Nem volt velünk sok baj. A bátyám és én jó gyerekek voltunk. Sosem hisztiztünk a boltban, hogy ezt vagy azt vegyék meg nekünk.
Boglárka. Így hívták a boltot, ahova minden héten egyszer-kétszer elkísértem anyát.
Pici voltam még, nem igen tudtam segíteni a vásárlásban. Anya mégis mindig magával vitt. Még kint, a bolt előtt elmondta, most nincs sok pénzünk, de valamit, valami kicsit azért választhatok. És én a kicsivel: a túrórudival, a csokival, vagy a nyalókával nagyon boldog voltam.
A karácsonyi ajándékvásárlásokkor sem adtak minket kölcsön. Anya, apa, a bátyám és én együtt nézelődtünk. Hozzá voltunk szokva, hogy nagyot nem kérhetünk, néha egyáltalán nem is kértünk semmit. De a szemünk azért megakadt egy-egy drágább játékon. Anya ezt látta. És később, ha volt rá pénze, visszament, hogy megvegye nekünk az áhított játékot.
Az a karácsony szegény karácsony volt.
Mi még nem tudtuk, hogy anyáéknak és Jézuskának közös a pénztárcája. Csak azt tudtuk, hogy jók voltunk. És, mert jók voltunk, ajándékot érdemlünk.
Hogy Jézuska még véletlenül se forduljon vissza az ajándékainkkal, karácsony napján még sokkal jobbak voltunk, mint általában.
Vártuk az estét, mert tudtuk, hogy Jézuska mindig sötétben intézi az ajándékszállítást.
Apa ilyenkor elvitt minket otthonról. Megálltunk egy csendes helyen, befűtötte a kocsit, és bámultuk az égboltot. Le akartuk leplezni szegény Jézuskát. Nem tudtuk, hogy néz ki, de azt tudtuk, hogy azonnal felismernénk. Elvégre nem repkedhetnek olyan sokan világító karácsonyfákkal és ajándékokkal a hátukon.
Apa néha csillogó szemmel felkiáltott:
– Ott szállt! Nem láttátok?
Mi ilyenkor szorosan a kocsi ablakához tapadtunk, orrunkkal párafoltot hagytunk az üvegen, és tudtuk, hogy elmulasztottuk Jézuskát.
– Nem láttátok, mi? Pedig nagyon szép volt.
Tette hozzá apám sajnálkozva. Mi pedig addig könyörögtünk neki, míg meg nem szánt minket, és részletesen el nem mondta, mit látott.
Volt minden. Jézuska, színes, masnis ajándékok, ezüstszárnyú kísérő angyal és csillogó karácsonyfa, mézeskalácstól lelógó ágakkal. Minden.
Ma már tudom, hogy azért nem láttuk Jézuskát és segédjét, az ezüstszárnyú angyalt, mert feladataikat anyám látta el otthon. Egyedül. Díszítette a fát, süteményt sütött. És végül az ajándékokat betette a fa alá.
Csak úgy csupaszon.
Csomagolni nem volt idő. És csomagolópapír sem volt otthon.
Amikor apám úgy gondolta, Jézuska már elvégezte a dolgát, akkor elindultunk hazafelé.
Csillogó szemmel, csiklandozó várakozással ültünk a konyhában és vártuk, hogy megszólaljon a csengő. Jézuska szánjának csengője.
És megszólalt.
Anya kipirult arccal, gyöngyöző homlokkal, kezén a tűlevelek vörös szúrásaival nyitotta ki a nappali ajtaját.
Rohantunk volna be. De nem rohantunk. Magunkba fojtottuk türelmetlen kíváncsiságunkat. Lassan léptünk be a szobába. Ahogy illik.
Csodás fa volt. Színes égők, gömbök, pattogó fényt hintő csillagszórók. Egyértelmű volt, hogy ez csak a kis Jézus műve lehet.
Lassú léptekkel közelítettük meg a földön túli teremtményt. Álltunk néhány percig apám és anyám mellett. Aztán leültünk a fa alá. Megnéztük, mit kaptunk.
Egy cumisüveg. Piros mintás üvege lágyan megtörte az égők színes fényét. Azonnal a kezembe vettem. Nagylány voltam már, örültem, hogy végre meg tudom etetni a babáimat.
Ekkor láttam meg tőlem balra a babát. Vöröshajú, kékszemű, hegyesorrú, nagy baba volt. Nagy. Majdnem olyan nagy, mint én. Azonnal megszerettem.
Ennyi mindent még sosem kaptam.
Cumisüveg! Baba!
Örömmel szorongattam ajándékaimat, és mindjárt ki is próbáltam, hogyan hozhatók kapcsolatba.
Játszottam.
Ekkor vettem észre, hogy a bátyám négykézláb jár körbe-körbe a karácsonyfa alatt. Először csak lassan, hogy tekintetével gondosan végig tudja söpörni a szőnyeget, hátha annak bojtjai nyelték el az ajándékát. Aztán egyre gyorsabban, szinte rohanva négykézlábolt.
Kereste fejében a pillanatokat, amikor rossz volt. Melyik rosszasága lehetett olyan súlyos, hogy Jézuska megvonta tőle az ajándékot? De nem talált ilyet.
Én sem értettem a dolgot.
Szüleimre néztem.
Egész távolinak tűntek. Mintha messziről akarták volna nézni az örömünket, hogy később az egészet újra meg újra lejátszhassák a képzeletük mozigépén. De valami más is volt a szemükben.
– A baba a bátyádé – mondta anyám, szemében azzal a fojtogató érzéssel, hogy most talán megfelezi az örömömet.
A kezemben lévő két játékra néztem. A babára, ami feküdt az egyik karomon, és a cumisüvegre, amit a másik kezemmel a szája felé irányítottam.
Elszégyelltem magam.
Szégyelltem, hogy nekem mindkét kezemben játék van, bátyámnak pedig egyik kezébe sem jutott. Hogy a bátyám öröme miattam késik, hogy a szüleim miattam nem tudják ezt a képet a boldog pillanatok emlékalbumába betenni. Szégyelltem, hogy azt hiszik, nekem egy cumisüveg nem elég. Mert elég volt.
Odaadtam a babát, amit a bátyám azonnal magához ölelt. Szívesen adtam volna a cumisüveget is. Adtam volna mindent. Csakhogy anyáék, akiknek Jézuska semmit sem hozott a mi örömünkön kívül, ne érezzék, hogy nem kaptak semmit.
Mert akkor este én nem a bátyám ajándékát vettem el, hanem az övékét. Azt, amire a legjobban vágytak, azt amiért egész életükben dolgoztak. Hogy nekünk örömöt szerezzenek.
{jcomments on}
