Eme kötet, mit az éppen aktuális T. Olvasó a kezében tart – ki tudja, miféle különös ötlettől vezérelve, de bizonyára reményteli várakozással, ami már önmagában is megtiszteltetés a számunkra – bizony előszót, vagyis némi magyarázatot igényel.
Tehát: az elkövetkező oldalakon P. Kratochwill elmeszikráit, szösszeneteit, fájdalmas nyögéseit, felszakadó sóhajait, valamint dünnyögéseit, mormogásait találhatjuk. A mai bulvárvilágban a már említett T. Olvasó bizonyára szívesen venne néhány tényszerűbb adatot a szerzőről (születési év, hó, nap, anyja neve, foglalkozása, sorsa, sorstragédiái, fogainak száma és állapota, stb.), csakhogy ezek közlése nem áll módunkban, mivel az illető pusztán kitalált, méghozzá igencsak felületesen megalkotott személy.
Firkák papírfalon
Első fal
Szalay Erikának,
Nagy Balázsnak
és Ken Harrisonnak
Előszó
Tán mégse teljesen hamvába holt reményeink szerint viszont éppen eme tény teszi még izgalmasabbá e személytelen személyiség összegyűjtött gondolatait, hiszen felettébb szokatlan, hogy valaki NE létezzék, ám a gondolatai mégis ennyire mélyenszántóak és mindenkit érintőek legyenek.
Amit viszont majdnem biztosan tudunk: a Kratochwill-kéziratról (mi csak így becézzük magas kultúrkörökben, hol ugyebár gyakorta megfordulunk) első ízben messer Messer tesz említést, méghozzá Az utca filozófiája, különös tekintettel a szeméttároló konténerekre és közvetlen környékükre című tanulmányában, ami alig két esztendeje sem látott napvilágot. Hogy e neves professzor hol bukkant nyomára a kéziratnak, arról szintén nem lehet adatunk, mivel Messer maga is legalább annyira kitalált személy, mint a szerencsétlen Kratochwill.
Tény azonban, hogy a Kratochwill-kézirat megnemalkotása után szinte azonnal eltűnt. Hányattatott sorsát fényesen bizonyítja, hogy mikor aztán mégis előkerül, rendkívül sok szamárfüles behajtást találhattunk rajta. E felbukkanás azért is korszakos jelentőségű, mivel – végre! – nem csupán kitalált, de valóban létező személyek játszottak benne főszerepet.
Az eset a következő: adva volt egy botcsinálta, nyomorúságos bölcselkedő (e kötet későbbi szerkesztője), aki lelkesült magánbeszélgetésbe keveredett egy felettébb értelmes és csinos tévériporter nővel. Eszméik cseréjének lényegi része a múlt homályába vész, de számunkra egyébként is csupán egyetlen momentum lényeges: a társalgás bizonyos pontján a szerencsétlen és nyomorúságos bölcselkedő –megvilágítandó gondolatmenete homályló részleteit – egy kéziratot kapott elő a kabátja alól (naná, hogy a Kratochwill-féle kéziratot, ami franc se tudja, hogyan került hozzá!), és abból nagy serényen rögvest felolvasott egy épp oda vágó passzust.
A riporternő – némi töprengés után – összevonta szép ívű szemöldökét és így szólt: Ehhez a gondolathoz még fel kell nőnöm.
A bölcselkedő számára viszont ez volt a katarzis pillanata! Rögvest hozzánk (a Kiadó) rohant, mivel belátta, hogy a Kratochwill-hagyaték csakis összességében érthető, s így kiragadni belőle – főleg saját használatra – egy-egy részt bűncselekmény.
Minekutána elolvastuk az egész anyagot, látnunk kellett, hogy ez a Kratochwill-gyerek, bár csupán kitalált alak, mégis figyelemre méltó koponya, ezért a gondolatait közkinccsé kell tenni.
Hát, íme…
a Kiadó
PS – Fordítsuk komolyra a szót: fogalmam sincs, hogy úgy tíz évvel ezelőtt miért írtam ilyen szélütött előszót az alábbi szövegekhez (talán épp cinizmus okozta epeömlésem lehetett), de most már itt hagyom. Viszont szólok: amennyiben valaki holmi mókázásra számít, az súlyosan csalódni fog. Tudják: a keserűség is akkor bántó igazán, ha előtte cukrot szopogattunk!
I. Gondolatok az ön-analízis óráira
Mi kényszerít számos embert folyvást arra, hogy önnön – gyakorta silány – gondolatait mások arcába fröcskölje? Vagyis miből születik az önkifejezés szorító kényszere?
Az individuum önző lázadása ez, mely képtelen elviselni, hogy egy legyen csupán a tömegből? Ez egykoron szép, becsülendő dolog lehetett. Mainapság azonban az önkifejezők (művészek, tudósok, bohócok, celebek, politikusok és a kocsmákban filozofálgatók) csupán rég kimondott gondolatokat ismételgetnek folyvást.
Mégse figyelmeztessétek őket, hogy csupán ismétlők! Ne szóljatok rájuk, mert olyanok ők mind, akár az alvajárók: ha felébresztik őket, lezuhannak a tetőről. Addig viszont legalább együgyűen hiszik, hogy eredetiek – tehát boldogok.
És talán nem ez a legfontosabb?
Ne szóljatok rám – boldog szeretnék lenni!
* * *
Amíg bele tudsz feledkezni a játékba, addig gyermek vagy. Amíg bele tudsz feledkezni a szerelembe, addig fiatal vagy. Amíg bele tudsz feledkezni bármibe, addig létezel.
Azután már nem.
* * *
Szeresd felebarátodat – úgy könnyebben férsz a torkához.
* * *
Ott a baj, hogy az Élet Útján járunk. Járunk, és ezzel felverjük porát, mely ránk tapad, elvakít, és köhögésre ingerel. Nem is beszélve az annyit emlegetett rögökről!
Pedig Isten eredetileg úgy tervezte ezt az utat, hogy a portól fuldokolva, kövekben bukdácsolva majdan rákényszerüljünk a repülésre.
Sajnos tévedett. Mi inkább lehasalunk, ha már nagyon fojtogató a por, amit magunk kavartunk fel, és attól kezdve nyelvünket lógatva túrjuk előre magunkat.
Csakazértis így; hogy még inkább szidhassuk a Teremtőt.
* * *
Kétféle emberré lehetünk: aki üt, vagy akit ütnek. Ha ütök; sértetlen maradhatok, de el kell hagynom valahol érzékeny lelkemet. Ha engedem, hogy üssenek; folyton sebekkel leszek teli, de lelkem a legkeményebb ipari gyémánttá nemesül.
Vagyis nincs jó megoldás.
Talán, ha mindenki egyszerre és véglegesen abbahagyná az ütlegelést…
De akkor meg mivel szórakozna az emberiség úgy nyolcvan százaléka?!
* * *
Hogyan történhet meg valakivel, hogy a telet barlangmeleg, biztonságos, csendesen simogató, alkotásra legjobb, puha és barátságos időszaknak érzi, míg a nyarat túlvetkőzött, közönséges, felpörgetett, veszélyes, semmire nem jó, rémisztő, csak kínokat teremtő rémségként fogja fel?
Hogyan történhetett ez meg velem?
* * *
Azt álmodtam: ülök zárt ajtaja mellett, és hátamat a falnak vetve bámulok a dermesztőn kongó lépcsőház félhomályába. Fejem fölött a csengő kopott gombja. Soha nem hallottam még a hangját. Az ajtó mögül érzem, hogy mit sem tudva rólam, létezik Ő. Ettől forróság önt el. Becsöngetnék.
És abban a pillanatban, amint koponyám páncélburkában e vágy megszületett, én máris felugrottam és iszonytató pánikkal telve rohantam el az ajtajától.
Azt álmodtam, hogy ezt álmodtam.
* * *
Az arc rútsága – amennyiben valóban a lélek hiteles tükre – halálos ítéletet megkövetelő bűn.
Magam immár harminc éve ballagok a vérpad irányába.
* * *
Jó volna tudni, hogy az egyén arca mennyire tükrözi lelke tartalmát. Hihetünk-e annak, hogy az előre ugró áll erőszakosságot, a mélyen ülő szemek veszélyes ravaszságot, a vastag, puha ajkak jelentős szexust, stb. takarnak – vagy inkább fennen hirdetnek?
Ismerve az emberi test felépülésének genetikai folyamatát, törvényeit és sajátosságait, azt kellene felelni erre, hogy az arc üzeneteibe pusztán a művészek és misztikusok magyarázzák bele eme jelentéseket. Miért ne lehetne egy pengeéles ajakkal létező ember bőbeszédű, kedves és nyílt?
De mégis… Minden a mellett látszik érvelni, hogy az arc igenis majdnem pontos és nagy átlagban reális térképe az adott egyén lelkének.
Miként lehet akkor, hogy embertársaink megítélésben mégis folyton tévedünk!
* * *
Miközben önfeledten fütyörészve bóklásztam önmagam dzsungelében, szeretettel és óvatosan hajtva félre utamból szép liánokat és bokrokat, váratlan iszonyattal fedeztem fel AZT. Nem tudom lejegyezni a pillanat borzalmát, mikor körbejártam ocsmány létezését. Addig napfényes, zöld dzsungelem egyszerre komor, párás mocsárrá változott.
AZ fekete, szortyogó, lüktető gömbként rángatózott előttem, s tudtam, hogy ami benne rejtőzik, az a förtelem kivonata; titok, mely csak az enyém. Összeszedve minden bátorságomat, megérinteni akartam. Alig simultak azonban ujjaim az oldalára, AZ „gömbüvöltést” hallatott – valami túlvilági sikolyt, így tiltakozva ellene, hogy feltárjam pokoli tartalmát.
Dzsungelem ekkor megtelt a rettegés bíborszín fényével.
Eszelősen menekültem ki önmagamból, vadul félrelökve a Freud doktor által felém nyújtott szikét, amivel felhasíthattam volna ama iszonyat oldalát, hogy megtekintsem: mi van benne.
Azóta rettegek, s mások szemébe nézni sem merek.
* * *
Jó volna megfeledkezni arról, hogy létezem, és mégis tovább élni.
…megőrülni?!
* * *
Szakadékba zuhanni: ezt éppen úgy repülésnek vélheted, mintha a csillagok felé törnél.
* * *
Gyermekként gyakran nyúltam játékaimhoz.
Kamaszként gyakran nyúltam önmagamhoz.
Felnőttként gyakran nyúltam mások bölcsességéhez.
És eljött az idő, mikor emlékeim súlyától kezem annyira remeg, hogy többé nem érinthetek semmit.
* * *
Álmaiban él igazán az ember. Mit azon kívül tesz, gondol, mind csupán megvetendő haszontalanság.
Miért?
Tán mert kizárólag álmaiban mer őszinte lenni.
* * *
Egész életünkben kamasz álmainkból élünk.
Később ugyanis elfelejtünk álmodni.
* * *
A felnőttek csodálkozása, mikor gyermekük valóban zseniális dolgot alkot vagy mond, szóval ez a csodálkozás nem más, mint elismerése önmaguk lebecsülésének.
* * *
Az égi mozigépész vetíti életem filmjét: a nézőtéren alig néhányan, azok is unatkoznak, egyre gyakrabban pillantva a kijárat felé.
Tudom, amint az utolsó néző is kioson, a gépész leolt minden fényt.
* * *
…mert a nappal fénye és az éjszaka sötétje között, átmenetként létezik a szelíd alkony, mely alkalmat ad, hogy elbogarásszunk a már mögöttünk álló dolgok között, és felkészüljünk a még ránk várókra. Az alkony kell, legyen tehát a béke kicsiny ideje. A búcsúzásoké és köszöntéseké, a reményé, hogy érdemes volt a napfényben élni, és nem lesz sokkal kegyetlenebb a vak éjszaka sem. De az alkony lehet nyugtalanságunk anyja is, mikor keserűn látjuk, hogy nem volt érdemes fényt ránk pocsékolni, és köpünk magunkra, meg másokra is.
Alkonyatkor lehet rettegni. Ez általános, de értelmetlen.
És egy különleges, hosszú alkony alkalom lehet arra is, hogy mindazt, mit elvétettünk, vagy meg sem tettünk nappal, valahogy megjavítsuk, bepótoljuk az ő idején. Aranyszínű az ilyen alkony, de ritka. Fájdalmasan az.
Éjszaka majd álmodunk – gondoljuk. De a valóság az, hogy fogalmunk sincs, mi lesz a sötétség örök idején. Vigyázzunk tehát az alkonyunkra, tegyük azt bölccsé és kedvessé, mert csak egy adatik belőle. Mint ahogy hajnalból, reggelből, nappalból, délutánból is csupán egyetlen egy van.
És újra: én nem félek a Haláltól – de akkor miért írom a nevét folyton nagybetűvel?!
* * *
Hirtelen nem talált több rettegnivalót, és most éppen attól fél, hogy emiatt majd nem tudja tovább sajnálni önmagát.
Észre sem veszi, hogy ezzel automatikusan megoldódott a problémája.
* * *
Nevüket fatörzsbe karcolták…
Úgy tűnik; maradandó nyomot hagyni magunkról immár csak azzal tudunk, ha másnak fájdalmat okozunk.
* * *
Miért volna bármivel is rosszabb, kevesebb, avagy silányabb a kültelki ház falára ügyetlenül felmázolt szív annál, ami a mellkasunkban dobog? Higgyétek el: épp annyi érzés, szépség, isteni indulat van mindkettőben.
Persze, nem sok. Talán silány és kissé nevetséges, de ez nem a festett szív hibája. Ő csupán annyi szépséges érzelmet tudhat magáénak, amennyit elkövetője érzett, mikor a falra kente. Vagyis a falon virító szív – lehetőségeihez mérten – dugig van.
Valójában mindig a mellkasban dobogó szívvel akad baj, hiszen annak érzelmi kapacitása Isten, avagy a Természet által teremtve, sokkal nagyobb kellene, legyen.
Mégse az!
Nem merek hát szívet rajzolni sehová, mert attól félek, hogy egyetlen lendületes ecsetvonással kiadom magamból mindazt a kevés szeretetet, mit eddig még nem rúgtatok porrá bennem.
* * *
T. rászokott holmi kábítószerekre és szépen bele is halt.
Más nyelven: T. fellapozta önmagát, de ahelyett, hogy kiolvasta volna a talált kincseket, inkább két marokkal, kacagó dühvel tépkedte, s szórta szét a lapokat.
* * *
Méltatlanra pazarlod életed, mert csakis önmagaddal törődsz.
Persze semmi baj: mindenki ezt teszi.
* * *
Nyújtózz a nap felé, adj bele ebbe a mozdulatba mindent vágyaid, álmaid, reményeid erejéből, és ne hallgass senkire, aki kinevet.
Így talán eljön egy hamis pillanat, mikor sikerül azt képzelned, hogy tényleg elemelkedtél a talajtól.
Akkor kiderül, megérte-e.
* * *
Szeretnénk hinni; vannak emberek, akik a Megismerés olyan fokára jutottak, hogy a Halál nem érintheti őket, csupán feloszlanak, fájdalom nélkül, könnyű sóhajjal, mint Villon az erdőben.
Az igazság valószínűleg az, hogy Villon halála mocskos és fájdalmas volt – csak épp nem maradt róla tanúvallomás.
Az ellenkezőjét hinni mégis olyan, mint az oxigén.
* * *
Mit tegyünk, ha egyetlen óra leforgása alatt elromlik a televíziónk, becsap a pincér, telefonál a rendőrség, hogy anyánk autóbalesetben meghalt, kedvesünk elhagy és plusz még pocsolyába is lépünk?
Szerintem akasszuk fel magunkat rögvest!
Persze az is lehet, hogy a következő órában megjavul a televíziónk, elnézést kér a pincér, visszahívnak a rendőrök; miszerint tévedés volt, anyánk ütött el valakit, és nem őt gázolták halálra, továbbá kedvesünk zokogva visszatér, s még nadrágszárunk is megszárad.
De vajon jobban járnánk-e így?
* * *
Kegyetlenül és alkuvást nem ismerve, megszakítás nélkül kell gyűlölnöd önnön nyomorúságodat.
Ha szereted, báb vagy.
Ha elfogadod, megfojt.
* * *
Miután – alaposan tanulmányozva és megértve a nagy pszichológusokat – elhatározta, hogy lejegyzi saját álmait, majd azokat gondos és kíméletlen elemzésnek veti alá, mert önmagába akart hatolni; tehát mióta ezt elhatározta, képtelen visszaemlékezni az álmaira.
És ettől aztán tényleg halálra rémült! Nem csoda, hisz épp álmai hiányából döbbent rá, hogy mélyen a tudatalattijában valóban létezik VALAMI ISZONYAT, mely nem hajlandó magát felfedni.
* * *
Dugót tömködsz vágyaid vulkánjába, mert tudod, ha kitör, elpusztít maga körül mindent: emberi kapcsolataid, kínkeservvel felépített egzisztenciád, reményeid és viszonylag nyugodt életed nyomban lávasalakká porladna.
Mit gondolsz, meddig teheted ezt anélkül, hogy az egész hegy fel ne robbanjon, téged is végérvényesen elpusztítva?
* * *
Engedd el magad! Ne szorítsd ilyen erővel a saját torkodat, gyilkost kiáltva az éjszakába!
* * *
Minden fájdalmunkat a saját vágyainknak, vagyis közvetlenül önmagunknak köszönhetjük; ahogy ezt a keletiek már rég igazul megállapították. Sebeink számát tehát mindaddig növeljük, míg eme fenti tézist át nem látjuk.
Ez így kerek… Én átláttam… Sebeim száma azóta exponenciálisan nő…
Valami nincs rendben velem!
* * *
Mondják meg nekem, kérem szépen, az égbolt rendesen a helyére van szögezve? És a föld a lábunk alatt, az ki van tömve tisztességgel, nem szakad be következő léptemtől?
…Nem mintha beteges rettegés gyötörne… Csak mainapság már igazán semmiben nem lehetünk elég biztosak, ugyebár.
* * *
Leginkább azt szerette, ha keresték, de ő éppen nem volt otthon. Utólag – mikor tudomást szerzett róla – ettől mindig fontosnak érezte magát.
Ebből is látszik, hogy mennyire jelentéktelen figura volt.
* * *
Szültek, bár előtte nem kérték a véleményem. Majdan meghalok, és ez sem rajtam múlik (hacsak!… de nem!).
Ami a két elrendeltetés között található, azt többé-kevésbé irányíthatnám, de senki nem árulta el, hogyan kell, magam pedig képtelen vagyok rájönni.
Hát csoda, ha úgy érzem, hogy kicsinykét ki van velem baszva?!
* * *
– Hogy vagy, kölyök? – kérdezem, mikor a tükör mélyére tekintve felfedezem egykori rettegő gyermek-énem halványuló arcát. Ő pedig elkeseredve bök felém gyenge ujjával és visszakérdez:
– Hát még mindig egyedül, híres sem lettél, és éjszakánként változatlanul árnyaktól félsz?!
Ekkor ököllel vágok a szemtelen képébe, de az üvegcsörömpölés sem nyugtat meg.
* * *
Azért legyen szobrom valamely köztéren, hogy leszarjanak a galambok? Soha! Inkább maradok szürke középszer. – vígasztalom magam, mikor végérvényesnek látszik, hogy semmi álmom nem hajlandó megvalósulni.
Ám a vágy a galambszar után valahol mindig bennem motoz.
* * *
Megvetésem a tiétek, mert másom nincs.
És még ettől is én válok szánalmassá!
* * *
Balzac sétabotján ez állt: Minden akadályt összetörök.
Kafka szerint az övén ez: Minden akadály összetör.
Az enyémen: Minden akadály én vagyok.
Uraim, a minden tényleg közös!
* * *
Amikor pesszimista vagyok, jól tudom, hogy annyit se érek, mint folyó mélyén egyetlen kavics.
Amikor optimista vagyok, jól tudom, hogy nem létezhet kavicstalan folyó.
Hátborzongató, hogy mindkét esetben igazam van!
* * *
Fehér néger vagyok. Fajüldözésem harminc év alatt csupán percekre szünetelt.
Ennek oka pedig csak az lehet, hogy én magam vagyok legádázabb üldözőm!
* * *
Ül az ágyban, s csodálkozik, hogy a lába, akárhány imát is mormolt, nem mozdul; immár huszonhat év bénult konokságával utasítja el az összes vallás minden csodáját. Lábának tehát nem kell a csoda – ő béna.
Fene kényelmes csökönyösség! Sőt, még azt „mondja”, persze nem szóval, csupán apró, neheztelő izomrángásokkal, hogy mozduljon helyette más testrész.
Ő nem ér rá.
Kedve sincs.
Elvégre meg van bénulva… teljesen!
Mozdul is helyette más (testrész? – némileg szerv, annyi biztos), de minek, mikor a láb nélkül érvényesülni képtelen. És ez is csupán a láb gonoszságát jelzi! Így hát Ő – a láb gazdája – is igyekszik nem engedelmeskedni a lábnak, amitől – idült haragjában – még a többes számot is elspórolja. Pedig kettő van belőle. A lábból.
S lassan gazdája hasadt tudatából is.
Ellenszegül tehát neki, ami abból áll, hogy testrészei helyett az agyát pörgeti, mint zilált, szeszély-szelektől tépett malomkereket. De néha azért felmerül benne: nem épp ezt akarja-e elérni az immár huszonhat éve lustaságba bénult láb?
Igen, tán csak annyit, hogy gon-dol-ko-dás-ra bírja…
* * *
Nem tudom, mi értelme az egésznek. Viszont, ha nem kutatom, egész jól megy!
