De míg újra meglódult az asszonyok hordája, valaki arra emlékeztette már a többieket, hogy szerencsére nincsenek ám egyedül, és rajtuk kívül a faluban…még ki mindenki gyürkőzött neki a hogyhívjákok móresre tanításának.[128. o.]
Závada Pál új regénye a címben jelzett piaci nappal indít (itt beleolvashatsz), s miközben előzményeket és következményeket kutat, újra és újra visszatér a nap megrendítő eseményeihez, mint egy fájdalmas zenedarab a maga tragikus szekvenciáihoz. A piaci nap, 1946. május 21-e egy pogromról híresült el: 70 éve Kunmadarason ezen a napon hajszolt halálra három munkaszolgálatból megtért férfit, s vert félholtra lágerből hazatért nőket, gyermekeket, időseket a pusztítás lehetőségétől megmámorosodott falusi tömeg. Závada regényében a helyszín ugyan más, Kunvadas, de a pogrom lefolyása és körülményei kísértetiesen emlékeztetnek a Kunmadarason történtekre.
A záróesemény szintén egy lincselés, a ’46-os miskolci, amikor a tüntető munkások indulatainak a levezetésére (?), fokozására (?) dobtak koncul a tömeg elé két zsidó molnárt – nyakukban tábla: árdrágítók. A tüntetés szervezője a kommunista párt volt, célja a kapitalista gyárosok, kereskedők, pénzrontók és árdrágítók megfélemlítése – az új pénz, a forint bevezetésének előestéjén. A szervezők aztán a maguk keltette gyilkos indulatokat képtelenek voltak megfékezni. Két hónappal korábban hasonló tehetetlenséggel szemlélte a kiskunvadasi (azaz kiskunmadarasi) kisgazdavezetés azt, hogy a németbarát leventeoktató, a perbe fogott Hadnagy Sándor (alias Nagy János) támogatására rendezett szimpátiatüntetés és népgyűlés zsidóhajszába torkollt.
E rövid összegzés nyomán úgy tetszhet, hogy Závada Pál a politika felelősségére mutat rá a tragikus történelmi események hátterében, a hatalmi taktikák öncélú, szűk látókörű és embertelen alkalmazására. Kétségkívül tanulságos, ahogy a könyv a politikai manipuláció következményeivel és eszközeivel szembesít. Az eszközök közül az előítéletekre és a tömegek nemtelen indulataira való rájátszás a jelenünkből ugyanúgy ismert, mint a sajtó felhasználása rémhírek terjesztésére. A regényből például egyértelműen kiderül, hogy ’46-ban a Friss Újság (Kis Újság) rikkancshírei – Eltűnt egy négyéves kisgyerek! Gyerekkolbászgyár a Dob utcában! – indították el a bűnbakképzés beidegződött gyakorlatát az irracionális vérváddal.
A regény jelentésvilága azonban gazdagabb, tágabb körű egy politikai látleletnél. Tudatosítja egy torz társadalomszerkezet következményeit is, azt, hogy a polgárság gyengesége, majd felszámolása történelmi zsákutcákba szorította s szorítja újra és újra a magyarságot. Jellemző, hogy a regény kommunista és kisgazda szereplői (igaz, más jelszavakkal) annak a részben zsidó, részben sváb gyökerű polgárságnak a tagjai ellen bujtogatnak, amelynek szűkös volta, kis létszáma addig is késleltette fejlődésünket, s amelyet éppen az 1940-es, ’50-es években sikerült majdnem tökéletesen megsemmisíteni: részben a holocaustban, részben a kitelepítések és az államosítások révén. A munkahelyteremtő, gazdaságot működtető polgári elemek elűzésével vagy tönkretételével aztán vészesen megnövekedett a nyomorgók, a máról holnapra élők tömege, s a leszakadó társadalmi rétegek elégedetlensége újra és újra olyan tragikus örvényeket keltett, mint amilyenek a ’46-os pogromok is voltak.
Ezekbe az örvényekbe kénytelen belepillantani a regényben egy emberséges, bár előítéletekre nevelődött középosztálybeli asszony – Hadnagy Sándorné Csóka Mária – és egy hasonlóképpen jóindulatú, de ellentétes előítéletekkel terhelt kommunistafeleség, Hámos Ferencné Gellért Irén. Závada Pál őket teszi meg története narrátorául. Többé-kevésbé hiteles tanúk ők – a pogromok fejleményeit, tényeit illetően feltétlenül. A történtek megokolásában, az előzmények feltárásában s így a felelősség megállapításában már kevésbé megbízhatóak, dicséretükre legyen mondva, hogy a regény végén már tartózkodnak az ítélkezéstől. Mindketten abban érdekeltek, hogy a férjüket kimentsék a pogromok nyomán támadt felelősségre vonásból, s mivel abban a férjek viszonylag ártatlanok, a két asszonynak sem fűződik érdeke a tények megmásításához, sokkal inkább a megismerésükhöz. Talán ezzel (és még a kíváncsisággal) magyarázható az elsődleges narrátor, Hadnagyné szenvedélyes érdeklődése: ő végigjegyzeteli, naplózza és kommentálja a kunvadasi pogromot s az azt követő bírósági tárgyalásokat. Hozzá képest másodlagos elbeszélő Gellért Irén, akinek a leveleiből és elbeszéléseiből a miskolci eseményekről szerez tudomást Csóka Mária. Ők, bár közös történetük elején ellenségként, ellenfelekként találkoznak, a történések áramában közeledni fognak egymáshoz. Ugyanis Mária segítséget kér Iréntől a férjét érintő vádak tisztázásához. S bár Irén segíteni nem tud, és a kezdet kezdetén nem is akar, idővel szót értenek, képesek lesznek egymás fejével is gondolkodni. Tükröt is tartanak egymásnak (észlelik, milyennek látszanak a másik szemében), s ez hozzásegíti őket ahhoz, hogy valamelyest lebontsák előítéleteiket.
Egy erőszakról, a pusztító szenvedélyek elszabadulásáról szóló regényben példázatnak hat a konfliktuskezelésnek ez az erőszakmentes módja. Nőként örültem, hogy épp a nememhez tartozók késztetik a szerzőt ilyen példázat megalkotására (a két nő magántörténete fikció a műben!), ám csakhamar szembesültem azzal, korántsem ilyen kedvező a regénybeli összkép a nők konfliktuskezeléséről. Ugyanis a kunvadasi lincshangulat megteremtésében, az erőszakhullám elindításában, fenntartásában és dinamizálásában kulcsszerepet töltöttek be a kunvadasi lányok és asszonyok. Radai Etel és asszonybandája kezdte a piaci tojástörést, standfelborogatást, s az ő rágalmaik, rémhíreik (eltűnt két gyerek, a zsidók ölték meg) és a személyes bosszúszomjuk hatott doppingszerként a férfiakra. Bosszút a félproletár, proletár sorú nők azért kívántak állni, mert a lágerbe hurcolt zsidók ahelyett, hogy mind elpusztultak volna, részben hazajöttek, s visszavették az elhurcolt bútoraikat, ágyneműjüket, lábasaikat. (Závada Pál nagy érdeme, hogy arcot ad a csőcseléknek, jó néhány lincselő profilját, körülményeit megismerjük a regényből.)
A zsidóság utáni hajsza egyébként olyan véresre, brutálisra fordult Kunvadason, hogy az eliszonyodó szemtanú, a jegyzetelő Hadnagyné úgy érezhette, ezek a frusztráltságtól gonosszá vált nők és korhely férfiak az összes sérelmüket, nyomorukat, gyermekkori ütlegeiket és életük teljes reménytelenségét is le akarták verni. Kiken? Akikről úgy vélték, őket szabad verni. Mert ’45 előtt el lehetett űzni őket, meg lehetett ölni, s az újabb zsidóellenes jelszók felbátorították őket: újra vissza lehet szorítani a zsidóságot. Az ő páriasorsuk alá. Nem véletlen, hogy a megtámadottak közül nem a megalázkodók, a szótlanok, a menekülésre képtelenek ajzották fel a harci kedvüket. Az önérzetesek, bátrak, s a hozzátartozóik védelmére kelő férfiak élesítették ki az igazi vadászösztönt bennük, amelyet csak a halál tudott kielégíteni.
A regényidő folytonosan halad előre az Egy piaci napban, aztán – az emlékezés folytán – időnként visszafelé kanyarodik, hogy később újra előrelóduljon, ám az olvasónak az az alapélménye, hogy az idő áll. Megállt. Mert az történik, ami tízezer éve, száz éve, tegnap, ma és holnap. Mert (Csányi Vilmos szavaival) az ember a
saját csoportjának tartott közösségen belül az agresszió féken tartására minden szükséges biológiai eszközzel rendelkezik, ugyanakkor az idegen csoportoknak tartott közösségekkel… szembeni agressziójának biológiai korlátja úgyszólván nincsen, csupán kulturális korlátokkal rendelkezik, ha ilyeneket egyéni fejlődése és szocializációja során megszerzett.(*)
Már ha megszerzett. S ha ilyen kulturális korlátokat emel egyáltalán a saját közösség az agresszió elé, vagy éppenséggel feloldja a tabukat. Závada Pál regénye az emberi agresszió antropológiai sajátosságaival szembesít könyve lapjain.
Domján Edit
***
(*)Csányi Vilmos: Az agresszió. = Csányi: Van ott valaki? Válogatott írások. Bp. Typotex, 2000. 134-135. old.
A borítóképen a kunmadarasi kerékgyártó és felesége 1938-ban (forrás: fortepan.hu)
