Megjelent a Forrás februári száma.
A „fiatalos” szépirodalmi rovatban Szlukovényi Katalin versei mellett Jónás Tamás és a Kecskeméten élő Turai Laura költeményei olvashatóak.
Hetven éve született kortárs irodalmunk klasszikusa, a prózaíró Gion Nándor. Gion Nándor ezer szállal kötődött a Forráshoz, több regénye is itt jelent meg először folytatásokban. A prózaíróról Kabdebó Lóránt ír tanulmányt Kárókatonák a megdicsőült éjben címmel. Kabdebó Lóránt Gion híres regénytrilógiáját, melyben szülőfaluját, Szenttamást mutatja be és A kárókatonák még nem jöttek vissza című ifjúsági regényét tartja az életmű fő műveinek.
Kiemelkedik a folyóiratból Szerdahelyi Zoltán interjúközlése: Beszélgetések Hajnóczy Péterről Balázs Józseffel. Az interjúközlés függelékéből emlékezhetünk arra, hogy Balázs Józsefet a Forrás avatta íróvá, amikor 1975-ben közölte Koportos című regényét.
A folyóirat a Kiskunhalason élt neves festőművész, Diószegi Balázs műveit közli illusztrációs képanyagaként.
Szlukovényi Katalin
Egy ornito-poétikai
megfigyelés
„Julia: A fülemüle volt, nem a pacsirta…
Éjjel dalol a gránátalmafán…
Romeo: Pacsirta volt ez, a reggel heroldja”
(Shakespeare: Rómeó és Júlia, fordította:
Kosztolányi Dezső)
Alkonyatkor és virradat felé
szól legtöbbször, legszebben a madárdal,
ahogy az elalvás s az ébredés
hoz verset, szomszédságban a halállal.
Időjárás
Január
Kitelel benned a költészet is,
ne félj,
és újra lesz
színe a napfénynek,
súlya a szónak,
megformálódik
magától
megint:
jégcsap
hegyén
a
csepp.
Március
Így tavasz felé, mint az olvadékony,
ázott talaj mélyrétegeiből,
a lélekből is furcsa dolgok bújnak
elő: virágok, giliszták, halottak.
Április
Még mindig nem tudom, ez-e a Szerelem,
inog-binog: szélfútta kankalinfej,
de a templomtorony fölött világoskék az ég,
és ahol járok, a Szépvölgyi út
27. első emeleti erkélyéről
a gyékényfalra rágott lyukon át
egy kíváncsi kölyökfoxi vidáman
tekinget kifelé.
*
Szétfolyik az idő, az abroszra kilöttyent
tea terjeszkedő foltja, homályos Rorschach,
értelmezést váró próbálkozás a reggel,
könnytől maszatos arcú, taknyos kiskölyök,
tócsába léphetett, csuromvíz a cipője,
cuppogva lépked a térdig fröcsögő sárban,
mégis, annyi nyomot se hagy maga után,
mint a kiömlött teafolton átvonuló hangya.
Augusztus
Egy újabb reptér. Olyan, mint a többi:
nagytestű gépek, apró emberek,
a zöld és szürke kombinációja,
erdő, pázsit, betoncsík, újra gyep,
irányok, határvonalak, csupa
rend: egy letisztult próza ritmusa.
*
Percek vannak hátra a szürkületből,
már alig lötyög egy kis maradék
fehér az ég alján. Fenn, a magasban
nagy, súlytalan, sötét lombkoronák.
Utolsó alkalom, hogy felfedezd,
magadba idd a kis sikátorok,
a házak meg a köztük siető
alakok színét, árnyalatait,
még mielőtt a szemedből kilopja
a terjeszkedő sötétség a látványt.
Aztán váltás. A szem hozzászokik
az utcalámpák tagolta homályhoz.
Az ablak szokott képeit vetíti.
Másképp használható megint a táj.
*
villámhasított ég alatt
ablakok kancsalítanak
levegőtlen fülledt nehéz
minden ház önmagába néz
villámszaggatta ég alatt
iramodásnyi gondolat
a szűk utcákon szél söpör
végig tiszta hideg gyönyör
Kabdebó Lóránt
Kárókatonák a megdicsőült éjben
(Életkeresés köd-országban Gion Nándor szövegei
segítségével)
…
Alkotás vagy megjelenítés? Alkotás és megjelenítés! A Virágos katona – búcsú az értelmes élettől. Ezért egyetemes érvényű alkotás. Az ’értelmesen élni’ igényének örök megtestesítője. De egyben búcsú is a tegnaptól. Ennyiben egy elmúlt élet rajza. Egy Trianon előtti közép-európai falu felidézése. Időléptékes elbeszélés. A széthullás előtti világ összerakása emlékeztetőül a majdani széthullás után. Puzzle-játék az unokák (azaz a Gion-nemzedék) számára. Az író maga köré gyűjtötte faluja maradék embereit, megbeszéltette őket, és megépített egy soha nem volt, mégis valóságos falut. Annak elbeszélése, hogy Trianon és az egész kelet- és közép-európai világ nem Trianonnal változott meg. Változás akkor csak az államok létformáiban következett be. De az egymás mellett élő emberek élete változatlan maradt. Legfeljebb a hatalmat gyakorló szereplők kicserélődtek fölöttük. Az életet leélők nem. Ezért írja a regényfolyam egyik kritikusa: Rézi mindig csak a varrógépe mellett ül, ott öregszik meg, a citerás csak citerázik, Fekete Ádám csak különböző formátumúan latorkodik, a svábok beleöregszenek a munkába. Az idő múlásáról úgy szól az újabb regény (a Virágos katona folytatása: a Rózsaméz, a kettő egybeírva Latroknak is játszott címmel jelenik meg 1976-ban), hogy benne látszólag még minden változatlan. Csak közben a létezés lelke távozik közülünk. Így lesz a folytatás egy másik tér-idő felmutatása. A két könyv – két világ. A látszólagos folytatásban.
Azt is megírták, hogy a történő történelmet (például a világháborút) nem tudja hitelesen megszólaltatni Gion Nándor. De hisz ez természetes. Hiszen Szenttamáson a történelemnek sokáig nincs szava. Három nép él egymás mellett: németek, magyarok, szerbek. Fejük felett cserélődhet a hatalom. Ők élik a maguk mindennapi életét. Körülbelül azóta, hogy a török eltakarodott e tájról, és élik addig, amíg a kommunisták (Titóék meg Rákosiék) szét nem verik ezt a rendet. De addig? Teszi mindenki a maga mindennapi munkáját. A külső történetek csak hírből érkeznek idáig.
Tulajdonképpen azt se veszem észre kezdetben, olvasás közben, hogy a kezdeti szereplők megöregszenek. Csak hát közben felnő az újabb generáció. Egyszer csak a sváb Krebs, hogy érvényes döntést hozzon, már behívja Stefi fiát, a svábok életét elrendező meggazdagodott téglagyáros pedig a fiához küldi pénzért, ügyintézésért ügyfeleit. Legfeljebb Rézi nem lisztes ruhában zsákokat emelget, hanem szemüvegesen ingeket meg gatyákat varr. A „kinti” történelemből ebben a világban az hitelesebb, mert itthon, ebben a puzzlefaluban történik, hogy Rézi a lovaknak tarisznyát varr, mint az, hogy a citerás mellől kilövik a galíciai fronton a zsidó órás hősként viselkedő fiát.
Egy összerakott falu életét meséli Gion Nándor. Úgy, hogy nem válik unalmassá. Legalábbis a könyvsorozat első két kötetében. Ez pedig óriási írói érdem. Pedig minden sokszorosan ismétlődik. Ugyanaz, ugyanúgy. Ugyanazokkal a szavakkal leírva, ugyanazzal a párbeszéddel megelevenítve. Ha egy szociográfus író mondaná, mennyire unnám az olvasását. Itt meg élvezem az ismétléseket. Szinte várom, hogy ismétlődjenek a jelenetek. Miért?
Mert tudom: ez az élet. Az élet úgy telik a maga rendjén, ha ismétli önmagát. Örülök neki, hogy ez az ismétlődés a megszokott rend. Addig jó, amíg nemzedékről nemzedékre így lehet élni, így kell túlélni az életünket.
Életünket – mondom, egyes szám első személyre sikerítve a kifejezés formálását. És ezzel már meg is feleltem a kérdésre. Az élet a maga harmonizált módozatában az ismétlődések sora. Ebben kapnak az egyes emberek személyi alkatuktól függően különböző, mégiscsak általánosított formáltságot.
De ennek az általánosított formáltságnak kell valamilyen ellenpontjának lennie. A kárókatonákban az író megérzékíti a huszadik századi Vágóhidat. A Virágos katonában és folyatatásában, a Rózsamézben éppen hogy a századból való fokozatos kihullottságot mutatja meg. Ez a kihullottság volt az emberlét természetes formáltsága. Amíg lehetett. Élünk és halunk. Közben létezünk.
Hogy mégis létezünk, ezt hogyan érzékeljük? Ezért kellenek a citerások és a latrok és a falu bolondja. A rendhagyó szereplők. Akik kinéznek saját történetükből. Így válik a történelem menete viszonyítottá. Felemelővé? Inkább emberméretűvé. Nem a történelemtől, hanem a rendhagyó történetűektől. A történet a maga poétikájától. A citerás meg a lator Török Ádám és a látszólag félkegyelmű Gilike adják ennek a történetnek a poézisét. És ha megjelenik a poézis, akkor kitekinthetünk a világ monotonitásából. Feltekinthetünk a létezés poézisére. Jelen esetben: Gion Nándor varázsoló adománya. Amelynek oly finoman tudja bemutatni a veszendőségét.
A két Szemttamás-regény között mégis van egy lényegi különbözés. Az első könyvet az egyik kívülálló, a citerás meséli. Őáltala születik meg a puzzle-falu. Ahogy az író végigkérdezi a szereplőket, úgy rakja össze ezt a világháborúk előtti ősfalut a maga békétlen békéjével a citerás. Különc, aki éppen ezért mindenhova bejáratos. Valódi szecessziós történetet gyűjt maga köré: tapasztalatból és álomvilágból. És odavonzza maga mellé a falu bolondja Gilikét, a csak álmaiban okos félkegyelműt és a lator Török Ádámot, a deviáns szabálytörőt, aki minden békés jelenetnek a kifordítását hozza össze a maga zsigerből születő, mindent ellenző action gratuite-jeivel. A citerás, Gallai István ebben a regényben születik meg, alakul, szerveződik emberré. A dolgok és a környezet megismerésének benne és általa rácsodálkozó folyamata fogja össze a könyvet.
Egy fiatalember öntudatának megszerveződése az időben a könyv mint történet. És mellette a létezés összerakása: a regény mint környezetrajz, korkép, közösségi létformák különböző formáltságainak összemérése. Egy felnövő ember létvarázsolása és egy eleve széttartó falu mégis egyben tartott létezése. Egymásnak feszülő indulatok, és az egymás mellett élés kiegyenlített állapota. Mondhatom: a „monarchia” létformája. Ahogy a citerás megismeri, és ahogy az író tálalja a citerás szavaival ezt a régmúltbéli képződményt. Senki sem mondja, hogy már nincs. De az elbeszélés kompozíciója biztosít róla: régmúlt tudati kövület. Ma, amikor olvasódik, már nem létező világ. Melyet az olvasó már másképpen, de mindenképpen vissza kíván rendezni. Nem szociologikumával, de lelkiségével.
A folytatás már nem ilyen művészileg szuggesztív tákolmány. A szót ezúttal jó értelemben használva: és vonatkoztatva magára az első könyvet hitelesítő „monarchiára”. A második könyv az utóélet, a még megmaradó túlélés elbeszélése. Nincs benne központi szervezőerő. Az összerakott puzzle-ban az egyes részek öntörvényűen élnek tovább. Itt már a citerás is csak egy a sok közül, Török Ádám latorsága is belesimul a történülésekbe. Másfajta latrok jelennek meg. És a létezés is mintha kezdené kiejteni magából a korábbi nagy formátumú akaratos cselekvőit: dolgozóit, törekvőit, reménykedőit. Egyre inkább alkalmivá silányul minden törekvés. A szerveződés stagnálássá színtelenedik. Az ügyességet felváltja az ügyeskedés. Az első könyv érdeklődő-öntudatosuló világa itt már a túlélés mindennapjaiba hullik. A citerás háborús sérült kezével tud ugyan citerázni, sőt a legnagyobb rendet kénytelen merev karjával vágni, mégis elveszti mitikus hangoltságát. Micsoda csinált mesével szédíti a gyermekeket: a rózsaméz, ha végül „piti módon” elő is kerül, hiteltelen kitalálás marad valóságos megtestesülése ellenére. Ennek a világnak nincsen már szervezője.
Nem azért, mert a „monarchia” széthullott, hanem azért, mert az emberi közösségből kiesett az első regény – nevezzük így: – szecessziós életre tudatosodásának izgalma. A gyermek felnövésének, öntudatosodásának rejtélyes története. Ebben a világban a falu még megmarad, de az élet céltudatos szerveződése hullik ki belőle. Elvész a minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség egész életre súlyt adó megépítettsége. Nem emberek, csak bábuk élnek egymás között. Az élet folytonossága veszett el ebben a környezetben. Túlélték az első regény szereplői önmaguk fajsúlyos létét.
És ez nem az írói erő visszavonulása. Éppen hogy a második regény értéke: az írói tapasztalat érvényre juttatása. Az emberek kiestek önmagukból. És ezt ebben a második regényben meg tudja írni Gion Nándor. Az olvasó érdeklődését még éberen tartva. Mert végig figyelem: mikor kapja vissza régi súlyát valamelyik szereplő. Vagy mikor bukik el véglegesen. Súlyosan. És közben semmi sem történik. Csak ennyi: túlélik az életüket. A második világháború, a kommunizmus csak roncsolja ezeket az embereket. Ők már ebben a regényben értelmetlenné válnak. Elvesztik önmagukat.
Hadd emlékeztessek ezzel összekapcsolva egy kevéssé emlegetett Ady-versre. Hajó a ködben a címe, és tulajdonképpen a Virágos katona és A kárókatonák még nem jöttek vissza szecessziós látomásainak előképeként olvasom. A kiüresedés ködlátomása és ellenében a nem létező változás-akarat elővarázsolása. Valójából csak mostanról, Gion Nándor alkotói világából visszatekintve kaphat igazán hangsúlyt ez – a korában oly igen groteszken megjelenő – költemény:
Ködben ül a Tátra orma,
Ködben a paloták tornya
És itt és ott, néha-néha
Lobban egy picike fény
És megfeszül a vitorla.
Magyar tenger ez a tenger,
Vésszel, köddel, gyötrelemmel
Szeljük árját néhány százan:
Jaj, vajon mi lesz velünk?
Nincsen itt part, nincsen ember.
És hajózunk, szállunk, szállunk,
Sohase lesz megállásunk:
Egy köd-ország Magyarország
S hogyha Új jön, újra köd,
Köd előttünk, köd utánunk.
Valamikor ki kell kötni,
Valaminek kell már jönni,
Valahára mutassuk meg:
Ágyúk vannak a hajón
S az ágyúk tudnak dörögni.
Lehet ebből a köd-országból visszarendeződni? Lesz az élet rendjének újra értelme? Szenttamás erre már nem adhatott választ Gion Nándornak. A történelemmel sem tudott mit kezdeni. Mert nem ez a történelem teszi tönkre az embereket. A bábulét nem a történelem terméke, hanem a puzzle-közösség szétesésének következménye. Határon innen és határon túl.
A lelki határok pusztulása adhat minderre magyarázatot. Gion Nándor ezért lép ki Szenttamásból. Ezért idézi fel a kárókatonákat kereső gyermekeket. Ezért gondolja át a személyes és közösségi élet újraszerveződésének és szervessé folytathatóságának esélyét. A Virágos katona nagy visszhangú sikere egy összerakott közösség – ha akarom – mágikus feltámasztása. A Rózsaméz ennek a közösségnek a túléltsége, szereplőinek elvesző személyiségének megérzékítése. Hitét nem veszítve alkotóként rátalál a kérdezés formájára. Esély mivoltában. Akkor is, ha tudja – a címben ki is mondja –: A kárókatonák még nem jöttek vissza. A lényegi kérdés mégis: az elveszett modellt vissza lehet-e varázsolni a Virágos katona Szenttamására. Nem az ő valahai falujára. Mindnyájunk valahai Szenttamására. Mert ez a tét. Az író megtette, amit tehetett. Ez a három regény a maga „hármasútjával” – azt hiszem – maradandó. A többi „a mi munkánk”.
