Ilia tanár úr föllépett a Facebookra!

ilia mihály

Nem ismerek a magyar irodalom nagy tanárai, szerkesztői és irodalomtörténészei között hozzá hasonlót, aki ilyen kiterjedt levelezéssel rendelkezne, mint Ilia Mihály tanár úr, aki ma regisztrált a Facebookon és máris 63 ismerőse van. És mennyi lesz még?

Aki nem jártas irodalmi körökben, annak is hírértékű lehet ez az esemény, ha csak annyit írok, Misi bácsi szeptember 29.-én tölti be a 82. évét. Az ismerősök között máris ott van Závada Pál, Géczi János, Tarján Tamás, Erdélyi Ági, Spiró György cowboy-kalapban, és sorolhatnám még. Úgyhogy valódi irodalmi eseményről van szó. És hogy honnan írom ezeket a sorokat, ide másolom Ilia tanár úr 80. születésnapjára írt kis dolgozatomat. Osszátok és lájkoljátok Ilia tanár úr bejegyzéseit!

Drága Misi bácsi!

A könyvhéten ülök a fehér műanyag széken a fehér műanyag asztalnál, az előbb volt itt egy fickó, nem könyvet, hanem két üres kartonlapot hozott, hogy arra írjam rá, szeretettel Malvinkának, én meg ráírtam, és aztán ültem a nyüzsgés közepén a saját csöndemben, és arra gondoltam, hogy ebben a kiüresedett műanyag-szentélyben, ahol épp most veszítem el írói identitásomat, és nyerek helyette valami újra szabad, de formátlan személyiséget, mint mikor húszévesen kivágtam a műegyetem ajtaját, és kiléptem a tavaszi zsongásba, fél év után magam mögött hagyva a mérnöki lét kínszenvedéseit, most újra a hetvenedik születésnapodon nekem ajándékozott mondatod jut eszembe, „az idő nem érdem”, amely oly nagy hatással volt rám, mint Kafka állítása a köztünk és a világ között folyó harcról, kérve-kérte, ne a magunk igazát, hanem a világot támogassuk, igen, azt hiszem, ez a legtöbb, amit nap mint nap megtehetünk, újravizsgáljuk, újrakérdezzük személyiségünket, hogy el ne veszítsük a személyiség integritásának pulzálását átváltozás és öndefiniálás között, a totális kétségbeesés és a teljesség élménye között, és látod, milyen dolog ez, pont a nyolcvanadik születésnapodra írom, melyen újragondolom állításodat, „az idő nem érdem”, igyekszem szétszálazni a tapasztalatokat, s most végre úgy tűnik, a szerénység mindenekelőtt, mert a szerénység mérföldkő ahhoz, hogy az idő érdemmé változzon, az idő érdem, az idő megélésnek érdeme, amely képessé teszi az emberfiókát, hogy megbecsülje létezését, mert újabban valóban arra gondolok, hogy az idő a kulcsa mindennek, ez a fölfoghatatlan kegy, amellyel megtapasztaljuk, és ki-ki a saját eszközeivel a művészet élményforrásává teszi, és itt, ebben a forrásban nyílik a csillagkapu, mint technikai metafora, ami annyiszor elgondolkodtatott gyerekkoromban, és hirtelen eszembe jut a gyerekkorodról mesélt apróságok sora, a Tisza-parti pecák, amiket más korokban, de hasonló botdarabokra kötözött zsinórral raktároztunk az emlékek között, és most szépnek találom ezt a pillanatot, amiben a levelet írom, szép az, hogy egyáltalán ezzel tölthetem az időt, miközben embersorok pulzálnak az utcákon, ismerős arcok tűnnek föl, bolyongók, akik előtt nagy kérdés, mi lesz a könyvvel, semmi, mondom nyugodtan, de hallgatok róla, hadd izguljanak, én is izgultam, de már nem teszem, látom, hogy nem a könyv a kérdés, hanem a mese, mese pedig van, mindenki egy mese, és már csöppet sem aggódom, mert olyan rendre vagyunk bízva, amely üzemanyagával behálózza az univerzumot, és ez az idő, ez az én mesém most, s ha azt mondom, egyidősek vagyunk, tudod, mire gondolok.

Szívből kívánok boldog születésnapot. Szilárd.