Az utolsó pillanatban, a megsemmisüléstől mentették meg a restaurátorok Kohán György (1910-1966) Kossuth-díjas festőművész több alkotását.
A művész halálának ötvenedik évfordulója alkalmából kiállítást és konferenciát rendeztek, továbbá saját forrásból felújítottak 26 festményt és grafikát.
Azokat a képeket válogatták ki, amelyek vagy kivételesen színgazdagnak számítanak a Kohán-életműben, vagy egy későbbi, már kiállított főmű tanulmányának tekinthetőek, esetleg olyan rossz állapotban voltak, hogy szükség volt az azonnali restaurációra.
Gyöpös Viktória festőművész-restaurátor elmondta: három restaurátor és egy képkeretező dolgozott több mint két hónapon keresztül az alkotások megmentésén. Sok új anyag és technika jelent meg a 20. században, a festők szintetikus és zománcfestékeket is elkezdtek használni, de nem ritkán homokkal vagy állati szőrökkel is dolgoztak, emiatt nehéz restaurálni az időben nem annyira régen keletkezett műveket.
Kohán György: Kapáló nők munkába indulnak
Kohán György jellemzően vegyes technikát használt, azaz egyszerre alkalmazta az akvarell, a tempera, az olajkréta, az olajfesték, a színes ceruza, a grafit és a pasztell anyagokat.
A restaurálásra kiválogatott alkotások jelentős részén olyan anyagokat használt egyszerre – például temperát és krétát -, amelyekről utólag kiderült, hogy „nem nagyon férnek meg egymással hosszú távon”, a rétegek elkezdtek leperegni.
Szinte le lehetett volna seperni az egész képet a vászonról.
Kohán György
Vélhetően pénzhiány miatt a festő nem egyszer korábbi alkotására festett rá egy másikat, ráadásul nem használt lakkot, amely megvédte volna a munkákat a portól, a koszolódástól. Gyakran vékony, gyenge vászonra készítette képeit, amelyek elkezdtek gyűrődni, töredezni. Több esetben látszott, hogy a vásznakat utólag kasírozták fel egy farostlemezre, amivel szintén sérülést okoztak. Nem ritkán pótolni kellett kisebb letört, kilyukadt részeket a képeken, amihez meg kellett keresni a legmegfelelőbb anyagot.
A papírképei esetén nem ritkán túl erősen használta a grafitot, amivel „kibolyhozta” a papírt, de volt olyan képe is, ami penészes lett.
Ez eltávolíthatatlan, optikai restaurálással lehetett megoldani a problémát.
A gyulai önkormányzat keresi a lehetőséget, hogy további Kohán-képeket lehessen restaurálni, hogy a 20. századi magyar képzőművészeti örökséget, az alföldi festők és benne Kohán György életművét
megbecsültségben legalább közelíteni lehessen a hasonló kvalitású európai művészeti gyűjteményekhez.
Ibos Éva művészettörténész a Kohán György emlékére rendezett korábbi gyulai konferencián elmondta: a művész, bár egész életében kereste az eszményi nőalakot, festményein nem konkrét nőket, hanem archetípusokat ábrázolt.
Portréi nem egyéni-, hanem sorsportrék voltak.
Az alföldi tanyákat nem stilizálta, a kiegészítő díszítőelemek – mint a szivárvány, a gémeskút, az aranyló naplemente – is eltűntek idővel képeiről, amelyek az 1950-es évektől egyre drámaibbak, egyre sötétebbek lettek. Ennek az az oka a művészettörténész szerint, hogy Kohán György ismerte a tanyákon élők helyzetét, tisztában volt azzal a társadalmi folyamattal, amely 1950 körül a téeszesítésekkel, a kisajátításokkal, a kuláküldözésekkel kezdődött, majd több tanya megsemmisüléséhez vezetett.
Képei ilyen értelemben erkölcsi állásfoglalások voltak.
Ibos Éva szerint Kohán nem egy romantikus, epikus típus volt,
emiatt is tartozik a nehezebben megérthető festők közé.
Kohán György 1910-ben Gyulaváriban született, az Almássy-kastély cselédszárnyában. A Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár tanítványa volt. Stílusa kettős irányt mutatott: realista stílusban, erőteljes színekkel, súlyos ecsetvonásokkal beszélt az alföldi, paraszti témáról; míg a másik irányt a sokalakos, lírai tárgyú és hangulatú, kubisztikus jellegű viasztempera képei, valamint monumentális freskóterv-grafikái adták. 1933-ban Hódmezővásárhelyre költözött, ahol bekapcsolódott a város művészeti életébe és egyik alapító tagja lett a megalakuló Tornyai Társaságnak. Az 1950-es évek elején kizárták a Képzőművészek Szövetségéből, a „tiltott” kategóriába került, kiállításai szüneteltek. Csak 1965-ben kezdett ismét elfogadottá válni. 1960-ban és 1964-ben Munkácsy-díjjal, 1965-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1966-ban hunyt el.
Végakaratának megfelelően csaknem 700 festményből és több mint 2000 grafikából álló hagyatéka Gyula városát illette. Összegyűjtött művei közül több mint 40 festmény és grafika 1979 óta a Kohán Képtárban tekinthető meg.
