Oda a szülői következetesség, összebújunk és egymás testmelegében várjuk a
lázroham végét. Kicsi gyenge testében, mintha nem lenne erő. Én meg egy elefánt türelmével tolom át neki, tolom az energeiát.
A napsütés, az mindent megkönnyítene. De így, hogy összecsomósodott ködtakaró borul a kertre, meglehetősen nehéz. Vagy nem könnyű, mondjam úgy. Mert Máté már megunta a fakanalakat, szilánkosra rázta a bohóc csontjait, megrágcsálta a cipőket, felfedezte a fürdőszobát, 
Mit is tehet ilyen esetben egy kisgyerek, fogja magát, és belázasodik. Üti a negyvenet. Az anyukáját meg töri a frásznyavalya. Égsz el, kicsi csillagom. De hát, biztos, a fogáról. Jönnek esetleg az oldalsó nagyfogak. Egy nap, két nap. Dugogatom a lázmérőt a fenekébe. Rövid fontolgatás után, ugyanazzal a lendülettel dugogatom a lázcsillapítót. Ó, hol vannak azok a boldog idők, mikor a nadrágszáramba csimpaszkodva még együtt főzött velem. Mikor óvatos lábemelgetéssel még tudtam csinálni ezt-azt. Most le se lehet tenni. Csak elhelyezi a nyuszifogát a vállgödrömben, és kábán ejtőzik az ölemben. Nyögdicsél.
Hanem aztán a harmadik napon csak az orvosnál kötünk ki. Persze, mire pénteken bevergődünk az ambulanciára, hat a lázcsillapító, és a gyerek hangosan gügyögve szedi szét a váróteremben a játékokat. Fiam, ki fog így minket komolyan venni, csóváljuk a fejünket, mintha arra próbálnánk rávenni, hogy mutassa ki a betegségét, ne hozzon már bennünket szégyenbe. Ez meg csak viháncol a legós zsiráf előtt.
Fogzáshoz túl magas a láz, nem arról van szó. De semmi komoly, anyuka, enyhe torokgyulladás. Hát, két-három lázrohamos nap, és túl vannak ezen is. Szinte örül az ember, mennyit számít azért a tudás hatalma.
Az átszoktatós projekt természetesen már az első lázrohamos napon azonnal csődöt mondott. Nem lehet egy égő gyermeket erőfitogtatásképpen visszaszoktatni a kiságyába. Oda a szülői következetesség, összebújunk és egymás testmelegében várjuk a lázroham végét. Kicsi gyenge testében,
Sose hittem volna magamról, hogy ilyen türelem-muníciókkal rendelkezem. Hogy valósággal diszponálok fölötte. Adagolom, beosztom, elhelyezem és tartalékolom. Tudattalanul. Azért, mert úgy nekem is egyszerűbb. Meg aggódásból. Egyél még egy kicsit, kincsem, na, még ezt a falatot. És facsarom neki a répa-cékla-narancs-ananász-zeller-grapefruit koktélokat. Még ősszel megvettem ezt a szar gyümölcscentrifugát, fillérekért, az Angol Bazárban, csak mert hátha jó lesz majd valamire. És micsoda öröm, mikor hatalmas kortyokban viszi be az aktuális koktélomat, csorog kétoldalt, csorog a cékla égővörös leve. Kit érdekel, hogy minden üzembe helyezéskor égett műanyag szaga terjeng a lakásban, már ezért megérte, ezért a pár hatalmas kortyért, amit sikerült bevinni a láz kikezdte Mátérendszerbe.
Lemondunk a hétvégi kirándulásról, természetesen. Vesszőfutás lett volna, mondja mosolyogva az orvos. (Honnan jön a vesszőfutás?) Majd kiselőadást tartott a fiunk vesszejéről a köré sereglett orvostanoncoknak. Illetve tartott volna, ha én belekotyogva nem kezdem el faggatni, hogy az inkriminált szerven látható pír vajon gyulladás jeleként fogható-e fel. Nem, nem, nyugodjon meg, egy vékony sejtréteg óvja még a makkot, egyáltalán nem gyulladt. De akkor le van tapadva? Nem, nem, nincs letapadva, műteni se kell, egy-másfél éves korára szépen kialakul. És húzogatni se kell, már az előbőrt, a hagyományos iskolákat követve? Dehogy kell, szó sincs róla. Jól van, fiam, szép pucukád van, vágom ki büszkén, és rácsomagolom a zacskót a kukijára. Ne tárgyiasítsuk a fiam nemzőszervét orvostanonci kiselőadássá, na.
Anyuka büszkesége, ugyebár. Apuka meg az alfahím kétértelmű vigyorával oktat, hogy fiam, ezentúl válogasd meg, kinek mutogatod az izédet. Ő nem nagyon látja, milyen mikor fürdéskor a fia apró ujjaival kapkod vízben lebegő fütyije után. Elkapja, húzogatja, morzsolgatja. És közben hümmög. Komolyan mondom, valósággal hümmög. Én meg a kiskád fölé hajolva némán, a helyes anyai viselkedés etikájáról merengek.
A Babablog partnere: 
{jcomments on}
