árad a forróság, oda nem szabad menni. Oké, bólint a fejével, már megsimogatta a tűz sörényét egyszer, és már a hullámtükörből vigyorog felém. Ha szerencsém van, nem akar beleszagolni a vécébe. Megfordulunk és jövünk vissza. Időnként megállunk a kádnál, belekapaszkodik a peremébe. De csak az egyik kezével, mert tudja, ha a másikat is elengedi, anya meglóg. Mond valami humorosat, és meglép. Ezért úgy szorítja az ujjam begyét, mint akinek az élete múlik ezen. Visszanevetünk a kiskacsákra és a fehér jegesmacira, akik a kád peremén üldögélve várják az esti fürdés idejét. Amikor lehet fröcskölni, pancsolni, egymilliószor felállni és belehuppanni a jó, meleg vízbe. Ezt is megbeszéltük, és jövünk kifelé. Hopp, útba esik a kisautó. Ha anya formában van, megyünk egy-két kört a kisautóval.
Mert egyedül még nem tud rá felülni, viszont kitűnően tud dudálni. És nekem még valami kisautós Halász Jutka szám is eszembe jut, hogy a világ
mögöttünk elmarad, elmarad. Szerintem előző életemben hallgathattam, még bakelitről. Mindegy, bejön, berregünk, dudálunk, kanyargunk, megvakarjuk a bohóc pucér lábát. Aztán kitalálom, hogy milyen pompás lenne, ha magában tologatná a kiskocsiját, a kapaszkodónál fogva. Csakhogy a kisautó túl gyors, csúsznak a kerekei a kövön, eltaknyolna azonnal. Ezért mikor már leszakad a hátam, azt találom ki, hogy én kézzel lassítom a kisautót, ő tolja, én pedig a fenekemmel feltörlöm a konyhakövet. Naponta többször. Fényesre sikálom a mackónadrágom fenekét.
Istenem, milyen remek lenne, ha kimehetnénk innen!!! Valami változatosság. Elvégre az ember – ÉN! – megunhatja a saját agyondédelgetett tükörképét is. Odakint viszont reménytelenül, szürkén tombol a tél. Ha percekre kisüt a nap, nem tudjuk {jcomments on}beérni, mert mire magunkra szedjük a hatvan réteg cuccot, újra eltűnik, mintha csak hazug látomás lett volna a konyhába beszökő fénynyaláb.
Pihenésképpen beültetem a hintájába. Hagyom lógni.
A Babablog partnere: 
