Archív

Norvégia, drága!

BorreNorvégiában tehát kezdetben volt a káosz. Aztán jött Erik, a viking, Tim Robbins alakításában, majd Edvard Grieg, akinek az apja, Alexander Grieg gazdag, skót származású kereskedő, az anyja pedig, Gesine Judith, zenész és költő egy jó nevű bergeni családból. És Henrik Ibsen – Knud Ibsen és Marichen Altenburg gyermeke – aki 1828-ban, a dél-kelet norvégiai Skienben született, ahol jelentős számban élnek szomáliak, és látta az oslói pályaudvaron ki volt írva, ha Skienba akar jutni az ember, akkor ugyanazzal a vonattal kell menni, amivel ő utazott, és Larvikból busz visz tovább – és természetesen el kellett olvasni a Vadkacsát meg a Nórát a gimnáziumban. Utána Roald Amundsennek kellett következnie, ehhez kétség sem fért! Roald Engelbregt Gravning Amundsen. Azt már észre vette, hogy a norvégoknak általában irtó sok nevük van, és kettős nevek, amelyeket gyakran kötőjellel írnak, például Haakon Magnus, Mette-Marit, Märtha Louise, Ingrid Alexandra – ha csak a királyi családot vesszük alapul. Kár, hogy Haakon megnősült – gondolta Réka. Olyan jóképű. És egészen normális. Még semmi hülyeséget nem hallott róla: például nem vett fel náci egyenruhát még farsangban sem!

Szóval Amundsen hajózott először át az Északnyugati átjárón , majd 1910–12-es expedíciójával ő érte el először a Déli-sarkot. És nem ették meg a jegesmedvék a Déli-sarkon. Hanem az Északnyugati átjárónál, az Atlanti- és a Csendes-óceán között a Gjøa nevű hajón összesen hatan teljesítették a feladatot Amundsennel együtt. Az expedíció során a mágneses sarok közeli megfigyelések sorozatát végezték el. Bebizonyosodott, hogy a korábbi mérések során mért helyzetéről a mágneses sark elvándorolt. Ezt a jó szokását a mágneses sark a mai napig – nem kis fejtörést okozva a tudósoknak, reptereknek és madaraknak – megtartotta. Az expedíció alatt Amundsen tanulmányozta a helybéli emberek szokásait, és sokat tanult tőlük, hogy hogyan lehet élni a sarkvidéki körülmények között. Ott sajátította el a szánhúzó kutyák használatát is, és az eszkimók ruházkodását is elleste, ami később nagyon jó szolgálatot tett a nagy hidegben, ahol már nem is lehet tudni, hány ujjperce fagyott el Amundsennek és társainak. Amundsen akkor tűnt el, amikor vetélytársa, az olasz Umberto Mobile vagy Nobile – erre már Réka nem egészen emlékezett pontosan – megmentésére indult repülővel, akinek Italia nevű léghajója lezuhant az Északi-sarkon. Néhány héttel később Amundsen repülőjének a darabjait Tromsø közelében találták meg. Úgy tűnik, a repülő lezuhant, és vagy ekkor, vagy kevéssel ezután Amundsen meghalt. A holttestét azonban sosem találták meg.

Mindez Réka számára majdnem olyan misztikusnak hangzott, mint a viking istenek. Úgy képzelte, most ő is egy expedíción vesz részt, az ő kis privát expedícióján. Még nem volt biztos benne, hogy mit is akar valójában tanulmányozni, mi is az utazás célja, de abban majdnem biztos volt, hogy – igaz nyár volt, de – meg fogja tanulni a szánhúzó kutyák használatát, és el fogja lesni a helybéli emberek szokásait, a ruházatukat, a jellegzetes ételeket, a hagyományokat, a tradíciót, hogy mikor mit mivel, mindent, amit csak Norvégiában norvégoktól tanulni lehet. Még az is lehet, hogy norvégul is megtanul. Csak pár szót, lehet. De akkor is!

Aztán arra is gondolt, miközben a vonata kigördült az oszlói főpályaudvarról, a Sentralstasjonról, hogy a legnagyobb norvégról el is feledkezett. Ki ne olvasta volna ugyanis a Tutajjal a Csendes-óceánont!

“1947. május 17. Norvégia szabadságünnepe. A tenger nyugtalan, a szél jó. Ma én vagyok a soros szakács. A tutajon hét repülőhalat szedtem össze, meg egy kis polipot. Ez utóbbit a kunyhó tetején leltem, egy ismeretlen halféle pedig Torstein hálózsákjából került elő…”

Látta a lelki szemei előtt a kedvenc könyvének a borítóját, és mosolygott. Érezte a könyvlapok illatát, és azt is érezte, ahogy a Kon-Tiki – fedélzetén Thor Heyerdahllal, öt hozzá hasonló féleszűvel és egy papagájjal – ringatózott a hullámokon. Vagy a vonat ringatózott csak? Ez nem változtat azon a tényen, hogy Amundsen ide vagy oda, a legnagyobb norvég Thor Heyerdahl volt, ehhez semmi kétség sem férhet.

Egy tizenkilenc éves pesti lánytól ugyanis nem lehet elvárni, hogy ismerje az igazi nagy norvég személyiségeket, mint például Gro Harlem Brundtland, Norvégia első és eddig egyetlen női kormányfőjét; Arne Næss, filozófust és hivatásos hegymászót; Jonas Gahr Støre, éppen aktuális külügyminisztert; Petter Eide, politikai aktivistát, aki az Amnesty International főtitkára volt hét évig; vagy Shabana Rehman Gaardert, aki Karachiban született, és urduul így írják a nevét: شبانه رحمان, és a legizgalmasabb női parodista Norvégia vidámabb feléről; vagy, Ivanir Hasson Olsent, mesemondót és cirkuszi előadóművészt. Réka éppen csak leérettségizett, és nem a legragyogóbb eredménnyel. Lehetett volna egy kicsit jobb történelemből és irodalomból, és akkor nem feledkezett volna meg a norvég antifasiszta ellenállás hőseiről, a másik oldalról pedig a nagyszerű író Knut Hamsunról, aki végül egészen-egészen elsüllyedt, a közvélemény pedig megelégedett Langfeldt diagnózisával, csak ne kelljen többet a Nagy Ronda Hazaárulóról olvasni az Aftenpostenben, és biztos eszébe jutott volna Bergmanról Liv Ullman, Kafkáról meg a Sikoly és Munch. Egy ifjú magyar lánytól sem várhatunk el sokat, tulajdonképpen senkitől sem, mert Norvégia annyira messze van mindentől, annyira északon, kiesik minden útvonalból, legyen az a selyemút vagy a Párizs-Dakar rally. Norvégia valahogy még Svédországnál is északabbra van. Azt már a repülőtéren észrevette, hogy a Norvég Királyság az Európai Uniónak sem tagja, mert elkérték tőle az útlevelét, ahogy szúrópróbaszerűen elkérik minden európaitól. A nem európaiakat a vámosok meg egyenesen átvizsgálják: itt véget ér a jóindulat, a testvériség, a szolidaritás, a megelőlegezett bizalom, és bárgyú naivság. Itt nincs pardon. Ezt észrevette.

Azt is észrevette, hogy mintha Norvégiában több lenne a bolond. Az első norvég, akivel beszélt, jobban mondva, aki hozzá beszélt, az útleveleket ellenőrzőkön és fiatal vámosokon kívül, egy fiatal, nagydarab nő volt, egészen furcsa, mert egy nagy rózsaszín plüsskutyát ölelt magához. Ez elsőre nem is tűnt fel Rékának, mert egy reptéren mindenki ölelkezik vagy táskákat szorongat. Azonban ahogy közeledett, és egyre jobban kivehetővé váltak a nő arcvonásai is, a különös fintor, és a szájába nem illő fogsor. Ő szólította meg Rékát, de Réka nem értette, hogy mit mondott, és mint kiderült, elsőre senki nem értette, még az sem, aki ott állt egészen a közelben. Egy fiatalember visszakérdezett. A furcsa nő szájából ugyanaz az artikulálatlan hangcsomó buggyant elő ismét. Megint visszakérdezett a fiatalember, s a nő – hát hülye ez, hogy nem érti? Dlö! Hllll hllll dlö ftóó? Dlö ftóóól hllll dlö? – feltette ugyanazt a kérdést, ugyanazzal a piszkos mosogatórongy-szerű hangloccsantással: paccs. Harmadjára már ráhagyták. Így az mosolyogva tovább állt mintha mi sem történt volna. Csak egy idősebb magyar nénike dörzsölte Rékának az orra alá kissé rosszalló, vagy egyenesen aggódó hanglejtéssel:

– Azt kérdezte, hogy van-e acélod.

– Acélom?

– Szellemileg elmaradott – tette hozzá a néni. – Tudod, Norvégia nem olyan régóta nyitott ország, s az emberek zárt közösségekben éltek, nagy volt a távolság, egymás közt házasodtak, emiatt bizonyos betegségek gyakoribbak, így a értelmi elmaradottság, szellemi fogyatékosság, vagy ahogyan mi, magyarok mondjuk,a bolondság is – sóhajtotta a nénike.

Idióták. Van belőlük dögivel. De tényleg, mintha Skandináviában különösen sokan lennének. Úgy látszik, természetes szelekció se sok lehet, mivel nem hullanak el. Jól lehet, ebben a fene nagy jóléti társadalomban felkarolják, gondozzák, ápolják őket, de miért is ne, ha telik rá. Csak ápolják.

Aztán később, amikor Réka megérkezett a rideg oslói kiborg-világba, majd akkor kezdte hiányolni a repülőtér helyi idiótákkal és különféle érdekes szagú külföldiekkel teli zsibongását. Az első kulturális sokkot nem a bolond nővel való incidens okozta, hanem a teljesen automatizált, steril, kő és fém és üveg világ, a jegyváltó és –ellenőrző gépek, a mozgásérzékelővel működő vízcsapok, az önműködő ajtók, az önmaguktól felgyulladó lámpák, az önjáró takarítógépek, az önkiszolgáló boltok, ahol az ember pénztáros nélküli pénztárakban saját maga kezeli a bankkártyáját, az embertelen magány és fegyelmezettség, ahogy az utasok felszállnak a ragyogó és fertőtlenített vonatokra, mint valami robotok. Osló. O.S.L.O., az Orgyilkosságra Specializálódott Lézerirányítású Organizmus.

A vonat piros volt, és pontos. Első megálló: Nationaltheatret, második megálló: Skøyen, harmadik megálló: Lysaker, negyedik: Asker, ötödik: Drammen, hatodik: Sande, hetedik: Holmestrand, nyolcadik: Skoppum, és a kilencedik volt Tønsberg. Számolnia kellett, mert még életében soha nem járt itt, és nem tudott norvégul egy mukkot sem. Komolyan figyelnie kellett a kijelzőt, pedig halálosan kimerültnek érezte magát. Nem is annyira a repülés fárasztotta ki, hanem a folytonos éberség, a szakadatlan figyelem, és az újdonságok áradata, amelyek az odafigyeléstől még intenzívebbekké váltak, és válogatás nélkül elözönlötték a fejét, hogy végül az zakatolni kezdett. Mert abban egészen bizonyos volt, hogy a hiper-szuper és szuperszónikus norvég nemzeti vonatok, különösen a pirosak, nem zakatolhattak.

Egy darab papírt szorongatott, arra volt felírva, hogy Tønsbergben kellett leszállnia, és hogy onnan busszal tovább Borréba. Az úti cél a borrei vásár volt, lent a tengerparton – így magyarázták neki. A cél! Az volt, acél nem. A busz azonban csak a Borre tábla után tornyosuló szép kis fehér kőtemplomig vitte.

– Borre femilikemping? – kérdezte óvatosan a buszvezetőtől tört angolsággal, s az lelkesen bólogatott. Megérkezett.

– Ver ár jú from, diőr? – kérdezett vissza kedvesen és ugyanolyan rettenetes dialektussal a sofőr.

– Hángöri. Budapeszt.

Mire a vezető feje úgy kikerekedett, mint egy lopótök, és óóó-zott egy hatalmasat. Kiderült, hogy ő meg karakószörcsögi volt, bár Rékának halvány segédfogalma sem volt arról, hol lehet Karakószörcsög. Mindenesetre a magyar buszsofőr segítsége nagyon jól jött neki, még ha igazán nem is lehetett idejük hosszabb eszmecserére.

Tehát ez az a hely. Borre. A hatszáznyolcvanegy lakosú kis tengerparti norvég falu Vestfold megyében, Horten járásban. Hallelúja! Megérkezett.

Lecihelődött a kis kofferrel, és már látta is a nagy plakátokat: VIKINGMARKED.

(részlet egy készülő regényből – további részletek a Panno oldalain)

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top