Archív

Babablog. Végigzongoráztam a testén

 

maszas_dec20

 

 

Veszélyesen élünk. Ő azért, mert felfedez, én azért, mert hagyom.

 

 

 

Mindeddig fel se fogtam, hogy végtére is fejlődésregényt írok, a szó legpontosabb értelmében. Tegnap még csak kúszott, ma már mászik, nemrég pucér répa, aztán már bazsalikomos cukkini csirkemellcsíkokkal. Az egyszerűtől a bonyolultabb felé, a kacsatáncos karmozdulatoktól a finom csippentésekig. Érdekes, hogy ezt nevezzük fejlődésnek.

Pár napja Máté betöltötte életének kilencedik hónapját. Ami mögötte van, ha belegondolunk, milyen melós a kisgyermek első életéve, nem kis teljesítmény. Immáron semmi sincs többé biztonságban tőle. Illetve önállóságra való törekvésében semmitől sincs biztonságban. Odamászik, leszedi, kirakja, szétszedi, megrágja, kitépi, pofára esik, bevágja, eldől, kapar, felül, fáradhatatlanul és hangosan lamentálva.

 

Egy darabig hagyom, hadd kínlódjon. Egészen elképesztő szögben áll a feje a padló fölött, de nem nyúlok érte, még nem, csak hadd dolgozzon. Amikor eléri azt a fokot, hogy beszorul_dec20már nézni is rossz, anélkül, hogy érinteném, elhelyezem a kezem a hátánál. Ha pedig a helyzet tovább fokozódik, finoman megragadom a grabancát, de még mindig hagyom. Végül vagy kiemelem szorult helyzetéből, vagy beszorul valahova az univerzum végtelen tartóoszlopai közé, és kétségbeesetten elkezd zokogni.

 

Veszélyesen élünk. Ő azért, mert felfedez, én azért, mert hagyom. Mert meddig hagyod? És milyen alapon mondod azt, hogy nem szabad? Vagy azt, hogy vigyázz. Érdekes, ha azt mondom, vigyázz, megijed, megáll, rám néz, és legörbül a szája. Csak elbizonytalanítod a hülye vigyázzaiddal. Na, jó, de hát anya is ember, neki is emberből vannak az idegei. És azt a pozíciót nézni…

 

De minden nagyanyai ösztökélés ellenére, viszonylag ritkán mondom, hogy nem szabad. Akkor már az van, hogy az asztal alatt a fejével tolja el a talpamat az ekképp elbarikádozott fali csatlakozó elől. Furakodik, nyomakodik, lamentál. Jó, lemászunk az asztal alá, megmutogatom a dugaszokat és elmagyarázom, hogy veszélyes. Erre belefúrja a fejét a cicibe, mintha neki tulajdonképpen az égvilágon semmit nem jelentenének a csatlakozók, dugaszok és huzalok, és csak azért csalt le ide, hogy végre rájöjjek, mi az élet értelme.

 

elek_dec20 És istenem, az élek. Nincs annyi sarokvédő, ahány éle van a világnak. Sokélű világban élünk. És akkor ott lüktet a kis kutacsa… És látod fentről, hogy vészesen közeleg az él… És nem lehetsz ott minden élnél. És ha ott is vagy, nem rémisztgetheted, hogy jajistenem, vigyázz, kisfiam, bevered a fejed. Csak reménykedhetsz. Hogy elkerüli. Esetleg súrolja. Vagy odavágja.

 

De van az is, hogy egyszer csak megtalálja a pelenkás kartondobozt. És csodálkozik, hogy itt csak úgy elhever egy ilyen nagyszerű dolog. És megragadja. És húzza. Bele-belekukkint. De rögtön félre is. Mondasz valamit rá? Mintha félne, nem értené, hogy akkor ezt most nyugodtan fel lehet fedezni? És nem fedezi fel, meghagyja későbbre.

 

Aztán elfárad. Egyik este edzettünk a másnapi karácsonyi Kaláka-koncertre, és bekapcsoltam neki a Bartók rádiót. Én nagyon szeretem a csendet, ezért sokszor észre sem veszem, hogy napok teltek el és mi, ketten csak szöszmötölünk itt, mindenféle háttérzaj és zene nélkül. Most pedig megtöltötték a konyhát Haydn Esz-dúr zongoraszonátájának hangjai. Máté fáradtan végigdőlt rajtam, befészkelte magát hanyatt a két lábam közti vájatba, és átadta magát a zene élvezetének. És akkor mivel már untam kicsit magam, de nem engedett el maga mellől (alól), hirtelen jött ötletből végigzongoráztam testén az Allegrot.

 

Vagyis hát klimpíroztam ügyetlenül a pociján. Csiklandós lett, nevetett. Mégis hagyta. Élvezte. A ritmus és az érintés összhangja. Sokat nevetett. Kicsordult a szája szélén a nyál. Másnap aztán szépen el is szunyált az evangélikus templom jégvermében megrendezett Kaláka koncerten és csak akkor riadt fel, mikor Sebestyén Márta kizengette, hogy kelj fel, keresztény lélek…

 

Felkelt.

Onnantól viszont már senki nem szunyókálhatott, mert időről-időre maga is beleszőtte saját szólamát az előadásba. Azt is mondhatnám, mintegy búvópatakként ott csobogott a fiam Sebestyén Márta alatt.

Úgy értem, vokálisan.

 

A Babablog partnere: mini_logo_web

 

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top