A kegyetlen impresszárió
Írta: Domján Edit
Hármas csoportokra osztotta őket, mint minden olyan alkalommal,
amikor hajtóvadászatról volt szó…, különleges öröm fogta el, mert átérezte,
mennyire erősek ők, és az, akire vadásztak, mennyire esélytelen…
(277.)
Krasznahorkai László legújabb művének, a Báró Wenckheim hazatér c. regénynek az előhangja (a Figyelmeztetés) különös intelmet tartalmaz. Benne egy mindentudó, mindent kézben tartó, kegyetlenül odafigyelő impresszárió instruálja zenészeit a közös produkció, a nagy mű megalkotására. Hogy ez a nagy mű voltaképpen a regény, s így a zenészek a regényt alkotó szereplők, tárgyak, motívumok, az a könyv mellékletéből és tartalomjegyzékéből derül ki. A tartalommutató ugyanis tánclap (a Sátántangóban táncrend volt), a melléklet pedig kottatár a felhasznált tárgyak és személyek bőséges lajstromával. Beszéd közben az impresszárió „ragyogó fényben tündöklő almát”(5.) forgat, a teremtés remekét. Az alma, a tudás almája (?) sejtetni engedi: itt beavatásról lehet szó, titkos tudás megosztásáról. Ez az előérzetünk igazolódik, mikor az impresszárió kinyilatkoztatja, hogy itt teljesség, EGÉSZ fog születni, a produkcióban résztvevők „beleillesztik a Teremtésbe azt, amire elhívták őket”(6. old). Ezek után persze nem csodálkozunk, ha némi öniróniával ugyan, de a beavató Teremtő és teremtett lények hierarchiáját jelöli meg kívánatos munkakapcsolatként: „legjobb, ha úgy hallgatják a szavaimat, mintha… magát az Úristent hallanák”(5).
A szerző e beavatási rítussal három legyet üt egy csapásra: kiélheti a maga parodisztikus szerepjátszó hajlamát, kellő humorral nyilatkozhat írói ambícióiról, s végül megvallhatja, milyen kínnal jár neki az alkotás:
…mert én az vagyok, aki Istenigazából ennek az egésznek csupán a végét várja.
(8).
Az impresszárió a regény „hangjainak” sem jósol több örömet, inkább csak szenvedést és munkát, s bár a munkából az olvasó is kiveszi a részét, hisz odaadó figyelemmel kell követnie a szöveget ahhoz, hogy legombolyítsa a pontosításokkal, helyesbítésekkel, fordulatokkal tűzdelt óriásmondatok fonalát, ám a részvét és együttérzés fájdalmas élménye mellett neki az örömből is jócskán kijut. Egyrészt azért, mert kiváló humora van a szövegnek, s mennél lassabb olvasásra szánja el magát a „kedves, magányos, fáradt, érzékeny Olvasó”, annál jobban élvezi a különféle beszédmódok komikumát. (Ennek spektruma a szeretettel teli humortól az irónián át a vitriolos gúnyig terjed.) Másrészt azért is örvendhet az olvasó, mert remekművet forgathat. Egy darab életet s Krasznahorkai legjelentősebb regényeinek, novelláinak összegzését, az eddigi életmű betetőzését. Az általam ismert Krasznahorkai-művek (a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Háború és háború c. regények, a Kegyelmi viszonyok novellái, a Megy az élet beszédei és a Valaki kopog az ajtómon c. esszé) egzisztenciális fölismerései, emberismerete, jellegzetes figurái és motívumai kitapinthatóan jelen vannak a könyvben, csak gazdagabban, élettel teltebben, sokszínűbben, mint a korábbi művekben.
A gazdagság már a történetszövésben és a szereplői kör tágasságában megmutatkozik.
A két főhős, a címszereplő báró és a Tanár úr alaptörténetei köré a történetek gazdag hálója fonódik – köszönhetően annak az elbeszélési módnak, amelyet a Sátántangótól kezdve a Háború és háborúig fokozatosan alakított ki Krasznahorkai. Ennek lényege: aki az alaptörténetekben szóba kerül, az előbb-utóbb maga is szót kap, elbeszélővé válik, így a történet az ő nézőpontjából is megvilágításra kerül, ezen felül az új elbeszélő kiegészíti az adott történetrészt a maga tapasztalataival, vágyainak és kudarcainak a történetével. A vágyak és kudarcok központi szerepet töltenek be a szereplők életében. Pl. Báró Wenckheim Béla egy élet csődje után utazik haza Buenos Airesből, otthont és társat remélve szülőföldjén, egy dél-alföldi kisvárosban, ellenpárja, a nemzetközi tudóskarriert befutó Tanár úr pedig éppen ezt a várost igyekszik a háta mögött hagyni, sőt a civilizációból is kilépni, annyira megelégeli az üres kapcsolatokat, az emberi játszmákat s a médiának, híreknek, elvárásoknak kiszolgáltatott életet. Az egyik jönne, a másik menne, de mindkettő fennakad jó időre a kisvárosi, ill. a családi „közösség szeretethálóján”. Jószerivel vadásznak rájuk: a báróban dollárpapát sejtenek a pusztuló, lassan működésképtelenné váló városka vezetői, s megrohamozzák a támogatásért; a Tanár urat pedig a lánya próbálja megzsarolni, s mivel a Tanár úr ellenáll, az életéért is meg kell küzdenie. A vadászat s azon belül az embervadászat visszatérő motívum Krasznahorkai műveiben, ebben a regényben többféle értelemben van jelen: metaforikus a címszereplő becserkészése, tényszerű a Tanár úr üldözése az ún. HELYIERŐK által (ők a „motoros szabadidőegylet” hatalmaskodó erőszaktevői), és félig fantasztikusak (Gogol Köpönyegének fantasztikuma értelmében), félig valósak a városszerte elkövetett gyilkosságok, melyekről leginkább híreket, pletykákat hallunk. Magyarázat nincs rájuk, hacsak az nem, hogy a „gyenge tenyérbemászó, az vele a gond”.
A báró emlékei szerint
Buenos Aires egykori érseke (a későbbi Ferenc pápa) tűnődött el hajdan azon a dilemmán, hogy „ha egy jó nem elég a jóhoz, akkor miként lehetséges, hogy egy rossz viszont elég a rosszhoz”(341). A kérdés a regénybeli világ működésének alapkérdése. Ugyanis a szereplők többségéről nem mondható el, hogy gonosz lenne. Egyszerű esendő emberek ők, kicsit hiúak, kicsit önzők, kicsit korlátoltak és önállótlanok, de jó szándékúak. Gyengék azonban, szorongók (mint a Sátántangó telepének lakói), nem csoda, hogy ha bármibe belekezdenek, becsődölnek. Ez történik a báró úrral és az őt messiásként váró kisváros lakóival is. A háttérben persze illúziókat találunk, a valóságtól való elzárkózást és önámítást, s mindez így már baljóslatún emlékeztet jelenkori valóságunkra: ki is kerekedik az ismerős kép: egy a KÖZPONT által elhagyott település mentális kórképe.
Kétségkívül ebben a közegben is jelen van az erőszak, az élősdiség, mások kijátszásának és kihasználásának a gyakorlata, méghozzá egyre fokozódó mértékben. A messiásvárás ugyanis (Eljön, mert azt mondta, hogy eljön) beindít egy ördögi kört. Hamarosan bekövetkezik a reményekben való csalatkozás (Vesztesek), feltámad a bosszúvágy (Kicsinállak, nagyember), beindul a vádaskodás (Magyarokhoz), és már el is érkezünk a félelmek, szorongások kiteljesedéséhez, a katasztrófa-előérzethez. A félelemnek ebben a bénító közegében pedig eszkalálódik a nyers erőszak (Aki bújt, bújt). Megjelenik a Háború és háború Mastemannja (a Sötétség Fejedelme, a Halál Ura), s bár az első két megjelenése inkább csak figyelmeztetésül szolgál a városlakók számára, hogy igen, most még talán megszakítható a bűvös kör, ezzel szemben a harmadik már a káosz és az erőszak eluralkodásához vezet. Mastemann-nak mindhárom megjelenésekor felfüggesztődik a valós idő, s a regényben ily módon képződő mitikus szint jelzi számunkra, hogy Krasznahorkai az erkölcsi kérdéseket a lét egészének távlatában vizsgálja. A Báró Wenckheim hazatér –re is igaz, amit Balassa Péter még a legelső regényről, a Sátántangóról írt: „Teremtés és anarchia két pólus, melyek egyedül foghatják át ezúttal a mindenséget.”
A regény gazdagságához hozzájárul
a nyelvi és stiláris sokszínűség. A társadalmi helyzet, jellem és idegállapot függvényében alakulnak a regényfigurák megnyilatkozásai. A sajátos, egyedi megszólalás teszi emlékezetessé számunkra Ibolyka nénit a maga linzert receptjével és pletykáival, a Vezért a maga otromba önigazolásával (a gyilkosság „becsületbeli kötelesség”), illetve a Tanár urat a maga felháborodott monológjaival és gondolatmentesítő gyakorlataival. Ez utóbbiak egyébként kétórás eszmefuttatások, s arra szolgálnak, hogy a Tanár úr leszokjon a fölösleges gondolkodásról: a gondolkodást tiszta alapokra helyezze, a vélekedésektől és ítéletektől megtisztítsa. A Tanár úr ugyanis rádöbbent, hogy a cselekvéseinknek nincs sok köze az értelmi belátásainkhoz: „mi úgyis azt tesszük, amit tennünk kell, nincsen választási lehetőség”(283). E felismerést egyébként a maga ösztönös és sikeres önvédelmi reflexei egy az egyben igazolják is.
A legemlékezetesebb hang a leghallgatagabb szereplőé, a báróé. Egyetlen hosszabb megszólalása Istenhez intézett kérdés: hazatérte után egy nappal rezignáltan tudomásul veszi a teljes és végleges otthonvesztést, s rákérdez Istennél: Hogy akkor neki miért is kellett leélnie egy hosszú életet? S meglepő, de megtalálja (megkapja?) a választ.
Krasznahorkai regényeiben az Estikék, a Valuskák és a báró Wenckheimek sorsa, a humánus értékek elégikuma a legszebb szólam abban a koncertben, melyet a kegyetlen impresszárió a maga zenészeivel teremteni képes.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér. Magvető, 2016. 508 old. 4990 Ft
