II. Gondolatok hiszékeny és hitetlen órákra
A hit: elképzelése és imádata valami örökérvényűnek.
A megvilágosodás: megértése annak, hogy semmi sem örök.
Mindkettő egyformán tragikus és nyomasztó.
* * *
Naponta várjuk és hisszük saját messiásunk eljövetelét. És semmi áron nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy mi magunk lehetünk csak önnön megváltónkká.
* * *
Isten nagy szerencséje (teremtésének furmányos találmánya), hogy képesek vagyunk a félelemre. Amint bátorságunk szárnyra kapna, már nem volna szükségünk kapaszkodóra. Akkor pedig ő – imáink híján – végképp feledésbe, nemlétbe fulladna, miként azon vérszegény alteregói, akik mára mitikus mesék rémes, avagy nevetséges szereplőivé korcsosultak.
Ha pedig mindezt Isten is tudja (tudnia kell), nem kizárt, hogy félelmeink gerjesztője éppen ő. Így tökéletesen érthetővé válna, hogy a Biblia miért nem ad racionális válaszokat. A kinyilatkoztatás feladata, hogy Isten létét bejelentse, de a valós válaszokat elrejtse, így tartva fenn bennünk a rettegést, mely nem más, mint a létéhez szükséges hajtóanyag alap matériája, melyből hozzá szálló hitünk és imáink párolódnak.
* * *
Ha nem volnának félelmeink, éhen halnának a papok és a pszichológusok. Ha megszűnnének betegségeink, felkopna az orvosok és kuruzslók álla. Ha szeretet költözne szívbe és agyba, koldulni mennének a katonák és politikusok. Ha rettegéseink, betegségeink, gyűlölködéseink nem teremnék naponta megújuló, kínzó kétségeinket, nincstelenné válnának a művészek és filozófusok.
Nohát, mennyi foglalkozás, mely a Gonoszból él!
* * *
Esőre várunk. Harmadik hete kánikula. Ha szél támad, homokot csavar az égnek. Mintha sivatag. A falu fulladozik önmagától. Már a szeretők sem kívánják egymás nyirkos érintését. A háztetők megfolyni látszanak, az aszfalt fölött remegő délibábok. Nincs beszívható levegő, ég a tüdő és folyton zakatol a semmitől túlterhelt szív. Felizzanak a postaládák, kutyák lihegnek az árnyékban. A jó öreg Idő tényleg faágakra akasztva lötyög.
Aztán nyögve, kínlódva megdördül az ég. Fájdalmas szülésnek ígérkezik. Tekintetek felhőket keresnek, varázsszavak hangzanak valahonnan:
– Vihar lesz!
Gyakoribb dörgések, élénkülő szél, huncut portölcsérek. Néha mintha fényképeznének. Ott, ott repül egy kismadár! Mindenki ámulva nézi. Jel volna a röpte?
A kisfiú – lehet hat éves – a nagyapjával kézen fogva vág át az utcán. A gyerek szája sírásra görbül, apró keze vén ujjakba markol remegve.
– Csak a szél csapkodja a vasajtókat – mondja neki az öregapja. De miféle vasajtókat, vénember? A gyerek sír, sőt, már zokog. Fél az ég zengő hangjaitól.
Esőre várunk. Hiába. A felhők eloszlanak, földre ülnek a portölcsérek. Már senki nem csapkodja azokat a kurva vasajtókat. Az égiek visszavonták beígért viharunkat.
Elvégre Isten sem ijesztgethet büntetlenül egy kisfiút.
* * *
Körülöttünk ezernyi szekta termeli napról-napra öntörvényű krisztusait, és hirdeti, hogy csakis ő birtokolja az Egyetlen Igazságot.
E post-messiási hangzavar lesz az oka, hogy mikor talán mégis elhangzik, az Egyetlen Igazságot senki sem fogja majd meghallani.
* * *
Felelőtlenség, hogy Isten nevét – egyetlen gyengécske parancsolaton kívül – semmi más nem óvja.
* * *
Isten egyetlen, így legnagyobb tévedése az ember megteremtése volt. Látszik a silány végeredményen, hogy pucér hiúságból követte el.
* * *
Kérdés: amíg Ádám nem evett a tudás fájáról, tán idióta volt? Ezért kellett a kígyó; hogy bamba őseink figyelmét felhívja a tiltott gyümölcsre?!
Nem! A hittudósok szerint ősanyánk és ősapánk a paradicsomi lét idején cseppet sem volt ostoba, sőt! Miért is teremtett volna Isten két értelmi fogyatékos, haszontalan bábút?!
Ebből azonban rögvest adódik egy újabb kérdés: vajon miféle tudás birtokosa lett Éva és Ádám, mikor befalta azt a gyümölcsöt? Miért nincs ez a tudás megnevezve sehol, méghozzá egyértelműen, tételesen? Elvégre eme tudás miatt űzettünk ki a paradicsomból!
Lehet, hogy az a gyümölcs csupán közönséges gránátalma volt, és mi a létezésünk kezdetétől fogva istenien át vagyunk verve?!
* * *
…hogy a tudás fájának gyümölcse a jó és rossz megkülönböztetésének képességét adta Ádámnak? Az nem lehet, hisz ősatyánk már előtte is tudta, hogy a tudás fájáról enni rossz!
Ha viszont nem tudta, akkor ezért büntetni sem lett volna szabad! Mert hogy nézne az ki, kérem, ha három éves gyermekemet, miután (tudatlansága miatt, bár előre figyelmeztettem) rátenyerelt a forró főzőplatnira, én e „bűne” okán ráadásul még a házból is kitiltanám?!
* * *
Bárcsak lett volna Ádámnak (avagy Évának?) annyi esze, hogy előbb az élet fájáról torkoskodik. Az öröklét majdcsak elég lett volna, hogy megszerezzék a tudás fájának gyümölcsét is.
* * *
Az a legnagyobb baj, hogy hitünknek Istenben nincs tétje, mivel a keresztény filozófia olyan, mint bármelyik hollywoodi film: végül mindenképpen győz a jó.
Ha mondjuk a Biblia kijelentené, hogy hitünk és buzgó imáink nélkül Isten végül elbukik, a hívek is tán többen lennének, és végre betartanák a parancsolatokat. Így azonban az egész leginkább egy tét nélküli focimeccshez hasonlít, ahol a nézők unalmukban, már csak megszokásból szidják a két csapat holtfáradt játékosait.
* * *
A Teremtő elsőre valamit nagyon elkalkulálhatott, hisz Ádám és Éva az istennek se akart megmozdulni, magától bűnbe esni, és tenni valami érdekeset – ezért kellett a Kígyó, mint külső erő, mely az unalmas Rendből az érdekfeszítő Káosz felé lökte a Mindenséget.
Mostanában viszont a második isteni baklövést tapasztalhatjuk meg, mivel által estünk a ló túlsó oldalára, és így a gonoszság kezd túlsúlyba kerülni.
Mi lesz még itt?!
* * *
A gonosz úgy akar mostanság láthatatlanná válni, hogy közönségessé, mindennapivá teszi önmagát. Így már valóban nem olyan félelmetes, és ezért egyszerűbb átadnunk neki a lelkünket.
Nagyszerű taktika! Egyszerűségében az ereje, hisz közben jónak lenni egyre bonyolultabbá válik. Immár tehát nem lehet kétséges, kié lesz a végső győzelem.
* * *
Öld meg magadban a gonoszt! – mivel azonban a gyilkosság, még ha jó ügyért is követik el, mindenképp bűn, ami köztudottan gonoszt szül, ezért eme tetted nyomban újrateremti, amit megöltél.
Na, ezért nem hiszek a szentekben!
* * *
Isten nevét hiába a szádra ne vedd.
A századforduló óta: Isten nevét úgyis hiába veszed a szádra.
* * *
B. azt mondja, most aztán megfogta az Isten lábát.
A marha csak arra nem gondol, hogy Istennek is két lába van, és a világrend értelmében azzal a másik lábával szokta lerúgni a kapaszkodókat.
Ezt nevezzük pedig kozmikus egyensúlynak!
* * *
Mennyire unhatja Isten az Örökös Mindenhatóságot!
Nem csodálom, hogy mostanában már ránk sem bagózik.
* * *
A Biblia régen elfelejtett alcíme:
Rendkívül kacagtató, ám gondolatokat ébresztő filozófiai paradoxonok gyűjteménye.
Tény, hogy ha ez igaz volna, írói és szerkesztői büszkék lehetnének zseniális munkájukra.
* * *
Közlemény az Egyiptomból menekülő zsidók napilapjában: A végítélet elmarad, mivel az Úr sorozatos gyermekgyilkosság bűnében vétkesnek találtatott.
* * *
A Biblia univerzális mű: bárkit le lehet gyilkolni, meg lehet alázni, semmivé lehet tenni, avagy szentté lehet avatni, igazzá lehet kikiáltani, jóvá lehet aranyozni a nevében.
* * *
Avyayam egyik életében végre eljött az idő, mikor találkozhatott Istennel, és kérdést intézhetett hozzá. Miután lélegzethez jutott a rémülettől és csodálattól, kimondta azt, ami hosszú életei során mindvégig nyomasztotta.
– Engedd, hogy a saját szememmel lássam az emberi létezés lényegét.
Isten bólintott, s Avyayamot hirtelen homály vette körül. E kozmikus sötétségből hamarosan egy mécses bontakozott ki, gazdagon ontva fényét. A láng körül pillangók milliói verdestek szárnyaikkal, s Avyayam látta, hogy mindnek emberfeje van. Néha egy-egy a tűzbe röppent, majd rögvest füstté vált.
Mikor e látomás véget ért, Avyayam ismét Isten előtt találta magát. Meghajtotta ekkor előbb a fejét, a derekát, végül a térdét is, majd így szólt:
– Kérlek téged, ki látni engedted szemeimnek az emberi lét értelmét, immár kegyelmezz nekem. Immár tudom: az ember lelke számtalan szenvedéssel teli életen keresztül kutatja az Egyetlen Igazság Fényforrását, de mikor rátalál, nem érezhet boldogságot, hisz benne örökre és nyomtalanul elpusztul. Ezért hát könyörgök néked, tégy engem mindörökké vigyorgó bolonddá, akit nem kínozhatnak többé a gondolatok egyik elkövetkező életében sem.
Az Isten pedig bólintott, mire Avyayam tekintetében elhomályosult az értelem, s boldogan vigyorgó ajkáról nyál csurrant verdeső pillangókat utánzó kezére.
* * *
Isten – teremtésünk után néhány másodperccel – önkéntes száműzetésbe vonult. Tudta, hogy ebben a buliban részt venni nem ajánlatos.
* * *
Isten – ha esze van – a végítélet napján ádáz kritikusait fogja jutalmazni, ájtatos híveit pedig a pokolra küldi.
Ha viszont igazságos, akkor elmarad a végítélet.
* * *
Oly’ kínzóvá vált benne az Egyetlen Igazság megismerésére, a Megvilágosodásba való törekvésre szólító vágy, hogy kapkodó gondolatokkal egyszer katolikus, máskor buddhista, brahmanista, ateista, jehovista, avagy református és misztikus volt, ráadásul minden eszmét az adott pillanatban teljes odaadással élt meg.
Immár szép szobát szereztünk neki a városi elmekórházban, s én naponta meglátogatom. Bevallom: kutatok a tekintetében, figyelem a mozdulatait; úgy sejtem ugyanis, hogy végül rábukkant a Valóságos Válaszra, ami az Egyetlen, de immár sem erőszakkal, sem kérleléssel kicsikarni belőle azt nem lehet.
Én mégis, ha tehetem, mellette vagyok: hátha elszólja magát.
* * *
Nem igaz, hogy a gonosznak eladott lelkedért jó árat kapsz.
Én semmit se kaptam.
Folyt. köv.
