-Igen, nagyon tetszik.
-Mindjárt gondoltam – mondja. Mosolyog, nagy levegőt vesz, és már emeli is a csákányt.
Én legalábbis annak éreztem.
Fölényesen, szigorúan beszélt. Ahogyan nyilván a felelőtlen vagy bambula emberekkel szokás az ő szakmájában; az érintett nem örül neki, de ez már sajnos így szokott lenni, az emberek hálátlanok. Tehát: Mikszáth Kálmán látszólag joviális, jóságos, békebeli öregúr, holott inkább egy megveszekedett liberális, aki ezzel a regénnyel kortársai közül a legtöbbet ártott a római katolikus egyháznak, és legalább annyit, mint Németországban Bismarck kancellár. Ha nem saját ötlete volt megírni, hanem megrendelték tőle, rábeszélték, kényszerítették, az enyhítő körülmény, mégsem menti föl egészen. Hiszen hazudott: létezett Buttler család és Dőry család, de, mint egy történész be is bizonyította, viszályuk nem úgy zajlott, ahogyan a regény írja. A valós tények elferdítése egyedül arra szolgál, hogy ellenszenves színben tüntesse föl az egyházat és a papokat – így a tisztelendő úr.
Szórakoztató és egyben megrendítő volt a fölháborodása. Mintha nem egy száztíz éves könyvről és régen halott szerzőjéről lenne szó, hanem egy előzetesben tartott szabadelvű politikusról.
A bizonyíték, amelyre a papunk hivatkozott: Dr. Döry Ferenc Gróf Buttler János házassága című, 1931-ben megjelent munkája. Érseki levéltári jegyzőkönyvek, családi levelek, periratok kivonataival igazolja, hogy az ír származású Buttler János csélcsap ember volt, aki a valóságban igenis szerette a Döry-lányt, hiszen apja tiltakozása ellenére el is jegyezte. Feleségül vette, de hamarosan megcsalta a komornájával, és miután többször is megalázta, bántotta, s az egyházi bíróság ágytól, asztaltól elválasztotta őket, végül évekkel az esküvő után kitalálta – és lefizetett tanúkkal igyekezett bizonyítani –, hogy őt apósa fegyverrel kényszerítette erre a házasságra. Mikszáth pedig bedőlt neki.
Azért fontos megjegyezni, hogy Döry Ferenc a regénybeli Dőry család leszármazottja: a kutató saját őseit tisztázta a vád alól, hiszen Mikszáth csak egy-két keresztnéven változtatott, és rögtön a könyv elején kijelentette: „Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek. Annyira biztosak és hívek az események egyes főadatai, hogy a neveket se tartom szükségesnek megváltoztatni, és semmi cirádát, semmi írói arabeszket nem teszek hozzá. Az, aki a naplójában följegyezte e történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának minek hazudott volna? Igaz hát minden sora.”
Az, aki sohasem szokott hazudni másoknak se: a regényben szereplő Bernáth Zsiga fia, Bernáth Dezső.
Csakhogy az eset hátterének másik elemzője, Pásztor Emil a Buttler János különös házassága című tanulmányban arra hívja föl a figyelmet, hogy Bernáth Zsigmond a valóságban 1790-től 1882-ig élt. Így „ha – mondjuk – 1880 táján, kilencvenéves korában mesélte a fiának ezt a történetet, elképzelhető, hogy az öregkori gyengeség folytán jócskán eltért a valóság tényeitől, anélkül, hogy hazudni akart volna. Lehet, hogy a fia, Bernáth Dezső (1841–1907) újabb húsz év múlva adta tovább a történetet Mikszáthnak, miközben már sok minden elmosódott az ő emlékezetében is.”
Ez tényleg lehetséges.
Milyen könnyű lenne ezen a ponton, békítőleg azt mondani, hogy bármit is állítson egy szerző, „a regényben nincs Julien Sorel, naplemente, igazság: a regényben mondatok vannak”. Én viszont azt tapasztaltam, hogy Mikszáth regénye nagyon is hiteles. Valóban szerepel benne néhány ilyen mondat: „a köznép a század elején teljesen a papok befolyása alatt állt, s be volt gubancolva a lelke, erkölcse a babonában, mint az Ábrahám báránya az iszalagok közt.”; másutt viszont a pap, csak mint ember ítéltetik meg. Ami pedig azért nem föltűnő, mert a Dőry-lányt a regényben a falubeli plébános ejtette teherbe, miatta kell – a szégyent valahogy palástolva – csellel, erőszakkal férjhez adni. Szucsinka János nagy természetéből ered minden bonyodalom.
(A Különös házasságot szerintem mégsem fenyegeti a veszély, hogy nyilvánosan antiklerikális botránykönyvnek minősítsék, szerzőjét pedig liberálisnak bélyegezzék. Ha másért nem is, csak azért, mert 2006-ban megszületett a Mikszáth Kálmán-díj, amelyet az addig „háttérbe szorított újságírók számára” alapított három szövetség: a Magyar Polgári Média Egyesület, a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége és bizony a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége.)
A könyv 1900-ban az akkori múlt rendszerről szólt, amelyben ez az eset minden különösebb nehézség nélkül megtörténhetett. Mert az emberek, jobbak és gonoszabbak, gyöngeségeikkel, rögeszméikkel együtt alkották, működtették, szenvedték: a kisnemesi család, amelynek a legfontosabb emléke az, hogy a hátsó szobában aludt menekülés közben Rákócziné; a tudósból lett kereskedő, aki nemességet vett magának, és középkori várkastélyban őrzi a lányát a férfiak elől; a gyám, aki majd belehal abba, hogy a tót napszámosok megeszik szalonna mellé a messziről hozatott, méregdrága virághagymáit; továbbá haszontalan, kártyázó nemesemberek, rogyásig. És az, aki mindezt majd megpróbálja kifordítani a sarkából, a történet idején még kisgyerek. A két sárospataki diák, Buttler János és Bernáth Zsiga hazafelé tartva megáll Olaszröszkén egy vendéglőnél, a gazdaasszony biztatására megpróbálnak elkapni, husánggal fejbe dobni az udvaron szaladgáló csirkék, tyúkok közül egyet-kettőt, de nehéz, mert a kakasra, Napóleonra vigyázni kell. Végül egy kisebb diák segít, aki szintén arra utazik, kocsin. Parittyával fejbe lő nekik két csirkét. Zsiga megdicséri. „ – Hogy hívják a gyereket? – kérdé aztán hanyagul, elmenve a kocsis mellett, aki kezdte már leszedni az abrakostarisznyákat. – Kossuth Lajoskának – felelte a kocsis.”
Szerelmes, politikai krimi, letehetetlen.
Olvasás közben kirázza az embert a hideg, mertbár nem tud azonosulni Buttlerrel, mégis vele együtt iszonyodik a hideg kedélyességtől és cinizmustól, amely leginkább Dőryben ölt testet. Amikor az öregúr aggódik a lányáért, mert egyik pillanatról a másikra rosszul lett, így beszél a betegágynál: „Hol is hagytuk csak el? Megállj csak. Hát igen. Hogy én nem látok be a kútba. De hát kút volna a te szíved? Micsoda beszéd az! Kő az, báránykám, valóságos kő.”
