Szép lehet itt lakni.
Ez az ember is szép:
lehet, kicsit elhízott,
de az arca tigrisre emlékeztet.
Lassú mozdulatokkal
söprögeti az autó
tetejéről a leveleket.
Nézi a buszt,
amely áll, és nem akar
becsukódni az ajtaja.
Négyen tisztes távolban,
a búzamezőn állnak,
előre hajolnak,
fölegyenesednek, aztán
megint. Őket várjuk.
Lassan hullámzik
a mező, melegít a nap,
és a rövid hajú indián
– így neveztem el –
magányos, padlásszobás
háza udvarán elgondolkodva
mosolyog azon, amit lát,
és jobb kezét kinyújtva
felejti a levegőben.
*
A napernyő halványkék fényt
szűrt az arcukra az első emelet
teraszán, délutánonként.
Mindenki tudta, azért ültek
ki oda, hogy láthassuk:
csupán beszélgetnek, és tényleg
csak ilyenkor: „a kirakatban.”
Mindig megérezték, ha róluk
hallgatunk. Én ezt nem bírtam:
lementem a földszintre,
fölhoztam egy üveg vörösbort
és kivittem a teraszra. A férfi
közelebb húzott az asztalhoz
egy újabb széket. Bárcsak
nem mi lennénk ezek,
itt, mondta a nő egyszer. Ittunk;
nézegettem a kezemen,
ingemen a mennyei, szűrt
fényt. Előbb én jöttem be,
aztán ők. Bent már nem néztek
egymásra, és szó nélkül dolgoztak,
gyakran késő éjszakáig.
Akkoriban ilyennek
képzeltem a svédeket.
*
A fiú gyanakodva figyeli az állandóságot:
a kórház melletti kirakat három fejetlen
nőjét ködben, meleg esőben, és végül
hóhullásban. A jobb oldalin zöld hálóing,
fehér nadrágban-zakóban feszít a középső,
málnaszín estélyiben emeli jobb kezét
a harmadik a nyaka felé. Nyilván a fej
nélküli életnek is vannak nyűgei.
Ezt a képet nézegetve olykor elhiszi,
megtanulható az igazi, szenvtelen
figyelem, amivel újból, most már jobban
megismerhető minden. Íme, a fájdalom
egyik neme. Ez itt pedig csupán egy kirakat,
és hozzá egy kínai, aki valami miatt
hónapok óta be se néz a boltjába.
Elmúlik a tél, a tavasz, a nyár,
és itt minden ugyanolyan marad.
Ácsorogni éjjel a konyhában; titkos
betegség fiatalon; aztán valami bál.
