Archív

Varázslat – ahogy Surda cigivel kínál

SurdaNem szerettünk aludni.

Féltünk, hogy lemaradunk valamiről. Hogy amíg mi álmodunk, a világ lábujjhegyre áll, és csendben odébb settenkedik.

Gyerekkorunkban kötelező volt az alvás. Nemcsak este, hanem minden délután.

Egy szobában aludtunk a szüleinkkel. Csak egy függöny választott el minket tőlük. És a tv-től. Egy sárga függöny, aminek szálai finoman áteresztették a számunkra tiltott esti filmek képfoszlányait. A függönyön átszűrődő Surdát mindig megnéztük. Őt nagyon szerettük. Ahogy a fodrászüzletében mindenkinek odanyújtotta a cigis dobozt … Nagyon elegánsan kínált.

 

Bátyámnak annyira megtetszett a mozdulat, hogy ki is próbálta. Egyszer a WC-n ülve gyakorolt. A lába nem ért le. Egyik kezével támaszkodott az ülőkén, másikat, amelyikben a képzeletbeli cigis dobozt tartotta, előrenyújtotta. A heves kínálgatás közben elvesztette az egyensúlyát. Sírva kiabált: anya, anya, segíts, beleestem a WC-be.

Leleplezett minket. Innentől kezdve a függöny elé egy szivacsot is kaptunk. Azon már nem furakodhattak át a képek.

Az ebéd utáni alvást az estinél is jobban utáltuk. Kint sütött a nap. Láthatatlan torkok gyereksikolyokat küldtek felénk a széllel. Ilyenkor aludni?

Amikor tiltakozásunk felülmúlta a szokásost, akkor jött a szellemidézés.

Megebédeltünk. Mind a négyen az asztalnál ültünk. Szüleink szemállásából éreztük, előhozhatjuk-e a „mi lenne, ha ma délután nem aludnánk” kérdését, vagy sem.

Csak ritkán hozhattuk elő. Ilyenkor apa vállalta az ügyintézést.

– Tudjátok, hogy minden délután aludnotok kell. Ez a szellem akarata. De azt hiszem, ma jó kedve van. Ha akarjátok, ha nagyon akarjátok, megkérdezem, nem tesz-e ma kivételt.

Naná, hogy akartuk.

Csöndben kellett maradnunk. Kezünket az asztalra tettük. Az egy koppanás azt jelentette, nem kell aludnunk. A két koppanás pedig azt, hogy kell.

– Szellem! Kell ma aludniuk a gyerekeknek? –kérdezte apám mélyen, lassan.

És néhány másodperc múlva jött a koppanás. Egy koppanás. Ujjongtunk. Már tudom, hogy ha anyám ilyenkor élesen apámra nézett, akkor jött a második koppanás is.

Ha a döntés nagyon elkeserített minket, akkor rövid szülői pusmogás után apám még egyszer megkérdezte a szellemet. Ilyenkor már érveket is felsorakoztatott.

– Jó gyerekek ezek. És ha most elengeded az alvást, akkor még jobbak lesznek. Holnaptól minden vitatkozás nélkül, maguktól mennek az ágyukba.

Mi csak a mostig jutottunk. Bólogattunk. Kit érdekelt a holnap?

A szellemet csak ritkán lehetett meggyőzni. Néha gyanakodtunk, mert a szülők és a szellem között túl nagy volt az egyetértés. De hiába buktunk hirtelen az asztal alá, hogy rajta kapjuk apát, amint térdével kopogtat, sosem lepleztük le.

Mindig elfogadtuk a szellem döntését.

Ha kettőt koppantott, akkor mentünk aludni.

Befeküdtünk az ágyunkba. Anya betakart minket, elhúzta a sárga függönyt. Becsukta a szobaajtót. Ha nem jött álom a szemünkre, motoroztunk. Ágyaink egymással szembe fordítva, össze voltak tolva. A motor a két egymáshoz illeszkedő ágytámla volt. Mivel kettőnknek egy motor jutott, én, a kistestvér csak utas lehettem. Az volt a feladatom, hogy átkaroljam a bátyám derekát, berregjek, és a kanyarokban együtt dőljek vele.

A nagy dülöngélés aztán lesodorta a bátyámat. Előre bucskázott, és hangosan sírni kezdett. Sajnáltam a balesetet, de nem hagyhattam el a motort. Előre csúsztam, átvettem a vezetést. Míg be nem ért anyám, és el nem vette a jogosítványomat.

Csupa játék, varázslat, csoda volt a „gyerekség”.

Felnőttünk. A bátyám apa. Sokat dolgozik. Nincs ideje efféle varázslatokra. Ha el akarja kerülni a hisztit, megveszi lányának a játékbabát, ami csak akkor hagyja abba a sírást, ha betesszük szájába a cumit. A gyerek legalább időben megtanulja, mi egy szülő feladata.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top