Elizabeth Berg: Álmok szárnyán [The Dream Lover] – General Press Kiadó, 2016 – fordította Kiss Annamária – 416 oldal, kemény kötés – ISBN 978-963-64391-56
A Regényes Történelem című sorozat legfrissebb kötete meg fogja döbbenteni azokat, akik valami könnyed és romantikusan kedves életrajzi regényre számítanak. Az Álmok szárnyán, szemben azzal, amit a magyar cím is sugall – szerencsére! – nem ilyen, sőt, hősnője sem hősnő, inkább egy elveszett, bolyongó-kereső lélek, akinek újra és újra megnyesik a szárnyát. Nagyanyám is ezt csinálta a tyúkjaival, hogy azok ne tudjanak kirepülni a tyúkudvarból. Nagyanyám metszőollót használt, mert azok csak tyúkok voltak és nem álmok.)
Elizabeth Berg regénye a történelmi tényekből kiindulva hoz létre egy lehetséges George Sand portrét, egy olyan arcképet, mely nem a tényekre és történésekre, hanem a lélek rezdülései koncentrál. A tényekkel foglalkozzanak a tudósok és a kutatók! Amit ők előállítanak, az nagyszerű alapanyag lehet annak, aki az életrajzi regény műfajában alkot. Elizabeth Berg szabadon válogat az életrajz elemeiben. És jól, jó érzékkel teszi! Egy regény esetében tényleg nem az a fontos, hogy a kutatók meddig vitatkoznak azon, hogy volt-e testileg is beteljesedett szerelmi viszony az írónő és Marie Dorval színésznő között. Nem az a kérdés, hogy milyen volt George Sand a valóságban, hanem az, hogy mivé lett Elizabeth Berg regényében. Nem az a kérdés, hogy mit akart, mit tett egykor George Sand, hanem az, hogy mi mozgatja az Álmok szárnyán lapjain megelevenedő írónőt.
Elizabeth Berg elkerüli a megszokott kliséket, így George Sand nem lesz feminista élharcos, nem lesz csodálatos anya, vagy mindentudó szerető. Sőt szerethető is pont esetlenségével, lelki nyavalyáival, dacos durcásságával, megcsalásaival és megcsalattatásaival, tévedéseivel, kínlódásaival, eseti kegyetlenségével és kudarcaival együtt lesz.
Amikor elhelyezkedtem, megcsókolt, én pedig feküdtem mozdulatlanul, vártam mit fog még csinálni. Újra megcsókolt, aztán türelmetlenül a nyakához tette a két kezemet, hogy ott kapaszkodjam belé. Mintha egy tánctanár igazította volna be a testtartást. A Casimirrel [George Sand férje] ágyban szerzett tapasztalataim jutottak eszembe: az, hogy mekkora erőfeszítés kellett hozzá, hogy el ne nevessem magam.
Merimée áttért a mellemre, és amíg ő ott szórakozott, és a plafont néztem, vártam, hogy legendás képességeivel extázisba hozzon.
Az extázis elmaradt. Megéreztem löttyedt vesszejét a combomon. Végül feltámaszkodott, lenézett rám és azt mondta:
– Esetleg egy kis segítséget, ha kérhetnék?
Fogalmam sem volt róla, miről beszél…
A jó szerető hírében álló Prosper Merimée (1903-1870) – akinek elbeszéléséből Georges Bizet a Carment írta – vall ilyenformán kudarcot a regénybeli George Sand ágyában, s bár a jelenet önmagában mókásnak tűnhet, mégis több annál. Főleg azért, mert – mint az egész regény – ez is George Sand szemszögéből ábrázolja a mindennapi, de nem mindennap megírt jelenetet. Az Olvasónak itt is – mint oly sokszor a regény folyamán – magának/magában kell kiegészítenie a történetet a másik nézőponttal. És ez így van jól, hiszen Elizabeth Berg ezzel a játékkal is közelebb hozza az Olvasót a figurához. Ahogy azzal is, hogy a regényben a fejezetek nem egyetlen szálon futnak, hanem egymásnak felelgetve felváltva következnek a gyermek-/fiatalkor történetei az íróvá válás és kiteljesedés folyamatával.
A történetben – és nyilván ez kihívás egy jó író számára – olyan szereplők bukkannak fel és kapnak sorsformáló szerepet, mint Balzac, Alfred de Musset, Chopin, Gustave Flaubert, Delacroix vagy éppen Liszt Ferenc. Az így kibontakozó tabló pedig olyan perspektívából mutat egy szellemileg izgalmas korszakot, amilyenből nem szoktuk nézni. A mára talapzaton álló szoborrá merevedett arcokba életet és színt lehel a teremtő írói fantázia, s ha az eredményt (esetleg) megkérdőjelezzük, azzal már közelebb is jutottunk ezekhez a nagy formátumú – utólag géniusznak tűnő – fazonokhoz…
