Gárdos Péter: Ez pontosan olyan, mint mikor valaki felmegy egy ismerkedős oldalra

gárdospéter

Gárdos Péter Hajnali láz című regénye 2010-ben jelent meg először, amelyben a filmrendező szülei megismerkedésének különleges történetét dolgozta fel. Idén újra megjelent a regény a Libri Kiadónál, ráadásul ezzel együtt 30 országban, ismétlem 30 országban hamarosan kiadják Gárdos Péter könyvét. Idén decemberben érkezik a filmváltozat, úgyhogy volt miről beszélgetnünk Gárdos Péterrel. 

1998 augusztusában került elő az a bizonyos levelezés, amely a Hajnali láz gerincét jelenti. A film, vagy a regény ötlete jött előbb?

Filmrendező vagyok, úgyhogy már 1998 augusztusában megszületett az a vágy, hogy majd ebből egy film szülessen. Akkor ez nem látszott merész elhatározásnak, mert viszonylag gyorsan írok forgatókönyvet és a levelek elolvasása igen nagyon megütött.  Szóval úgy tűnt, hogy pillanatok alatt szárba szökkenhet egy filmterv. Aztán nem így történt: hetekig egyetlen használható gondolat sem jutott eszembe. Különböző módokon próbáltam megtermékenyíteni magam. Például beírtam a leveleket a gépbe; kikerestem a legszituatívabb pillanatokat a levelekből; elolvastam a témából minden fellelhetőt – de nem jártam sikerrel. Elkezdtem analizálni az impotenciámat és oda jutottam, hogy valószínűleg lelki okokból nem megy az írás.

Édesanyáddal is beszéltél a levelekről?

A levelek megtalálásától kezdve folyamatosan faggattam a mamámat. Nagyon sokat kérdeztem erről az időszakról, főleg a svédországi kórházi ápolására és az apámmal való megismerkedésére voltam kíváncsi. De igazából minden érdekelt: a kórterem, az étkezések, a napirend, az orvosok viselkedése, az ápolónők hozzáállása, és szerencsére a mamám a legtöbb dologra pontosan emlékezett, kiváltképpen arra a három napra, amikor az apám meglátogatta őt. Végül a mamám felmentett a vállalásom alól: megértette, hogy képtelen vagyok formába önteni a történetüket. Ekkor azon kezdtem morfondírozni, hogyan létezik az, hogy apám (Gárdos Miklós újságíró – a szerk.), aki egy tehetséges íróember volt, soha nem foglalkozott a varázslatos megismerkedésükkel, de még csak a levelezésüket sem vette elő soha. Úgy éreztem, hogy ez nem véletlenül alakult így: talán apám azért nem írta meg, amiért nekem sem sikerül – maga az individuális történet áll ellen.  Gyönyörű mese, de megírhatatlan; adomaként működik, de annál nem több.

Hogyan sikerült mégis nekikezdened?

Eltelt nagyjából 7 év, amikor egy barátom megkérdezte, hogy nem akarok-e beszélni a mamám egyik sorstársával, aki szintén Bergen-Belsenből szabadult, utána pedig ugyancsak Svédországban ápolták. Elmentem ehhez a nénihez, aki elmesélte a saját canossáját. Fura, de ez felszabadított. Pontosan emlékszem, aznap este otthon beugrott nekem egy szituáció, ez lett végül a regény és a film kezdőjelenete is. A holokauszt-túlélőket szállító hajó Lübeckből Malmőbe menet kiköt egy svéd kisvárosnál. A mólónál biciklis asszonyok várakoznak, egy-egy csomag süteménnyel, amit ők sütöttek a túlélőknek. Olyan inspiratív volt ez a kép és annyira jó volt megírni! Általában azzal a módszerrel dolgozom, hogy írok egy-két jelenetet, és igyekszem nem minősíteni őket. Viszont másnap reggel korán lemeózom, friss fejjel vagy kivégzem, vagy áteresztem a szűrőn. Általában kivégzem. Ám ez a bizonyos biciklis jelenet másnap is nagyon tetszett, úgyhogy minden programomat lemondtam és délután 4-ig megírtam a forgatókönyv első 15 oldalát. Ez annyi terméketlen év után sikernek tetszett, elmondhatatlan elégedettséget éreztem. Hetek alatt elkészült a forgatókönyv első változata! Ezek talán épültek bennem az előző 7 évben, csak addig ennek soha semmi kézzel fogható jele nem volt.

Viszont a Hajnali láz mégis regényként jelent meg előbb, 2010-ben.

Igen, gyártottam a forgatókönyv különböző változatait, viszont mikor elkészültem, éppen a beadás pillanatában összeomlott a magyar filmtámogatási rendszer. Akkor szűnt meg Magyar Mozgókép Alapítvány és egyértelmű volt, hogy néhány évig irgalmatlanul nehéz lesz pénzhez jutni. Ekkor döntöttem úgy, hogy regényt írok a szüleim történetéből: ez már viszonylag egyszerű volt, persze teljesen másképp kellett gombolni a kabátot.

Ennyi forgatókönyv után milyen nehézségekkel találkoztál szépíróként?

Lehet, hogy azt kellene válaszolnom, hogy tele voltam kételyekkel, de nem lennék őszinte. A forgatókönyveimet gondosan írom, igyekszem pontosan fogalmazni. Inkább azt kellett magamban tisztázni, hogy mi a döntő különbség a forgatókönyv és a regény között. Az például nyilvánvaló volt, hogy forgatókönyv nem törődik helyszínleírásokkal. Ha egy jelenet, mondjuk, a kórteremben játszódik, akkor nem bíbelődök azzal, hogy megjelenítsem a kórtermet. Az majd a filmkészítés későbbi fázisában válik fontossá, mikor elmegyünk terepszemlézni a díszlettervezővel és az operatőrrel. A forgatókönyvben nem foglalkozom a figurák külső megjelenítésével. Miért is tenném? Nagyon sok függ a szereposztástól, ha az orvost majd egy köpcös színész alakítja, felesleges töprengenem ebben a fázisban azzal, hogy a képzeletemben élő doktor kövér vagy sovány. És ugyanígy van a ruhákkal, a napszakokkal, a hangulatokkal. A forgatókönyv-forma kialakította magának a sajátos jelrendszerét. Kórterem, nappal, belső – ennyi kerül leírásra és ez éppen elég. Hiszen egy forgatókönyvben épp az a jó, hogy lehetőséget ad a munkatársaknak is a kreativitásra. A regényíráshoz alapvetően másképpen kell gondolkodni.  Ez jelentette a kihívást. Azt a víziómat, amely létezett ugyan, de a forgatókönyv fázisában hátrább szorítottam, most előtérbe kellett tolni.

Sokszor leírták a regénnyel kapcsolatban, hogy filmszerű. Ha egy filmrendező regényt ír, az automatikusan filmszerű lesz?

Nem feltétlenül. Úgy gondolom, hogy az én esetemben azért van így, mert a regényt forgatókönyvből dolgoztam át. A forgatókönyv dramaturgiáját nagyjából megőriztem és csak olyan esetekben tettem kivételt, ahol úgy éreztem, hogy a regényben valamilyen szempontból élesebbé kell tennem a szituációt.

A regény 2010-ben jelent meg először, a világ körüli útját azonban csak idén kezdi meg. 

Ennek az a története, hogy idén év elején összeismertettek Halmos Ádámmal, a Libri igazgatójával. Akkor meséltem neki a filmről, ő pedig – miután beszámoltam neki az évekig tartó küzdelmeinkről  is – nem győzött csodálkozni a lelkesedésemen.  Mindenesetre felkeltettem a kíváncsiságát. Két nap múlva felhívott, hogy egy ültő helyében elolvasta a regényt és szeretné megnézni a filmváltozatot is. Ezután tett egy ajánlatot. Nagyratörő terveket vázolt és én nem hittem neki. Kora tavasszal csöngött a telefonom: most Ádám volt lelkes, és én a tamáskodó. Neki lett igaza. A néhány napon belül kezdődő londoni könyvvásárról már napjában tucatszor tudósított. Annak a hétnek a végén már 24 ország jelentkezett, hogy szeretné megvásárolni a Hajnali lázat. Híres, még általam is ismert kiadók álltak sorban, és bár nem voltam járatos a könyvkiadás világában, azt azért sejtettem, hogy ez nem egy szokványos história.

Hol jelenik meg először?

Októberben jelenik meg a német kiadás, a frankfurti könyvvásáron lesz a hivatalos bemutatója. A kiadó szándéka szerint  Németországban 100.000 példányban jelenik meg a Hajnali láz! Ha ez regény tényleg ennyi példányban eladható, akkor az maga lesz a varázslat.

Idén decemberben lesz a Hajnali láz filmváltozatának bemutatója. Milyen volt a forgatás?

Tavaly nyáron két és fél hónapig dolgoztunk. Nyilván a témája okán is, de egy repülés volt az egész. Nagyon régen forgattam ennyire felhőtlenül. Kemény és sűrű volt ez az időszak, de fura módon egy cseppnyi fáradtságot sem éreztem utána. Ebbe belejátszhatott az is, hogy négy évig készültünk a filmre, többször is úgy tűnt, hogy elkezdjük a forgatást, aztán mégsem; 2014-re olyanok voltunk, mint a startgépben órák óta álló lovak.

A Hajnali láz mindkét főszereplője holokauszt-túlélő, azonban a könyvben alig esik szó az átélt borzalmakról. Miért alakítottad így?

Igen, alapvetően ez egy szerelmi történet és ugyan a holokauszt-múlt erősen belejátszik a hősök jelenébe, a regényben nincs másfél oldalnál több a borzalmakról. Pedig a mamám, utólag, rengeteget mesélt a bergen-belseni hónapokról. Viszont azokat a holokausztról szóló műveket egy kezemen meg tudom számolni, amelyek hasonlóképpen megrendítettek, mint az anyám formátlan, mindenféle dramaturgiai finomságot mellőző elbeszélése. Amikor a mamám erről beszél, gyakran előfordul, hogy megáll mondat közben. Pontosan tudom miért. A felfoghatatlant jelzik a csöndek. Azt a felfoghatatlant, hogy valaki kilép a körúti csillagos házából, s pillanatokon belül egy lágerban találja magát, amelyről az első pillanatban egyértelmű, hogy az nem munkatábor, hanem vágóhíd. Ezt a tényt 50 év után sem érti. Van a privát történelmedben egy cezurális pont, ami után nem folyhat tovább úgy az életed, mint korábban, mert többé semmi nem érvényes abból, amit eddig tudtál a világról, az emberekről, az emberi viszonyokról. Ezt a felismerést én csak a remekművekben láttam ábrázolni és tudtam, hogy erre én képtelen lennék.

Édesanyáddal a filmforgatás közben is konzultáltál?

Nem. Olvasta a regényt és az egyik forgatókönyv-változatot is, ezekről sokat beszéltünk, de a filmbe már nem akartam nagyon beereszteni őt. Nagyon nehéz lett volna elmagyarázni neki például, hogy engem egyáltalán nem érdekelnek bizonyos külső megfelelések.  Teljesen más szempontrendszer alapján válogattam a színészeket és tartottam tőle, hogy az ő számára a hasonlóság lesz alapkérdéssé.

Ő már látta a filmet és azt mondtad neki előtte, hogy csak egy kicsit szabad sírni a film végén. Miért?

Már rettenetesen kíváncsi volt a filmre, és éppen volt akkor egy vetítés Filmalap munkatársai számára. Nem akartam, hogy azt gondolják, hogy én hatásvadász okokból ültetem be a mamámat a vetítésre, ezért megígértettem vele, hogy erősen tartja magát.  Persze nem tudta betartani és a film vége felé elsírta magát.

Néhány éve készítettél egy dokumentumfilmet is édesanyádról.

Igen, amikor nagyon reménytelennek tetszett ez a film, akkor úgy gondoltam, hogy fontos lenne összegezni azt, amit szilánkokban gyűjtöttem össze az idők során az elbeszéléseiből. Elhatároztam, hogy egy olyan dokumentumfilmet készítek, ahol egy pillanatra sem áll le a kamera. Úgy kezdődik, hogy megkérdezem, hogy jól érzed magad, elkezdhetjük?, aztán meg sem állunk egészen addig, amíg megkérdezem, hogy mindent elmondtál, amit akartál? Az történt, hogy a mamám időnként teljesen elfeledkezett a kameráról, rólam, az egész hóbelevancról, ami körülvesz egy forgatást. Zokogni kezdett, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, majd az ocsúdás után folytatta: ezek lettek a legautentikusabb pillanatai a riportnak.

Mi lesz ennek a dokumentumfilmnek a sorsa?

Ebből a filmből a Librinél néhány mondatot összevágtak a velem készített interjúval, és ezt küldték szét marketinganyagként a külföldi kiadóknak. A dokumentumfilm sorsa bizonytalan. Ez elsősorban televíziós műfaj, fogalmam sincs, hogy melyik csatorna vállalná be, hogy egy ilyen hosszú anyagot leadjon. Persze össze lehetne belőle vágni egy másfél órás filmet, és feldúsítani vágóképpel, korabeli archívokkal, de még nem szántam rá magamat arra, hogy elkezdjem megszerkeszteni ezt a nagyon erős, kompakt anyagot.

A 2009-es Filmszemlén a Tréfa című filmedből volt egy különleges vetítés kifejezetten középiskolások számára, a film után pedig beszéltél arról, hogy milyen fontos a fiatalokkal való kapcsolattartás. A Hajnali lázról beszéltél már fiatalokkal?

Az utóbbi időben felhívott több középiskolai tanár is, hogy az osztályával elolvastatta a regényt. Most három gimnáziumi osztályba is hivatalos vagyok a közeljövőben, ahol a könyvről fogunk beszélgetni. Én nagyon remélem, hogy ezt a filmet a fiatalok is megnézik majd és ezért is tartom fontosnak, hogy elmondjam akár ezerszer, hogy a Hajnali láz alapvetően egy love story. Adott egy férfi, akinek nincsen lehetősége nőkkel ismerkedni, ezt a problémát pedig óriási rafinériával hidalja át. Ez pont olyan, mint mikor manapság valaki felmegy egy ismerkedős oldalra és ír magáról valamit, ami vagy igaz, vagy nem. Egy kapcsolat elején az ember többnyire szerepet játszik, ez így volt 1945-ben is és most is így van.

A könyv fülszövege azt írja, hogy „ez Gárdos Péter első regénye”. Lesz több is?

Nagyon akarják (nevet). Tulajdonképpen van is hozzá kedvem. Van például egy forgatókönyvem, amely ha megvalósulna, iszonyú drága lenne, durván olyan 3 milliárd forintba kerülne. A mese 1792 és 1794 között játszódik Európában: II. József felkéri Kempelen Farkast, hogy akár egy utazó nagykövet járja be a legfontosabb királyi udvarokat az éppen feltalált sakk-automatájával. A kétéves utazást az európai újságok végigkövették és ebből kiderül, hogy a sakkautomata szereplése az egyik legfurcsább marketingkörút volt a korabeli Európában. Úgy tűnik, hogy Kempelen egy ravasz szerkezetet talált fel, vagy ki, amelyben elrejtett egy törpét, aki történetesen az akkori világ legzseniálisabb sakkozója volt. Ennek a két embernek a viszonyáról szólna ez a film, amelyet ugyan elfogadtak a Filmalapnál, viszont nagyon sok külföldi partnert kellene hozzá mozgósítani. Mostanában azon töprengek, hogy amíg a film anyagi háttere megteremtődik, meg kellene írnom a történetet regényben. Ez egyszer már bevált…