Csináltál nekünk egy szobrot? Natakarodjál!

robertsrobika1

Művész vagy? Azt hiszed, érted a problémáinkat? Csinálsz nekünk egy szobrot? Kérte valaki? Anyád, az kérte!

– mondták néhány éve a tatárszentgyörgyiek, majd postafordultával visszaküldték a szobrot, amit a faluban elkövetett cigánygyilkosság áldozatainak emlékére készített egy német származású művész. A valóságban persze nem így zajlott a dolog, az azonban tény, hogy Tatárszentgyörgy nem akarta az emlékművet – a kérdés azóta is az, hogy miért nem.

Feltépi a sebeket

Öt éve annak, hogy egy német származású performance- és festőművész, Alexander Schikowski ötméteres szobrot ajánlott a tatárszentgyörgyi önkormányzatnak a faluban meggyilkolt cigányok emlékére. A művész azt szerette volna, hogy a falu templomának közelében vagy az egyik főutcán állítsák fel a szobrot, ám ebből semmi nem lett. A tatárszentgyörgyiek, beleértve az önkormányzatot, az egyházat és a helyiek zömét, élből elutasították a szoborállítást, egyebek mellett azért, mert:

Schikowski ezek után sem adta fel, felkereste a többi, romagyilkosság sújtotta települést, de azok is elküldték szobrostul; végül Békásmegyeren, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Megbékélés Háza Templomának kertjében talált helyet az alkotásnak. Adódik a kérdés: vajon miért nem engedték felállítani a szobrot a tragédiák helyszínén?

A te halottad a te halottad, az én halottam az én halottam

A történész K. Horváth Zsolt szerint a tatárszentgyörgyiek elzárkózásának oka elsősorban a magyar és a német emlékezetkultúra közötti különbség.

A nyolcvanas évektől kezdve az emlékezet fogalmát a szimbolikus jóvátétel és az elismerés-politika szinonimájaként használják, s ebből Magyarországon számtalan félreértés adódik, merthogy mifelénk – több itt nem részletezhető okból – nem ez a helyzet. A tatárszentgyörgyi polgárok és politikai vezetők elzárkózása az emlékműtől abszolút tipikus. A trauma feldolgozását egy emlékmű nem oldja meg, legfeljebb a mementója lehet annak a folyamatnak, amelynek értelmében a társadalom tagjai ki óhajtanának lépni a személyes, egyéni fájdalmukból, és közösségi és társadalmi szinten szeretnének emlékezni meggyilkolt embertársaikra.

K. Horváth azt mondja, ha maga a falu kezdeményezte volna az emlékműállítást, hogy a roma származásuk miatt brutális módon megölt embertársaik hiányát kifejezzék, akkor kollektív emlékezetről (lásd a keretest) beszélhetnénk. Itt azonban a közösségen kívülről érkezett a kezdeményezés, és bár a német művész számára mára evidenciává vált az, hogy a demokratikus emlékezetkultúra szimbolikus jóvátétele minden egyes állampolgárra kiterjed, ezzel a tatárszentgyörgyiek nem tudtak mit kezdeni.

KOLLEKTÍV EMLÉKEZET

Az első világháború után Európa-szerte emlékműveket állítottak a fronton meghalt katonák emlékének; Magyarországon ez spontán módon előbb kis falvakban kezdődött, amelynek magyarázata az lehetett, hogy a társadalom tagjai nem szoktak hozzá ahhoz, hogy nagyon rövid idő alatt ilyen sok ember vesszen oda. Másképpen fogalmazva kisközösségek (a falu, az iskola, a plébánia, a munkahely stb.) kezdte el megőrizni a meghaltak emlékét (s csak utóbb dagasztották politikai hőskultusszá a háborúban meghaltak emlékét), erre alapozta Maurice Halbwachs 1925-ben a kollektív emlékezet fogalmát, amely hangsúlyozottan nem össztársadalmi kohéziót jelent, hanem csoportalapút.

A magyar társadalom tagjai a rendszerváltás óta sem folytatták és folytatják le azokat a sokszor fájdalmas vitákat, amelyek az erőszakos módon meghalt embertársaik gyászolásának módjait érintik. Az 1944-ben elpusztított zsidók a túlélők és a leszármazottak belügye, a Don-kanyarban meghalt kiskatonákról szó sem esik, az 1956-os forradalom a rendszerváltáskor rehabilitált résztvevőit merő közöny övezi

fogalmaz K. Horváth.

A szakértő szerint a magyar társadalom nem dolgozta ki a fájdalom közös feldolgozásának módjait, a trauma legtöbbször nem közös még akkor sem, ha magyar állampolgárok tíz- és százezreit érinti, hanem magánügy.

A te halottad a te halottad, az én halottam az én halottam. Egyénileg, családilag lehet, hogy jól-rosszul elaborálják az elszenvedett traumát, de amint kilépnek a családi körből, rögtön az össztársadalmi közöny vagy elutasítás fogadja őket, ami újfent befelé fordítja őket, vagyis megnyugvás csak a családon belül kereshető.

A részvétel kora

A szobornemállítás ügye sokakat foglalkoztatott és foglalkoztat a mai napig, színdarab is készült a történet alapján: a Káva Kulturális Műhely Szobor címmel drámapedagógiai előadást rendezett a tatárszentgyörgyi esetből. A Káva mintegy húsz éve foglalkozik színházi neveléssel és részvételi színházzal, a Szobor is ilyen formában dolgozza fel a történteket. A művész és a közösség viszonyát boncolgató előadás fontosságát mutatja, hogy a Ludwig Múzeum ősszel induló, a közösség és a művészek viszonyát középpontba helyező CAPP Művészeti Együttműködési Programjának egyik kiindulópontjaként szolgál.

A CAPP első rendezvényének házigazdájaként a Káva négy napos workshopot tart, amelynek keretében a résztvevő színház bemutatásával vezetik rá a művészeket arra, hogy mi mindent lehet elérni a részvételi képzőművészet segítségével.

A tatárszentgyörgyi történetből készült előadás adja a törzsét a workshopnak. Fontosnak tartottuk, hogy a résztvevők fokozatosan csöppenjenek bele a részvételiségbe, így az előadásban egy középiskolás osztály vesz majd részt, a művészek pedig külső megfigyelőként vizsgálják az eseményeket. A feladatuk az lesz, hogy figyeljék a diákok reakcióit, gondolatait, véleményét, ezután foglalkozunk külön azzal, hogy hogyan érdemes hozzányúlni ehhez a problémához, kiket kellene ezzel megszólítani, kikkel lehetne ezen közösen dolgozni

magyarázza Patonay Anita, a Káva Kulturális Műhely drámapedagógusa.

A közösségi művészet definiálása valószínűleg örök feladat marad a szakértők számára is. Ami fontos, hogy itt a művész és a közösség kapcsolata nem úgy néz ki, hogy van egy elefántcsonttoronyban működő művész, aki ellátja gondolatokkal és műalkotásokkal a megváltani kívánt, passzívnak tartott közösséget

– mondja Simon Andrea, a Ludwig Múzeum nemzetközi kapcsolatokért felelős osztályának vezetője, aki a CAPP-ot is koordinálja.

Ebben a programban módszereket és eszközöket nyújtunk ahhoz, hogy megtanulhassák a művészek, hogyan közelíthetnek meg egy közösséget, hogyan nyúlhatnak a problémáikhoz. Manapság az látszik, hogy elégedetlenségüket, veszteségeiket, fájdalmukat a közösségek egyre aktívabban fejezik ki, ezt kell most összehangolni a művészek tevékenységével, hogy idővel ne csússzon félre úgy a kommunikáció, mint a tatárszentgyörgyi szobor esetében.