Archív

Hétköznapi átváltozások

kiskpHétköznapi átváltozások

(Podmaniczky Szilárd: Szép magyar szótár. Történetek A-tól Z-ig)

 

Podmaniczky Szilárd Szép magyar szótár című szövegét olvasva természetes módon kínálkozik a szótárregény posztmodern hagyományainak felidézése. Temesi Ferenc hasonló vállalkozásai (Por, Híd, Pest), Milorad Pavić regénye (Kazár szótár) az olvasást segítő, vagy éppen nehezítő bázist nyújtanak. Az új Podmaniczky vállalkozás kritikái fel is tárják az ebben az univerzumban rejlő lehetőségeket. Kálmán C. György és Gács Anna, akik az Élet és Irodalom Ketten egy könyvről sorozatában ismertették a kötetet, alapos elemzéseikben idézték fel ezt a hagyományt.

Gács Ez súlyos című írásában a szótárregénnyel szemben támasztott elvárásokról így ír: „Ezen a könyvön is könnyebb negatív hasonlatokkal fogást találni: bár enciklopédikus ambíciója hajaz bizonyos posztmodern próza-vállalkozásokra, mégsem törekszik nagy narratíva létrehozására, mint például Pavić szótárregénye.”

 

Kálmán C. kritikája (Kétely-szótár) ugyancsak elveti a Szép magyar szótár kauzális olvashatóságának lehetőségét. Bár véleménye szerint „nagy a kísértés, hogy az olvasó megpróbáljon a szótár pont-szerűségével szemben olvasni”, az egyes szócikkek közötti összefüggések keresése kevésbé fontos.

Hasonló élményekről számolt be az azóta elhunyt Czigány Lóránt, aki 2006-ban a Mikes Kelemen Körben Podmaniczkyt laudáló beszédében így fogalmazott. „A szótárregény hagyományosan ízzé-porrá zúzza a narratíva linearitását, a teljes mű azonban mégis kiad egy mintát, ami az olvasó fejében történetté áll össze. Podmaniczkynál nem erről van szó. Az ő szócikkei nem adnak ki összefüggő cselekményt, ezt nem is akarja. Nem lehet mozaikként összeilleszteni a szócikkeket.”

A Szép magyar szótár látványában is enciklopédikusságot ígér. Gács Anna találó észrevétele szerint a kötet a vizuális élmény és a műfaj összekapcsolódásával is játszik, hiszen a vászonkötés és a címlap aranyozott betűi a megtévesztés csapdáit tartogatják. A valódi szótárt idéző formán túl a kötetet illusztráló, az iniciálék és karikatúrák vizuális élményét egyszerre felidéző grafikák is a játéktérbe lépnek. Annál is inkább, mert a kötetet olvasva egy-egy pillanatra nemcsak a hagyományos lexikonok, hanem a középkori kódexeket használók olvasási szokásai is megidéződhetnek. A címmel pedig (Szép magyar szótár) a határtalanná tágított értelmezői horizontba kerülhetnek a reneszánsz műfajok (Szép magyar komédia). Érzésem szerint a szöveg a kalendárium műfajának lehetőségeit is tartalmazza. Bár a beleírás, beleírhatóság, folytatás tipográfiailag is elkülönülő üres helyeivel nem rendelkezik, a kalendáriumok olvasótáborát mindenképpen megszólítja. Hiszen a rövidtörténetre, csattanóra építő gegek akár egész évre munkát adhatnak a befogadónak. A köznyelv változatos regisztereiből merítő történetmorzsák a naponta elővehető, minden olvasáskor más élményt nyújtó szöveg illúzióját keltik. E lehetőség természetesen a „szétolvasás” posztmodern értelmezői szokását is hordozhatja. Podmaniczky Szilárd nagyon tudatosan bánik ezzel a szerkezettel. Történetei a szóbeliséghez közelítő tartományban mozognak, szerzőjük kiválóan ismeri a pillanatban születő és élő műfajokat. Tudja azt is, hogy hatásuk kiszámíthatatlan, de e bizonytalanság minden kockázatát bátran vállalja. Mivel a könyv motívumainak egyik bázisa a közös magyar (közép-európai) anekdotakincs, az így létrejövő poénkatalógus néhány darabja széles körben ismert. Felidézésük és átalakításuk során nagy a mozgásterünk, hangulatunktól függően tarthatjuk szellemesnek vagy mesterkéltnek ezt az univerzumot.

Bár Podmaniczky visszatérő alakokat szerepeltet, a tanár, a professzor, az anya, a kisfiú történetei nem alkotnak határozottan elkülöníthető nagyobb narratívát. Könnyen adódik a kérdés, végig ugyanarról a tanárról, professzorról, anyáról, kisfiúról olvasunk, vagy archetípusokat, viselkedési mintákat követünk? Az így létrejött elbeszélői tér a tökéletes szabadság igézetét és a bizonytalanság nyomasztó érzetét egyszerre nyújtja.

A szövegről írt kritikák joggal teszik fel a kérdést, a Szép magyar szótár karakteres időviszonyok közt játszódó történetekből, vagy kortalan helyzetekből épül-e. Egyetértek az értelmezők megállapításaival, melyek szerint ezt a szöveghálót időbeli szituáltság és idő felettiség egyaránt jellemzi. Valóban, a szócikkekből a rendszerváltás utáni Magyarország mindennapjai egy-egy vonással megrajzolt életképekként bomlanak ki. Az 1999-ben megjelent, ugyancsak fragmentumokból épülő, előképként is olvasható írás címében, kezdő- és záróképében (Képlapok a barlangszájból. Palatinus 1999) a platóni barlang visszatükröződő árnyképei villannak fel. Illúzió és valóság viszonyának képlékenysége mindkét kötetben megvalósuló kapcsolat. A Szép magyar szótár olyan glosszáriummá válik, amelyben ontológiai határhelyzetekről szóló elmélkedések és poentírozott frázisok természetes módon szerepelhetnek együtt.

A szótárregény világában eligazodni vágyó olvasóban mégiscsak a rendteremtés vágya munkál, a történetté olvasás könnyű útjaként a visszatérő motívumok keresése kínálkozik. A tágas játéktérben rögzült élményként így adódnak kulcsszavakként a körforgás, a korkép, az aforizma, a gyerekkor és a gasztronómia.

A szócikkek sokszor definitív igénnyel bíró karcolatok, egy jól elkülöníthető, karakteres csoportjuk a körforgáshoz, az áramlás megtapasztalásához kapcsolható. Ez történik a Büfé (71) című történetben, amely a közvécé egyik helyiségében üzemelő hamburgeres ötletével játszik. Az épület mindkét oldalán egyenletes forgalom az élet körforgásának szellemes szimbóluma. A Büfé egyúttal a várost járó tárcaíró helyek iránti szerelmének finom megnyilvánulása. (Szeged egyik közterén valóban üzemel egy hamburgeres a nyilvános vécé helyén.) A Podmaniczky-világ szócikkei meggyőzően bizonyítják, a kis történetek és formák tökéletesen alkalmasak a folyamatos mozgás megragadására. A „Minden áramlik” hérakleitoszi hagyományának felidézésére a gazdája csontjait cipelő kutya (Cipel, 80), vagy a temető helyén épült lakópark története egyaránt alkalmas (Hantol, 236). Az új lakóközösség által létrehozott, közös költségbe foglalt osszárium, vagy a már csak a víz színén lebegve feszes női mell (Csecs, 91) az idő múlásának poétikusan kegyetlenre hangolt képei.

A kis formákból épülő szöveg egy közös, intim és produktív írói-olvasói teret képez. Ez a közeg a töprengő író-szerkesztő szerepének eljátszására is alkalmassá válik. (A nem létezőről gondolkodó író alakja a „Dz” szócikkben tételeződik (128).) De gyakori szereplői a szöveghalmaznak a szenvedélyes olvasók. Történeteik néhány ismert megoldás újragondolásai, a Csapzott (89) címet viselő szöveg például a saját történetüket olvasók népszerű horizontjához kapcsolódik. Az ázott ruhában hazaállító férfi felesége éppen egy könyvet olvas egy csapzott ruhában hazaállító férfiról. Az ötlet a krimi kezdeteit idézi (Poe történetei), miközben a magukba záródó, egymásba csúszó történetek hagyományát (Julio Cortazar: Összefüggő parkok) folytatja. Mivel a Szép magyar szótár másik nagy témája a szabadság és függetlenség kapcsolatai, a Regény (515) szócikkben a saját életét olvasó férfi nem egy bűnügyi „végkifejletért” falja a könyvet. Az olvasás célja a teljes szabadság élményének kutatása, megragadása.

A szótárregény aforizmák és anekdotikusság felé tartó szövegei a szóbeliségből, az orális kollektívumból szövődő nyelvi világban mozognak. Ebben az elgondolásban a kötet olvasóit a transzformáció könnyedsége tartja izgalomban, a szellemes képtelenségek könnyen változnak képtelen szellemességekké. Nem okoz meglepetést, hogy a könyvtári csendet kedvelő olvasó a Hangos Könyvtárba soha nem megy be (Hangos, 235). A bányász-esküvőn az arát nem az oltár elé, hanem az oltár alá vezetik (Oltár, 453). A mitikus világ szellemei pedig néha drámai módon találkoznak a reális térrel. Így jár a herceg, akinek táltos paripája beleütközik az energiatakarékos villanykörte lámpafejébe (Táltos, 599). Egy másik kép (Kereszt, 313) a kínzókamra sarkában álló kereszt képtelen látványát festi. Az ehhez hasonló szövegeket éppen az ellentétek tartják össze, Podmaniczky szótára biztosan tartja kézben az antinómiákat. A maratoni hírhozó végül elfelejti az üzenetet, a szöveg olvasási kódjait mégis átadja befogadójának (Tátog, 607). Az egymásban folytatódó mesék hírvivője meglepetésekre készít fel, így az ábécében előre haladva végül valóban semmin sem lepődünk meg.

A kötet korképei a jelenkor magyar társadalmának markáns helyzetei. Gács Anna kritikájában felteszi a kérdést, mennyire, mennyiben magyar a Szép magyar szótár. Válaszával egyetértek, amennyiben a szótár magyar nyelven elgondolható javaslatokat ad egy világmodell olvasatára. Annyit azonban érdemes hozzátenni, a szöveg emellett megírásának idejére erősen reflektáló határhelyzetek tára. Az ismerős képek azonban úgy idéződnek meg, hogy valóban tartalmazhassanak kortalan, beazonosíthatatlan jelleget. Kölcsönadni valószínűleg bárhol ugyanolyan „idegesség” mint tartozni, ez az élmény a kelet-közép-európai mindennapokban mozgó elbeszélő számára válik valóban erős képpé. Hasonló a helyzete a fabrikálással bíbelődő férfinak, aki a délutáni kávéval és konyakos meggyel akar leszokni a tévézésről (Fabrikál, 159). Az anekdotikus háló a mindennapok ellentmondásaiból és kegyetlen komikumából szövődik. A nyugodt, peripatetikus megfigyelőt sejtető szócikkben (Ráérős, 509) a kisfiú azért sétál ráérősen, mert otthon a veszekedés várná. A szegénységről és a munkanélküliségről írt történetek hitelességét kifejezetten erősíti a sűrítés és a töredékes forma. A hajléktalan tányérja kettétörik a menzán (Tányér, 601), a Rubrika (531) szócikkben csak az kaphat hitelt, akinek a neve nyolc betűből áll. A Q-nál csak egyetlen leírás szerepel, a téli fűtéshez számolt 10 tonna szén jeleként. Az idézett példák jól jelzik, a reális és az abszurd kapcsolatát a térségben mindig az irónia, egy jellegzetes nyelvi és kulturális kód uralja. Ez a nyelv azonban el is veszthető, az elhagyásával létrejövő irodalmi szöveg saját értelmezői közegébe visszatérve már meglepetést kelthet. Ezt a tapasztalatot Podmaniczky Zelei Miklósnak adott interjújában svájci időszakában kialakított írói nyelvéről beszélve rögzíti (Összeszikráztatni a különböző életeket. Forrás 2009. november).

A gyerekkori horizont akár az Idegpályáim emlékezete (Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2006) gyerekkor-tematikájának folytatása is lehetne. Témái és hangjai a Szép magyar szótár-ban határozott helyet foglalnak el. A gyermek-narrátor kritikaírói beszédmódban toposszá emelt kategóriáját most sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A témát „szétírtságától” elemelő, plasztikus és találó megállapítást tesz Bakonyi Veronika Podmaniczky állatmeséiről szóló kritikájában, amikor ezt a sokat emlegetett megfigyelői magatartást a „mindenre rátapadó gyerekszem íriszkamerájaként” definiálja (A vad meztelen. Ahogy a felnőtt olvasó elképzelte? Forrás 2007. március). Ezt a látásmódot Podmaniczky a szótár-szerkezetben is magabiztosan uralja, a lecsupaszító pillantások fényében minden hazugság, következetlenség, butaság láthatóvá válik.

A gyerekkor felnőttként atavisztikusnak látott félelmei, a tetszhaláltól rettegő (Retteg, 522), vagy az őt körülvevő láthatatlan aurát meglesni képtelen kisfiú (Burokban, 69) történetei a szöveghalmaz hiteles pillanatai. A mindent meglesni vágyásból és az álmodozó szemlélődésből gyúrt narratíva sikeresen működik. Ebben a közegben a szerző igazán otthonosan mozog, ezt az elbeszélőjét gyaníthatóan nem utoljára halljuk. A dolgok visszafordíthatatlanságának más léptékei a gyerek-elbeszélők olyan élményei, amelyek a világ érzékeny megtapasztalásának élményét adják. A kislány számára kétségbevonhatatlanul releváns probléma, hogy szedi majd ki a tüdejéből a lenyelt rágót (Nyel, 441), ahogy a gyerekkori plüss kabaláját mindig hordó férfi számára is az a legfontosabb, hogy a tárgyak átkerülhetnek-e a túlvilágra. A fontos tárgy eltűnése több szócikkben hasonlóan idéződik meg (Tárgy, 603). Ahogy többször visszatér az a köveket gyűjtő kisfiú, aki ismeretlen romokból és saját rekvizitumaiból építi fel az emlékezés terét (Érc, 149).

A szótárregény szerzőjét a felsorolt ötletek mellett a műfaji kérdések is izgalomban tartják, oly módon, hogy olvasójában mindenképpen felébredjen a nyomozás vágya. Együtt járhatják körül a játéktereket (Hely, 243), a helyszínekről gondolkodás a közönségét éberen figyelő szerző nagylelkű gesztusa. Olvasás közben gyakran merül fel a kérdés, vajon a szétszóródó szótár-világ valójában mégis saját középpontját kutatja-e? Mint a Szép magyar szótár egyik író alakja, aki novellaírás közben jön rá a történet végére, miközben saját életében is a befejezettség illúzióját keltő pontot keresi.

A szócikkek finoman körüljárt témája a magány, a feszes szerkezet ennek a narratívának is javára vált. Az éjszaka közepén felébredő asszony (Kapcsol, 301), a szilvesztert egyedül töltő (Szilveszter, 578), vagy a párnát magához ölelő férfi (Párna, 482) számára a magány olyan otthonos tapasztalás, amely legkönnyebben az idegenség metaforáihoz kapcsolódhat. Emellett a hűség, elkötelezettség bemutatására is alkalmas lehet, például a háborúban eltűnt férjét váró asszony történetében (Él, 139).

A kulináris gyakorlatok, a gasztronómiai kalandozások szövetéből kibomló sztorik a Podmaniczky-oeuvre ismerős pillanatai. A vasárnapi ebéd vagy a főzés, a szemlélődéssel, bámészkodással kapcsolódik össze, ezek a történetek az olvasás, halmozás, tapasztalás orgiájában születnek. A spagettik, palacsinták, savanyúságok, pörcök kavalkádjában az alkotás folyamata, az írás módszerei idéződnek. Sűrítés, fokozás, alkotás, végeredmény a konyha és az irodalom tereiben egyszerre vannak jelen. A férfiban eltűnő falat (Pörc, 499) sokadszor, de újabb ötletet mozgósítva vezet el a körforgás változataihoz. Az íz és a látvány gyönyöre gazdag poétikai hagyományt idéz (A számos példa közül elég csak Krúdy gasztronómiáját vagy Cserna-Szabó András hasonló módon szerveződő szövegeit említeni).

A játék a Szép magyar szótár megunhatatlan olvasási stratégiája, a lineáris haladásnak ellenálló „ontológiai aforizmákat” is átjárja. A töredék a filozófiai diskurzus kedves formája, ezekben a szövegtörmelékekben a Szép magyar szótár írója fontos építőköveket láthat. A szótárregény iróniáját a legjobban talán e frázisok teszik láthatóvá, banalitásukat a szerző szelíd szeretettel kezeli. Így jár el a nemzedék fogalom meghatározásakor, az „öntudatos”, de a végén mégis a későbbi „életképtelen” generációk gondoskodásra szoruló társadalmi csoportokról szólva (Nemzedék, 431). A filozofikus fragmentumok között járva a Névről (433), a Nullával osztás (436) teremtést idéző műveletéről, vagy a térben nyomot hagyó anyag természetéről kapunk valóban szótárba illően lakonikus meghatározásokat. A definíciók olyan teorémákká válnak, amelyek a modern intézményesült életformák helyett egyéb lehetőségeket is felajánlanak. A szócikkek sokszor posztmodern és természetes életkörnyezet, nyugtalanság és harmónia összecsapásának terepei. A tengert látva a világ teljességét átélő szubjektum néz körül (Törvény, 631). Az elillanó pillanat láthatóvá tétele a szótár jól megvalósítható ambíciója. A Függőleges (195) szócikk az életet mint hegyi sétát elgondoló utat definiálja. Ez az allegória talán a „boldog békeidők” kedvelt grafikáját, az éttermekben még ma is gyakran látható „Az élet útja” ábrázolást írja szócikké. A buzgó és a téma iránt alázatos anyaggyűjtő szótárszerkesztő mindig éber alakja nem először bukkan elő a szövegek mögül.

A tárgyak árnyalt körbejárása ebben a lételméleti bázist könnyed stílusgyakorlatként elbeszélő játékban fontos szerepet kap. A mindenben történetet látó szemlélő számára az asztalon üresen álló tál képe természetesen a hiányok, ürességek megfogalmazása ad alkalmat (Tál, 597; Születés, 591). A részleteket szenvedélyesen kutató narrátor sokszor nem elégszik meg az intim közelséggel. A mindent látás vágya hajtja, amikor nézőpontot vált. A távlatokból nézés a mindent látás vágyának gyakori eszköze. Így tesz a Támaszkodik (599) nőalakja, aki léghajóról nézve tapasztalja a tökéletes harmóniát.

Az illusztrációk (Igor Lazin munkái) a miniátorok eszköztárát és a vicclapok karikatúristáinak vizuális ötleteit együtt valósítják meg. Az új betűket bevezető képek a szövegekhez hasonlóan ellentétekből, helyzetkomikumokból épülnek. Az ellenkező irányba húzó speditőrök, a kártyalapok megszokott archetípusai (fiatal lány-öregasszony) vagy más Podmaniczky-szövegekből beköszönő motívumok (kisnyúl) finom szatírikus mintát rajzolva erősítik a szövegek humorát. Podmaniczky Szilárd kötete a közönségével folytatott párbeszéd, a játék és az újraolvasás invencióival íródott, ezt az elképzelést minden bizonnyal sikeresen meg is fogja valósítani.

 

(Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2009)

Kovács Krisztina

 

Megjelent a Győri Műhely 2010/4-es számában

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top