Archív

Vörös felhő

atomA híradót néztük, apám meg én. Anyám a konyhában tett-vett, az öcsém a Lego-kockákat igyekezett fölismerhető alakzattá rendezni. Április vége volt, hétfő este, a Magyar Televízióban szünnap, a vajdasági adás képei peregtek a képernyőn. Sok-sok ismeretlen és fura információ. Egy másik világ üzenete. Nem is nagyon figyeltem oda, egy történelmi regényt olvasgattam a fotelban elfeküdve, amikor apám egyszer csak azt morogta:

– Hát ez nem jó.

 

– Micsoda? – a könyvből a tévére pillantottam.

Apám megcsóválta a fejét:

– Nem jó. Veszélyes lehet.

Ekkor jutott el a tudatomig az, amit a szokatlanul intonáló férfihang mondott, és amit az előbb is hallottam, csak épp a regény támasztotta ködön keresztül: robbanás történt egy ukrajnai atomerőműben, tűz ütött ki, az erőművet le kellett állítani.

Képzeletemben kinyitottam a földrajzi atlaszt, és egy pillantást vetettem a Szovjetunió térképére. Nyomban tudatosult bennem, hogy Ukrajna nagyon közel van Magyarországhoz. Ha önálló állam lenne, mondhatnánk, a szomszédja.

Nagyjából tudtam, hogy mi az az atomerőmű, és azt is, hogy nálunk is van ilyen. Pár évvel korábban keresztülmentünk Pakson, és a városhatáron kívül apám megmutatta, hogy ott, a fenyőfák mögött készül a maghasadás nyomán a villamos energia.

Az atom kiemelt szerepet töltött be a sci-fi irodalomban, a tudományos-fantasztikus regényekben az űrhajók egy része például nukleáris hajtóművekkel rendelkezett, mint ahogy mindennapos volt az is, hogy az egymással szemben álló űrhatalmak és civilizációk atomtölteteket lődöztek egymásra. Az iskolában is eleget hallhattunk az amerikaiak gonoszságáról, vagyis hogy megannyi más bűnük mellett a második világháború végén atombombát dobtak két japán városra. Jó, a japánok akkor a németekkel voltak, de azért az atombomba nem kellett volna. Különösen úgy, hogy elsősorban nem a hadsereg, hanem a civil lakosság körében pusztított. De hát az amerikaiak már csak ilyenek. Szeretnek katonáskodni és fenyegetőzni. Mint az imperialista hatalmak általában. Reagan elnök sem hajlandó leszerelni a békés szocialista országokat fenyegető. Pershing rendszerű, atomtöltettel fölszerelt rakétáit.

Lélekben többször fölkészítettek arra, legalábbis az osztályfőnöki órákon gyakran szóba került, hogy amennyiben kitör a harmadik világháború, az imperialisták nukleáris fegyverekkel fognak támadni. Azt akkor senki nem mondta, hogy a Szovjetuniónak is vannak atombombái. Az atomról a szocialista országok kapcsán kizárólag az erőművekkel összefüggésben esett szó. Mert hogy mi nem fegyverrel és agresszióval akarjuk az ellenséget térdre kényszeríteni, hanem békés, ám elszánt termeléssel. Hogy észbe kapjanak, hogy lássák, hogy a szocializmus legyőzhetetlen, a béketábort nem lehet Pershing-rakétákkal megadásra bírni, mi az atomfegyverek árnyékában is elsősorban dolgozni és alkotni akarunk.

– Miért veszélyes, ha tűz van egy atomerőműben?

Apám nem rögtön válaszolt, előbb igyekezett kiszipkázni a tévéből minden információt, a hír azonban meglehetősen szűkszavú volt, csupán a legszükségesebb tényeket ismertette, miszerint a robbanás helyszíne, azaz az atomerőmű Kijev vonzáskörzetében van, és az eset pár nappal korábban, péntekről szombatra virradó éjszaka történt.

A település pontos nevét sem apám, sem én nem tudtuk első hallásra megjegyezni, a következő napokban viszont épp elégszer emlegették: Csernobil.

A magyar médiában először egy ugyancsak hétfő esti rádióműsorban beszéltek róla. Később azt hallottuk, hogy Budapesten a hétvégén már szájról szájra terjedt, hogy valami baj lehet a Nappal: a Központi Fizikai Kutatóintézetben szokatlanul erős radioaktív sugárzást mértek. Aztán kiderült, hogy ez az ukrajnai atombalesettel van összefüggésben. Vagyis az első információkkal ellentétben nem csupán arról van szó, hogy az erőmű egyik dolgozója sajnálatos módon meghalt, a fölcsapó lángokat azonban sikerült a tűzoltóknak megfékezniük. Hanem ennél sokkal többről.

A folyóparti sétányon, a századelős szállodaépület hátuljában meleg vizű ártézi kút működött. Nem az egyetlen a városban, a József Attila-lakótelep közelében, a Tanácsköztársaság útja végén is volt egy, abból viszont hideg víz folyt, akárcsak néhány kilométerrel odébb, a Széchenyi-lakótelepen. Egyszer Feriéknél kértem egy pohár vizet, de nem tudtam inni belőle, olyan fura volt. Megkérdeztem tőle, hogy ez víz-e egyáltalán, amire azt felelte, hogy igen; csodálkoztam rajta, mondván, nálunk egész más íze van, majd kiderült, hogy ez nem a csapból, hanem az ártézi kútból származik. Ők onnét hordják az ivóvizet, a nagyapja ugyanis kizárólag azt hajlandó meginni.

„Ez rettenetes” – gondoltam, és szívből sajnáltam Ferit. Később megtudtam, hogy más osztálytársaméknál is hasonló a helyzet, és ők meg éppenséggel ránk, notórius csapvízfogyasztókra néznek sajnálkozva.

A leginkább azonban azokon csodálkoztam, akik a folyóparthoz jártak el a műanyag kannáikkal. Állítólag az az ártézi kút adta a legjobb ízű vizet az összes közül. Én a magam részéről mindegyiket egyformának találtam, ráadásul ez még meleg is volt. Igaz, hogy mikorra hazaértek vele, kihűlt, ám amikor időnként arrafelé bicikliztem, döbbenten láttam, hogy vannak, akik egyenesen a még langymeleg vizet isszák. Akár egymás után két-három pohárral is. (Túrázáshoz használatos összecsukható műanyag poharat az Úttörőáruházban lehetett kapni.) Nekem elég volt egy-két korty ahhoz, hogy utána órákon át érezzem a számban a fémes ízt.

Aztán egyszer csak apám is műanyag kannákkal állított haza.

Néhány napja már elég sok mindent tudtunk Csernobilról. Legalábbis azt hittük. Kiderült, hogy a robbanás és a tűz nyomán radioaktív anyag került a levegőbe. A tévében azt is elmagyarázták, hogy igaz, hogy ezáltal némi sugárzás ért bennünket, de ez nem több annál, mint amikor az ember elmegy egy röntgenvizsgálatra. Egy másik szakember arról beszélt, hogy az erőműből kiszabadult radioaktív izotópok felezési ideje több évtized is lehet, tehát a sugárszennyezést akár száz év múltán is kimutathatják a műszerek – félni azonban nem kell, elég messze vagyunk Csernobiltól, ráadásul szerencsénk volt, az uralkodó széljárás a legnagyobb dózist észak felé fújta.

– Itt a ragyogó, szép tavasz – fordult a televízió riportere a szakemberhez. – Süt a Nap, gyönyörű kék az ég, kellemes meleg van. Mit mondhatok a gyerekeimnek, kimehetnek játszani?

– Természetesen – válaszolta a szakember. – Minden további nélkül menjünk a szabadba és élvezzük a jó időt. Ne féljünk a sugárzástól. Van, de nem akkora mértékben, hogy tartanunk kellene tőle.

Nem a szabadban való játék lehetősége volt a legfőbb kérdés. Hanem a május elseje. Amit nem lehetett kihagyni. Nem is hagyták. Budapesten épp úgy megtartották a felvonulást, mint Moszkvában, sőt Kijevben is. Csattogtak a vörös lobogók a tavaszi szélben, miközben feleződtek az izotópok a szocialista tábor fölött. A tévében bemondták, hogy Romániában jódtablettát osztogatnak. Anyám megjegyezte, hogy nekünk se ártana.

– Talán annyit azért javasolnék – mondta a szakember, rendületlenül mosolygó szemekkel –, hogy azokat a terményeket, amelyeket közvetlenül a földről szedünk föl fogyasztásra, tehát a salátát, a retket, az epret, a sárgarépát, a szokottnál alaposabban mossuk meg. A radioaktív részecskék ugyanis hozzátapadhatnak a porszemekhez, különösen a termőföldhöz, ami erőteljesebb szennyezési lehetőséget jelenthet.

– Na és a krumpli? – érdeklődött a riporter. – A krumpli is érintkezik a termőfölddel, noha azt kétségtelenül nem szoktuk nyersen elfogyasztani.

– Természetesen a krumplit is mossuk meg alaposan. Úgy általában véve azt javasolnám a kedves tévénézőknek, hogy mindenről a szokottnál alaposabban tisztítsák le a ráragadt földet, a port. De ismétlem: semmi ok nincsen pánikra.

Anyám megtiltotta, hogy a homokozóba menjünk. Ez leginkább az öcsémet érintette, ám őt se különösebben. Egyikünk se volt nagy homokozóbajnok. Nem is nagyon lehetett a környéken homokozni: az erre szánt homokot évek óta nem cserélték, fölverte a gaz.

Mindezekre pedig jött apám a műanyag kannáival.

A legnagyobb elképedésemre a víz a folyóparti ártézi kútból származott. Na persze, az esett apám munkahelyéhez a legközelebb. Mikorra hazaért vele, már kihűlt, de ez nem sokat mentett a helyzeten.

– Szóltak, hogy jobb, ha nem iszunk csapvizet – magyarázta anyámnak. – Legalábbis egy darabig.

– Ki szólt?

– Az egészségügyi osztályról. Mértek. Nem akarnak pánikot kelteni, úgyhogy nem hozzák nyilvánosságra az eredményeket, de bent a dolgozóknak azt mondták, hogy csapvíz helyett igyanak mást. Az ártézi kút vize mélyebb rétegből ered.

Anyám megcsóválta a fejét:

– S annyit hoztál, hogy meg is tudjunk fürödni benne? Mert különben semmi értelme nincs.

Apám nem annyit hozott, úgyhogy néhány napig a rettenetes ízű ártézi vizet ittuk, továbbá anyám ezzel főzte a levest, ellenben esténként a csapvízzel teli kádba ültünk bele.

Egy éjszaka, amikor kimentem inni, félálomban a csapvízből engedtem a pohárba. Pár korty után elborzadva döbbentem rá, hogy mit csinálok, de már későn, addigra lecsúszott pár korty a torkomon. A maradékot remegő kézzel belezúdítottam a lefolyóba, majd – teljesen megfeledkezve arról, hogy szomjas vagyok – összeszorult torokkal, abban a tudatban mentem vissza az ágyamba, hogy sugárfertőzött lettem. Nem is tudtam reggelig már elaludni.

Mindennek tetejébe a következő hétvégén, nagyanyámékhoz menet félúton, a puszta kellős közepén elkapott egy vihar. Mondhatni, ilyenkor, nyárelőn nincs ebben semmi különös. Ám ez egészen furcsa vihar volt.

Egyszeriben ott termett fölöttünk egy rettenetesen nagy és félelmetes külsejű, lángvörös felhő. Üvöltött a szél, kavarta az alföldi homokot, tépte a fákat, egész ágak röpdöstek körülöttünk. Apám kénytelen volt megállítani az autót, mert attól félt, hogy lesodródunk az útról. Borzongva néztük az elemek tombolását. A levegő szempillantások alatt sárgává színeződött a fölkavart homoktól, a reánk boruló gigantikus vörös felhő pedig nem e világi képzetet keltett. Vártuk, hogy dörögjön az ég, csattogjanak a villámok, zuhogjon az eső, de semmi ilyesmi nem következett be. Csak a szél üvöltött sátáni hangon.

Aztán vagy tíz hátborzongató perc elteltével az egész elvonult úgy, ahogyan jött: északkeletről délnyugat felé. Apám elindította az autót, mentünk tovább, de még sokáig nem tudtunk megszólalni a kába rémülettől. Végül anyám törte meg – akkor is csupán átmenetileg – a csöndet:

– Én még ilyet nem láttam. Ennek egész biztosan volt valami köze Csernobilhoz.

Ugyanazt éreztem, mint pár nappal korábban, azon az éjszakán, amikor lenyeltem néhány korty csapvizet: a torkom összeszorult, a szívem nyugtalanul verdesett.

Lassacskán elült a dolog. Egyre kevesebbet beszéltünk Csernobilról. Igaz, amikor ezekben a napokban a Dinamo Kijev megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját, az a vicc járta, hogy azért játszottak ekkora hévvel, mert sugárhajtásúak voltak. Ugyanezt mondták akkor is, amikor nem sokra rá a szovjet válogatott hat-nullra verte a magyar válogatottat a labdarúgó-világbajnokságon. Több tekintetben is keserű tréfa volt.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top