Az ország szebbik arca. Havas tél.
A kormányüdülő étterme, ahol mindenki
a barátom, ismeretlenül is. Pedig nem
szólok hozzájuk, ha nem muszáj. Föl se
tűnik: a legtöbben egy lányt figyelnek
a leghosszabb asztalnál. Szinte mindenki
odapillant néha, nyugtázni, hogy még
megvan. Én is nézem, nagyon hasonlít
a Kalandorok főszereplőjére: Laetitia
zengő-bongó szobrokat hegeszt
karosszériadarabokból, de megbukik
a kiállítása, elmegy két férfival Afrikába,
megkeresni egy tengerbe zuhant kincses
repülőt. Barátai búvárruhában fésülik át
a tengert, ő a hajón főzöget feltűzött hajjal.
Nem is velünk kellene lennie, ahogy
hallom, hanem otthon. Ma van a
születésnapja, mégis, íme, dolgozik.
Tehát megérdemli, hogy itt mindenki aláírja
a neki szóló tréfás-kedves levelezőlapot.
„Nahát, ez őrület” – mondja, ahogy
odaadják neki. Föláll megköszönni,
és mert éppen akkor találkozik a tekintetünk,
odajön hozzám, gyorsan ad két puszit:
„Mennyire édes! Látjátok?
Mintha nem tudná, miért kapta!”
