Michel Houellebecq: A harcmező kiterjesztése [Extension du domaine de la lutte]– Magvető kiadó, 2016 – fordította Tóthfalusi Ágnes – 184 oldal, keménytábla, védőborító – ISBN 978-963-14-3382-1
A külföldi szerzők esetében gyakran megesik, hogy korábbi műveik csak a nemzetközi áttörést hozó könyv után jelennek meg, s így az Olvasó visszafelé halad egy írói életmű állomásai között. Van ennek veszélye, hiszen az utóbb olvasott régebbi művek esetében nem könnyű elvonatkoztatni a beérett alkotásoktól.
Michel Houellebecq a kivételek közé tartozik:
1994-es könyve olyan botrányos és provokatív, mint a későbbiek, a szemtelenségnek ható szembesítő szándék is pont annyira erős benne. A harcmező kiterjesztése olyan, mintha a Mrożek és Camus közös, elvetélt gyermeke írta volna. Abszurdnak érezzük, de abszurditása csak abban rejlik, hogy Houellebecq döbbenetes és hitelesnek tűnő nézőpontot, szó- és gondolattársítást talál „egy valóság” leírásához. Kritikája nem a névtelen – szexuálisan és érzelmileg is kiéhezett – informatikusnak szól, hanem a társadalomnak, melyet elviselhetetlennek lát(tat). Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy az írót és hősét nem szabad összekeverni, mégis Houellebecq esetében nehéz helyzetben vagyunk, hiszen műveinek világ(ború)látása egységes képet rajzol.
- Világszám: Michel Houellebecq a Black Sabbath zenéjére őrjöng
- Houellebecq nem turnézik iszlámellenességgel vádolt regényével
- Csak a jól működő szex érdekel – beszélgetés Michael Houellebecq-kel
- Iszlámellenesnek tartja a világsajtó a Magvető könyvborítóját
A harcmező kiterjesztése a benne rejlő fájdalmas humor ellenére sem ad egyetlen önfeledt pillanatot sem az Olvasónak. Feszes tempóban rángat végig minket az világból önmagát kizáró, harminc körüli informatikus történetén.
Nincs szexuális életem, nincsenek ambícióim; nincs részem valódi élvezetben. nem tudom, mint mondhatnék erre; úgy érzem, hogy körülbelül mindenki ilyen. Szerintem én egy normális fickó vagyok. Oké, nem teljesen normális, de mégis, ki normális teljesen? Mondjuk, 80 százalékban normális
– jellemzi a magát a főhős (37. oldal), s hogy ebből a semmilyen életből, miként jut el odáig, hogy munkatársát majdnem kéjgyilkosságba hajszolja, s hová vezethet innen az út, az megtudhatjuk ebből a könyvből.
A szikár, világot egyszerűsítő gondolatfolyamból látszólag kiutat kínálnak a történetbe ágyazott „állatmesék”, melyekben a főhős megpróbál az őt körülvevő világ jelenségeire magyarázatot találni és adni. Hiába, akkor is csak ugyanaz a kilátástalanság és keserűség („kortárs lelkiállapot”) ömlik az Olvasóra.
A vállalatok valósággal vetélkednek egyes fiatal diplomásokért, a nők valósággal vetélkednek egyes fiatalemberekért; a férfiak valósággal vetélkednek egyes fiatal nőkért, igencsak nagy a tolongás és a zűrzavar…
De mi van azokkal, akik ebből a „liberális vetélkedésből” kiszorulnak, s csak beteljesületlen vágyaikat dédelgethetik, és szükségszerűen nem szeretik ezt a világot?
Nem szeretem ezt a világot. De nagyon nem szeretem ám! Viszolygok a társadalomtól, amelyben élek, a reklámok undorítanak, az informatikától okádhatnékom van.
Houellebecq tud egyfajta választ, olyat, ami semmiképp sem tekinthető feloldozásnak. De ettől még érvényes. Akkor is, ha a többség számára elviselhetetlen. Aki elolvasta a regényt, az – nyelvtudás hiányától függetlenül – kaphat még egy házi feladatot, ugyanis 1999-ben film készült a „kiterjesztésből”, és ez a film megtalálható a youtube-on.
Nem kell, talán nem is érdemes végignézni, elég, ha itt-ott találomra belepillantasz, hogy lásd, a jelenetek szorosan kötődnek a könyvhöz. Aztán juss el az utolsó jelentig… ha olvastad a könyvet, garantáltan leesik az állad:
***
Az olvasás közben felgyűlt frusztráció ellensúlyozásaként érdemes elolvasni John Williams regényét, mely gyakorlatilag ugyanannak a problémának egy egészen másfajta feldolgozása. Írói és emberi szempontból is!
