Az első magyar hasisvers?

1929_ez-nem-egy-pipa_magritte

Kevesen hinnék el, ha azt állítanám, Petőfi Sándor írta az első hasisverset a magyar irodalomban. Elég valószínűtlennek tűnne, hogy a Pilvax Kávéházban egy-egy fekete után előkerült a hasispipa, és utána kézről kézre járt a törzsvendégek között. Erre vonatkozóan nincs kultúrtörténeti forrásunk, így állításunk maga is irodalom lenne. Egy bátor Petőfi-novella részlete.

Úgy tűnik, egy igazán tökös verselemzéshez nincs szükség sem a kultúrtörténetre, sem a szerzőre, tehát adott esetben meg sem kellett volna említenünk Petőfi Sándor nevét. A verseknek ugyanis a tankönyvek szerint nem költőjük van, hanem lírai énjük. A szerző kitalál egy szerepet, megalkot egy figurát, aki megszólal a versben – írják az irodalomtankönyvek a bevezető fejezetben. Induljunk ki a szövegből – tanácsolják. Merjünk bátran értelmezni, válaszunkat indokoljuk meg, hiszen minden interpretáció önmegértés, rólunk tanúskodik – bátorít minket a szöveg (véletlenül sem a tankönyvszerző).

Mi pedig belemegyünk a játékba tanárként, diákként, szülőként, nyitott magyar olvasóként. Belebotlunk a Befordultam a konyhára című versbe, és egy idő után rájövünk, hogy a vers középpontjában nem a konyha, nem is a leány, de még nem is a befordulás áll. Hanem bizony a pipa. Ez a vers leggyakrabban ismétlődő szava, és ráadásul különös hatással van a lírai énre. Például rövidtávú memóriazavara támad tőle. Gondoljunk csak az első versszakra:

Befordultam a konyhára, / Rágyujtottam a pipára… / Azaz rágyujtottam volna, / Hogyha már nem égett volna.

Egyértelmű: a versbeszélő elfelejtette, hogy ég a pipája. Bár a második versszakból kiderül, hogy a konyhában van egy leány, ne hagyjuk magunkat megvezetni! Tegyük fel, hogy maga az út ugyanolyan fontos, mint a cél. A lírai én mindig a pipájába kapaszkodik, belőle merít erőt az első és a második versszakban is. Közben pedig egyre nő a tűz a leányhoz közeledve. Mi lehet abban a pipában, ami rövidtávú memóriazavart okoz, sajátos tudatállapotot idéz elő, és afrodiziákumként fokozza a nemi vágyat? Naná, hogy valamilyen kannabiszszármazék! Például hasis, amit gyakran pipából fogyasztanak, és jellemző rá a fenti „tünetegyüttes”. Olvassuk újra a fentiek alapján a verset!

Túl merész lenne ez a megközelítés? Elfogadnánk-e tanárként irodalomórán? Elég nyitottak vagyunk-e az ilyen kísérletekre, vagy inkább le se merjük írni, ki se merjük mondani az ehhez hasonló gondolatokat? Esetleg a 21. század szabadelvűsége kúszott be a vers mögé? A tudatalattink játszik velünk? Tudja a fene – mondhatjuk Arany János híres „gondolta a fene” mondatára utalva. Akkor összefüggésbe hozhatjuk-e a magyar irodalom első pipaversét, Faludi Ferenc A pipárul című szonettjét is a hasissal? Lehet, hogy a pipa mégsem pipa? És mit kezdjünk Faludi versének záró képével:

Elcseppensz egykor véletlenül!

Bizony, a szexuális forradalom is komoly hatással lehet egy-egy középiskolában olvasandó vers értelmezésére. Ki tudná kaján mosoly nélkül olvasni Berzsenyi Dániel Levéltöredék barátnémhoz című versének következő sorát:

agg diófám alatt tüzemet gerjesztem

Rossz az, aki rosszra gondol, vethetnék szememre, de van rá egy ötszázasom, hogy egy irodalomórán a diákok több mint a fele röhögésben tör ki a sorok olvastán. S ha a tanár nem mosolyog, talán csak elfojtja magában véleményét.

Ugyanez lehet a helyzet Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi ekhóhoz című visszhangos versének következő részével:

És te, Nimfa, amit én nem bírok, / Verd ki zengő bérceden. / Verd ki zengő bérceden.

Ma a fenti sorok elég perverznek tűnnek, és általuk mi is elég perverznek látszunk. Nehéz meghúzni a határt, hogy mi az értelmezés, és mi a provokáció. Hiszen a nevetségessé, önmaga paródiájává váló szöveg is ugyanolyan fontos, mint a saját korában öltönyben és nyakkendőben, blazírt arccal szavalt vers. Lehurrogjuk, aki a viccel a költészettel, vagy inkább hagyjuk kibontakozni? A labda a magyartanároknál van.

S ha túl merésznek gondolnánk a fenti megközelítéseket, ne feledjük el, hogy a tanárok éppen most tömörülnek PÖCS-ökbe. Ezen még valószínűleg Berzsenyi, Csokonai és Petőfi, de még Faludi Ferenc is jót röhögne.