Hogyan gondolhatják, hogy egy országban mondjuk margarinból lehet többféle a boltban, de tankönyvből csak egy? Miért képzelik azt, hogy minden gyereknek ugyanolyan kockafeje van vagy kellene, hogy legyen? Miért hiszik azt, hogy meg lehet vonni az autonómia, a gondolkodás, netán a véleménynyilvánítás jogát diáktól, tanártól, szülőtől?
Nemrégiben Budapesten tartott workshopot az Euroclio, az európai történelemtanárok ernyőszervezete. A szövetség az Európa Tanács felkérésére jött létre. Célja a régmúlt és a közelmúlt történelmének tanításával kapcsolatos kérdések megvitatása, különös tekintettel az egyes országokban történt politikai változásokra, az etnikai és vallási feszültségekre, a régiókban tapasztalt erőszakos konfliktusokra. A szövetség pedagógusai igyekeznek új és befogadó történelmi narratívákat, illetve innovatív tanítási-tanulási módszereket kidolgozni. Az Euroclio arra törekszik, hogy a tapasztalatok országokon átívelő megosztásával javítsa a történelmi és állampolgári ismeretek oktatásának minőségét. A budapesti tanácskozás kapcsán a Történelemtanárok Egyletének elnökével, Miklósi Lászlóval beszélgettünk.
– Mikortól datálódik a Történelemtanárok Egylete (TTE) és az Euroclio kapcsolata?
– A TTE alapító tagja az 1993-ban alakult Eurocliónak. A régióban elsőként csatlakoztunk, akkor a többi egykori szocialista országban alig volt a miénkhez fogható civil oktatási szervezet. A TTE elismerését jelzi, hogy négy éven keresztül, folytatólagosan az Euroclio elnökségébe is delegálhattunk tagot. 1997-ben mi rendeztük Budapesten az Euroclio éves konferenciáját és közgyűlését – igen nagy számú, mintegy száz résztvevővel. De ami ennél is fontosabb volt: a köztársasági elnök nyitotta meg a konferenciát. Ettől, hogy úgy mondjam, elakadt az Európa különböző országaiból érkezett kollégák szava. Az Euroclióban sem addig, sem azóta nem volt példa arra, hogy az európai történelemtanári szervezet konferenciáját az adott ország elnöke tisztelje meg megnyitóval. És nem protokolláris, hanem érdemi beszédet mondott, ami – ismerve Göncz Árpád személyiségét – nem meglepő. [A szöveg megtalálható a TTE honlapján – a szerk.]
Az Euroclio több mint hetven ország ernyőszervezete. Gyakorlatilag túllépett már a földrajzi határokon, így nem csak Európából vannak tagországai, hanem például – az európai értékrendet képviselő – Izrael és Libanon is csatlakozott hozzá.
– Milyen múltra tekint vissza a TTE?
– 1989-ben alakult, a rendszerváltás részeként. 1993-ban már jelentős múlttal bíró szervezet voltunk a régió más országaihoz képest. Románia például még az Eurokclióhoz sem egy igazán autonóm szervezettel csatlakozott. Amikor az Euroclio ottani szervezeteként rendeztek egy konferenciát, azt úgy csinálták, hogy azok a romániai egyetemi tanárok és előadók, akik a rendszerváltás előtt is történelemtanítással foglalkoztak, növesztettek maguknak egy civil lábat: a régi emberek az új időkhöz alkalmazkodva létrehoztak egy más működési formát, de nem újonnan, alulról szerveződött civil szervezet volt az övék. Az egész régióban alapkérdés volt (és ma is az) a civil szerveződés mértéke, foka és valódi civilsége: látszatszervezetek jönnek-e létre vagy ténylegesen autonóm szervezetek? Az Euroclio alakulásakor Magyarországon rólunk már elég sokat lehetett hallani, sőt határon túli kapcsolataink is voltak. Például a szlovákiai kollégákkal, akik jó néhány évvel ezelőtt létrehozták a történelemtanárok társulását, alakulásuktól fogva szoros együttműködésben vagyunk, több projektet csináltunk közösen. Amikor Szlovákia és Románia még nem volt tagja az európai szervezetnek, a TTE látta el az ő képviseletüket, sőt
a magyar tagságon keresztül igyekeztünk bevonni az ottani nem magyar kollégákat is.
– Hogyan tartottátok a kapcsolatot? Hiszen a kilencvenes évek elején a számítógép- és az internethasználat errefelé még nem volt annyira elterjedt, mint ma.
– A TTE-nek meglepően hamar, már 1992-ben volt számítógépe, és elsők között lett honlapja, ímélcíme. Eleinte hagyományos hírlevelet, bulletint írtunk a tagjainknak, és azt postai úton elküldtük a határon túli kollégáknak is. Utána egy ideig párhuzamosan készítettük a nyomtatott és a digitális verziót, az előbbit főleg a nyugdíjas kollégáink kedvéért, akik nem használták az internetet, mígnem aztán teljesen áttértünk az elektronikus kommunikációra.
– Hány tagot számlál a Történelemtanárok Egylete?
– Közel négyszázat, ami Magyarországon soknak számít. Az 1989-es alapítás felbuzdulásában meggyőződésem volt, hogy tömegszervezetté fogunk válni. Abból indultam ki, hogy ha egy tanár szeret tanítani, akkor mi mást is tehetne, mint hogy belép az adott szakmai szervezetbe, és aktívan közreműködik benne. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem egészen így van: ehhez olyan fokú szakmai elkötelezettség kell, ami nincs meg mindenkiben. Csak a legérdeklődőbb tanárok lépnek be egy szakmai egyesületbe, amelyben természetesen tagdíjat is kell fizetni, és amely netán még aktivitást is vár.
– A tagdíjak, gondolom, csak a költségek elenyésző részét fedezik. Miből tartja fenn magát a TTE?
– A tagdíj jelképes összeg, mint a többi civil szervezet esetében, nálunk is a tényleges költségek mindössze egy-két százalékát fedezi. A TTE azon ritka civil szervezetek egyike, amely saját irodát tart fenn, így a működési költségek nagy része abból adódik, hogy helyiséget bérlünk, van egy részmunkaidőben dolgozó irodavezetőnk és egy könyvelőnk. Huszonhét év után most oda jutottunk, hogy az a kérdés: hogyan tovább? Miközben a TTE a civil közoktatási szervezetek között talán az egyik legismertebb, segítséget kell kérnie mindenkitől, aki fontosnak tartja, hogy létezzen és működjön. A fönnmaradásunkért küzdünk.
– Állami támogatást nem kap az egylet?
– Régóta nem kaptunk, de most változás történt: az idén 300 ezer forinttal támogatnak bennünket. Ez jelképes összeg, de a ténye fontos. Büszke vagyok arra, hogy a Történelemtanárok Egyletében a legkülönbözőbb projektjeink a legkülönbözőbb támogatókra leltek. A Történelemtanárok Országos Konferenciájának finanszírozását sok éve segíti a fővárosi önkormányzat. Tankönyvbirálatainkat, a civil együttműködés megvalósítását támogatta a Soros Alapítvány, valamint a Norvég Civil Alap. Korábban a Nemzeti Emlékezet Program folytatását is jelentő Radnóti-emlékutat a Magyar Országgyűlés támogatása segítségével valósíthattuk meg. Egy másik projektünket, huszonnégy családtörténeti életútinterjú elkészítését, egyedülálló módon közösen támogatta az MSZP pártalapítványa, a Fidesz pártalapítványa és három német pártalapítvány.
Magyarországon és Németországban is példátlan volt, hogy különböző pártalapítványok közösen támogassanak egy projektet.
Sorolhatnám még, hogy különféle irányokból hány támogatónk volt, ami nem csak a konkrét programok szakmai elismertségét jelzi, hanem a TTE-ét és az ügyét is, amit képvisel. Ezzel együtt azt kell mondanom: eléggé abszurd helyzet, hogy még Magyarország legismertebb és legátláthatóbban működő civil szervezeteinek is napi működési gondjaik vannak.
Kizárólag akkor tudunk projekteket megvalósítani, ha magának az egyesületnek is biztosított a működése.
Ehhez kérjük mindazok segítségét, akik fontosnak tartják, hogy a Történelemtanárok Egylete a továbbiakban is működhessen,
ha kell, állást foglaljon, ha kell, könyvet bíráljon, konferenciákat rendezzen, képes legyen nemzetközi projektekben részt venni, tanári továbbképzéseket tartani, szakmai segítséget nyújtani helyi csoportoknak és így tovább.
– Hol mindenhol kérik ki a TTE véleményét, és van-e hatása az állásfoglalásának?
– Kezdettől fogva rendszeresen elmondjuk a véleményünket. A Történelemtanárok Egyletének képviselői a rendszerváltás óta folyamatosan ott voltak a szakmai egyeztetéseken. Ez 2010-ig, 2011-ig működött, azóta nincs Magyarországon érdemi szakmai egyeztetés, nem kérik ki a ténylegesen autonóm szakmai szervezetek véleményét. Most a Köznevelési kerekasztalnál úgy tesznek, mintha kikérnék, de azért azt mindenkinek tudnia kell, hogy ez látszategyeztetés. Ugyanis nem a valódi kérdésekről van szó. Nem arról, hogy milyennek kellene lennie a közoktatásnak, hogyan lehetne működőképesebbé tenni, milyen szakmai változtatások szükségesek.
A Köznevelési kerekasztal arról szól, hogy egyrészt a jelenlegi, véleményünk szerint elfogadhatatlan nevelési-oktatási rendszert próbálják legitimálni, másrészt egy működésképtelen rendszert akarnak tovább erőltetni.
Nyilvánvalóan elfogadhatatlan egy olyan rendszer – csak hogy néhány elemet mondjak napjainkból –, amely maximálisan központosított, ahol mindent az állam akar megmondani, gyakorlatilag csak államilag kinevezett iskolafenntartók vannak, egyetlen önkormányzat sem tarthat fenn iskolát, ahol nincs szektorsemleges finanszírozás (például az egyházi intézmények összehasonlíthatatlanul jobb anyagi és jogi helyzetben vannak, mint a nem egyháziak), ahol várhatóan hamarosan csupán egyetlen könyvből lehet tanítani-tanulni, ahol hihetetlen küzdelmeket kell folytatni azért, hogy elfogadhatatlan állítások és minősíthetetlen hibák ne lehessenek a tankönyvekben – amely hibákat ráadásul el sem ismerik.
– Ilyen körülmények között kecsegtet bármi is a TTE céljainak elérésével?
– Ebben a tanévben a Történelemtanárok Egylete elemezte az új kilencedikes és tizedikes tankönyvet, a tizenegyedikes néhány különösen aggályos részét, valamint az új történelmi atlaszokat. [Erről bővebben itt. – A szerk.] Nyilvánosságra hoztuk a véleményünket, szembesítettük vele a kiadó államot, és most már a széles nagyközönség is tudja, hogy abszurd, tarthatatlan, ami a könyvekben van, tehát változtatni kell rajtuk. Ez kisebb részben már meg is történt. Igaz, a javítással esetenként újabb hibák is kerültek a tankönyvekbe.
– De ez nyilván csak részeredmény. Mi lenne a valódi megoldás?
– A valódi megoldás például a szabad tankönyvpiac helyreállítása, a betiltott, indexre tett könyvek újbóli kiadhatósága lenne.
Nem a tanárok, hanem a gyerekek érdekében! Egyszerűen érthetetlen, hogyan gondolhatják, hogy egy országban mondjuk margarinból lehet többféle a boltban, de tankönyvből csak egy. Miért képzelik azt, hogy minden gyereknek ugyanolyan kockafeje van vagy kellene, hogy legyen? Miért hiszik azt, hogy meg lehet vonni az autonómia, a gondolkodás, netán a véleménynyilvánítás jogát diáktól, tanártól, szülőtől?
Ez nyilvánvalóan abszurd helyzet.
Ma nincs a közoktatásnak olyan eleme, ami rendben lenne.
Újra kell gombolni a kabátot! Ezért is lett a TTE alapító tagja a Civil Közoktatási Platformnak (CKP); igyekszünk képviselni az álláspontunkat, a platform pedig megtisztel engem azzal, hogy az egyik szóvivője vagyok. Igenis hallatnunk kell a hangunkat, de sajnos azt kell mondanom, hogy a józan szakmai hang esetenként kevés. Nyomást kell gyakorolni! A TTE-nek a CKP, diákok, tanárok, szülők segítségével tízezer aláírást kellett összegyűjtenie azért, hogy 2017-ben választani lehessen, melyik történelmi atlaszt használják az érettségin. De jellemző módon ezt csak egy, a jövő májusi-júniusi érettségire engedélyezték. Így ha valaki mondjuk beteg lenne vagy ne adj’ isten, megbukna, akkor a pótérettségijén már nem vonatkozik rá ez a lehetőség.
– Tízezer aláírás csupán annyit ért, hogy ideiglenesen engedélyezzék a választást?
– Igen, hiába írtuk le, hiába mondtuk el, tízezer aláírás kellett ehhez a részeredményhez is. (De még ez is csak akkor valósulhat meg, ha a jogszabály-módosítás tartalmazza. Ez lapzártáig nem történt meg.)
Magyarországon olyan abszurd a helyzet, hogy a józan ész nem elég, elemi szakmai célok elérése érdekében is tüntetéseket kell rendezni, sztrájkokat kell tartani.
A Történelemtanárok Egyletének mindig volt feladata, de olyan helyzetbe sosem kerültük, mint az utóbbi években. Bizonyos tekintetben, például tankönyvügyben visszajutottunk a rendszerváltás előtti állapotba. A szakképzésben már egyetlen közismereti tankönyv van, ez a Kádár-rendszer óta nem fordult elő. A Euroclio workshopján a külföldi kollégák nem akarták elhinni, hogy ilyen létezik.
– Meddig bírható ez a szélmalomharc?
– Bő negyedszázada csinálom, csináljuk. Ennyi idő alatt elég sok kormányzat, számos miniszter, töméntelen államtitkár jött-ment, de mi még mindig itt vagyunk.
