Ejdzsedösz Pel. Kúnnal csak így emlegették a Tiszában
Mihály főreáliskolai elődjét. Olyan kitűnő könyvet írt
a búr háborúról a magyar alföld kellős közepén, hogy
nem csupán a vén Görgey tábornok, de az angol főrendek
is azonnal felfigyeltek rá. Jöttek Budapestre a lordok,
és keresték az Ország Házában. Nem értették, miért
nincs ott Hegedűs Pál.
Kúnt ő nagyon szerette. Gyulán kívül ő volt az egyetlen
igazi szegedi társa, bensőséges barátja. De amikor
az alkoholista Hegedűsre gondolt (csak egyszer találkoztak,
meghalt nem sokkal az után, hogy ő Szegedre
érkezett volna), amikor a hagyatékából vásárolt Browning-,
Swinburne- és Tennyson-köteteket olvasta, amikor
elnézegette, hogy mi mindent húzott Macaulay esz-
széiben a tűhegyes, színes ceruzáival alá, vagy amikor
az ő fordításában olvashatta a nagy Tolsztojt, mégsem
tudott másra gondolni, hogy neki bezzeg csak ez a kis
Kún Jóska jutott.
Kún József, felső-ipariskolai gépészettanár. Racionális
és félénken szemérmes: egy becsületes ember. Praeraffaelita
kifinomultság, hatalmas műveltség, sok nyelv,
lobogás a szépért, halk szavú parnasszien poézis. Széles
tájékozottság, jó szövetű nexusok. Modernség.
Modernnek mutatkozott ugyanis, annak is tartotta
mindenki, és ő is annak vélte magát, mélyen és mindenestül.
Nem vetette meg azokat az édes, csengő, szerelmes
rímeket, amiket a szép nők az ő korábbi idejében
még plüsstáblás emlékkönyveikbe másoltak be hófútta
estéken. A fekete zongora ugyan számára is kedves
embléma volt, jelentős és találó embléma, de csak
a gombolyaggal játszó kis kandúrok rajza alatt. A téma
nélküli legújabb festészetet is üdvözölte, színes körök,
átfedő téglalapok, tiszta struktúra, jó, legyen, ám
mégiscsak jobb, nemde, ha emberi fej az a sárga karika.
Kiss József a nagybátyja. Mihály küldhetne neki verset,
prózát, bármi eredetit, A Hét mindig örömmel fogadja.
Meg hogy fordítsák le együtt Wilde Oszkárt. Singer
és Wolfner kiadja, te jóságos ég. Ez sem a jövő, ugyebár.
Egyetem akkor nem volt még Szegeden, a tanári asztal
volt a kultúra centruma, meg néhány másik sziget.
Becsülte őket, megbecsülték ezt mindahányan, e téren
még a kis Blau sem volt kivétel. Erősek voltak, szorgalmasak
és vadak a fekete űberciheréjükben, többet értek
a pozíciójuknál, jóval többet az intézményüknél. Mihály
másra vágyott, másféle emberekre. Gyulát akarta,
hogy mindig ott legyen vele, benne a szivarzsebében
a szakállas fejével, férfias baba, Balázs Bélát, mert a Tiszában
ő értette egyedül, hogy aki rossz rímet használ,
az intelligens ember semmiképp sem lehet. Meg Didét
akarta, mert számára csak a ritmus létezik. Vagy akár
Vágót, későbbi belügyi népbiztost, Landler Jenő helyettesét,
bárkit, bárki szellem emberét a Magyar stílusgyakorlatokról.
A hegypártot. Négyesyt magát. Hol voltak.
Nem voltak sehol. Néha írtak. Nagy ritkán fel is bukkantak
a városban. Aztán elmentek, és még rosszabb
volt. Kún maradt.
Szerette Kúnt. Biztosan tudta, hogy ki fogja nőni. Máris
unta, szűk volt neki, túlságosan zárt, kicsi, reggelente
fémdobozban hozta magával a tízórait, katonai kulacsban
lötyögött mellette a langyos orosz tea. Amikor hívták
magukhoz a gyönyörű tóparti villájukba, mindig
elment Palicsra. Nézte az asszonyt, libeg, perdül, gyönyörű,
tudja ő is, hogy gyenge ember az ura. A gyerekek
aranyosak voltak, hangosak és elevenek, várták már
Miska bácsit nagyon. Itt, a távolban, ők voltak a családja.
Unta őket. Fájt neki, szégyellte is, de unta.
Baccifère-mintás Wedgewood porcelán étkészlet apróbb
hiányokkal, feketére mattult ezüst evőeszközök.
Uzsonna a szabadban, magas fűben álltak a fonott kerti
székek. A nap a szemekbe tűzött. Pünkösd. Erdővel
keretezett vízfelület, hatalmas kék folt a sötétzöld abroszon.
Süket volt a csend. A gaz barnán fölhabzott a karóstul
földre zuhant, piros üveggömb körül.
[ ✳ ]
Négyesy László az előző év augusztusának végén járt
Szegeden. Mihály lekésett róla, régi professzora Gyulával
és Hegedűssel, Kúnnal sétált őhelyette a Tisza-parton,
de végképp elveszíteni semmiképp sem akarta:
amikor a fejébe vette, hogy doktorál, tőle kért ajánlást.
Mihály a jelesre értékelt szakdolgozatát kívánta bölcsészdoktori
értekezéssé fejleszteni: Arany János az
1877. év második felében. A nagy Négyesy a munka
megírását és kiadását egyaránt lelkesen, a régi szeretettel
támogatta Karácsony előtti, hosszú levelében, nem a
munka után kell örülni, hanem közben, ilyeneket tanácsolt,
újraolvasta Mihály legalább százszor.
Mégis idegenné váltak egymás számára. Szeged, kora
tavasz, középiskolai tanárok országos gyűlése, vasárnap
délután. Ültek egymás mellett az Otthon zsibongó
nagytermében, kitüntetés ez a helyettes tanárnak, leutazott
hozzá a fővárosi nagyság, irigykedve néztek a
kollégák, nőtt a renomé. És ők idegenek voltak egymásnak,
immár visszavonhatatlanul idegenek. Nézte maga
mellett régi professzorát.
Arányos test, sehol semmi fölösleg, hibátlanra faragott,
szoborszerű fej. Kézzel varrott oxford cipő, választékos
ruhaneműk, a borotválkozás utáni angol arcszesz diszkrét
illata. A szakmai hozzáértés és a közösségi megbecsültség
egyensúlyából következő nyugodt, gördülékeny,
mély önbizalom. Egy fess, nagyszabású intellektuel, akinek
a helye végleges. Élete munkájával elhelyezte magát a
térben, az időben, a történő világban, csakis a feladata érdekli.
És ez a fiatal tanerő neki már nem a feladata.
Ne tessék nevetni, ifjú kollégánknak kitűnő ritmusérzéke
van, mondta egyszer róla, versolvasásának különös
módjáról az egyetemi önképzőkörben, a leereszkedés
vagy a kitüntetés árnyéka nélkül háromszáz,
nagyon fiatal ember előtt. Nevették az éneklését a különös
pesti lányok, a halk mondat megmentette az életét.
De akkor ő volt a professzor dolga, azért fizették. Most
viszont egyenrangúak, nincsen kegyelem, az irodalom
két szabad tanára.
Nézte titokban a mestert. Érezte, hogy ő mennyivel mögötte
jár, tudta, hogy nem tart még sehol. Négyesy ránevetett.
Értette a helyzetet, értette őt. Nem voltak idegenek
egymásnak mégsem. Mihály hezitált kicsit. Aztán
visszanevetett, megszavazták együtt a középiskolai tanárok
memorandumát.
Közben Zimmermannra és Szabóra gondolt, az osztálya
jeleseire. Dévánra, Fazekasra, Szolcsányira, akik
talán igazán szerették őt. Křcsadlóra, az aninai bányagondnok
lüke fiára, akinek latinból végül is megkegyelmezett,
meg a stréber kis Rosenfeldre Sopronból,
aki külkereskedőnek készült. Legfőképp pedig Baranyaira,
Baranyai Zoltánra, aki a közös tanítványuk volt
Gyulával. Mit adott, mit ad ő a tanítványainak. Annyi
mindent, amennyit Négyesy, nem, az egyszer bizonyos.
Nincs elég idő. Kéztanulmányokat rajzolni a Gattamelatához
éveken át, igényes szénvázlatokat a vezető alkotónak,
így tanulni, az lenne a helyes. Régen úgy is volt,
de ma erre sincs idő. No, majd!
Mesterét késő délután egész az indóházig kísérte, aztán
elmagányosodva vonszolta magát haza. A Szentháromság
és a Vitéz utca sarkán a város ritka automobiljai közül
kettő nagy csattanással összeütközött. Egymásnak
rontottak a ló nélküli kocsik, a kisebbik vad kereke derékon
kapta a nagyot. Kis ijedelem, nagy kiabálás a tulajdonosok
között, a tűzoltó Pálffy keményen legorombította
a híres szegedi késest, vér nem folyt. Állt Mihály
az utcasarkon, skandalum lett akkoriban minden efféle
esemény, végül tovább kellett mennie. Zsebkendő-
je nem volt, a könnyeiről megfeledkezett, a bajuszába
gyűltek, otthon onnan lehetett fölitatnia.
A késesmester ezüst mellénygombjairól egy régi éjféli
mise jutott az eszébe, Szekszárd, 1900. Diókkal játszottak,
ha valamelyik lány azonnal a tiloshoz ért, nagy volt
a gaudium. Szürke keszkenőbe bugyolált szőke leányfejek,
hó nélküli hideg, a falusi utcán lombtalanul fázó
fák. A gyóntatószékben az öreg Szilveszter, klepetusán
mindennap egy gomb, mellette a gyóntatópadon kövér,
fekete macska, fényes szemekkel. Mise után hazamentek,
s az ágyában tovább tervezhette az ő Carmen Saecularéját.
Nem lett abból se semmi.
Szentgyakorlat, litánia, gyónás, nagypénteki csonkamise.
Kérdezik, magyaráz a tanítványainak: ezekben a
napokban püspöklila leplek fedik el a feszületen a corpust,
majd Húsvéthétfőn tárulhat elő újra a test. Az ünnepre
végül csak szombaton utazhatott haza. Szerette
a festészetet, de Poll Hugó és Constantin Meunier meg
a tavaszi tárlat a Nemzeti Szalonban ebben az évben
számára kimaradt.
[ ✳ ]
A tanár úr egy hétig a kérvényét írta, aztán megérkezett
az anyja. Mustos tököt hozott és pörkölt kenyértortát,
azokat nagyon szerette. Álltak az utcán, mutogatta vendégének
ragyogva az ő nagy, vadonatúj városát, és bizonyosan
tudta, hogy véget értek a rossz idők.
Nagyméltóságú gróf Apponyi Albert magyar királyi
vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz szólt a kérelem,
részletes munkatervvel, átgondolt indoklással.
Szerényen, de öntudattal argumentált az okleveles helyettes
tanár, a tantestület ajánlva terjesztette pályázatát
a miniszter úr magas színe elé. A főreált a minisztérium
kereste fel, hogy állapodjanak meg egy külföldi ösztöndíjra
pályázó és ajánlandó tanár személyében. A kijelölt
tanerő rendszerint elnyerte az összeget. Mindössze havi
kétszáz korona segélyre számított, volt ok a reményre.
Latin filológia, újlatin tanulmányok: szeptembertől
fél éven át Párizsban tanulhatna.
Rohangált a városban egy Podvinecz-féle Phönix autó
is, tíz lóerő, de a konflislovak helyére füstölgő, zakatoló
fémszarkofágot szerkesztett a folyton gyarapodó emberi
találékonyság. A Boldogasszony sugárúton vágtatott
a vad kocsi, megmutatta az anyjának, de az csak
nevette. Fürge koporsó, nem érdekel ez engem, édes
fiam. Utánafordult egy pillanatra, de aztán legyintett a
cérnakesztyűbe bújtatott, erős kezével, nézte tovább a
nagyfiát. Kései tavasz volt, az első forróság.
Nem érdekelte Szeged. Vezette benne anyját, unta a várost.
Ismerte a sápatag diákokat az utcán, a vérszegény
virágokat a kertekben, az udvarokon a poros fákat.
A felhők az égen testetlenek voltak, a szellők elfulladtak
az utcasarkokon, az alsóvárosi szárazkapuk alatt pufók
öregasszonyok szundikáltak faragott kis padjaikon. Ismerte
mindezt, ismert itt már mindent, s amikor gondolatban
a város fölé repült, megértette, mert végre a saját
szemével látta, hogy a mérnökök Párizs térképét vetítették
rá az elmosott városra, hogy a szegedi Eiffel-toronynak
ott kellene állnia, ahol a Boldogasszony sugárút
belerohan a Gizella térbe. Szeged is Párizs. Mindent ismert.
Mindent értett. Nem volt mit mesélnie. Édesanyja
nem osztotta ezt a hirtelen jött vélekedést. Mihály nem
nagyon törődött a vidéki asszonnyal. Állt az alföldi szélben
nevetve, kabátja szabadon lebegő szárnyai között
mosatta, öblögette összetört testét az áradó levegőben.
A nyári szünetre végül hat hét múlva, 1907. július elsején
utazott haza. Szele főigazgató Homor által közvetített
leirata a hónap közepén érkezett a Kelemen-házba.
A miniszter úr a folyamodó kérelmét ezúttal, sajnálatára,
nem teljesíthette. A nyilvános kritikák hatására
Barkóczyéknak növelniük kellett a protestánsok arányszámát,
Homor ezzel magyarázta a váratlan kudarcot.
Okoskodásba menekült. Kiment a divatból, mert aki
nem fél a pokoltól, azt nem szabályozza már a katolicizmus.
A protestantizmus viszont azáltal igazít, hogy valaki
meghalt érted, Isten egyszülött fia halt meg érted,
s ezt ki kellene érdemelned. De nem lehet, hát azt tényleg
nem lehet, sírta el magát a nyári konyha asztalánál.
Anyja néhány szem ropogós Jaboulay cseresznyével vigasztalta:
kemény hús, kellemes savany, kissé lapított,
tompa szívalak.
