+ Interjú

A vers létforma – beszélgetés Zalán Tiborral

A tanítás pedig az egyik legtisztességesebb kapcsolatforma.

Az év első Könyvkóstolóján, január 10-én a tiszakécskei irodalomfalók Zalán Tibor József Attila-díjas költőt, írót, dramaturgot látták vendégül. Ebből az alkalomból a szerzővel Böszörményi Gyula készített interjút.

Mondd, kedves Lipák Tibor, hogy lettél te Zalán Tibor, már ha megosztod velünk ezt az immár irodalomtörténeti anekdotát?

Valóban Lipák Tiborként éltem le életem első húsz évét. Amikor azonban az első verseimet elfogadta a Tiszatáj, Ilia Mihály főszerkesztő felvetette, hogy a magyarban a -pák végződésű szavak nem feltétlenül pozitív jelentéstartalmúak (pupák, tirpák, cserpák), legjobb lesz tehát, ha nevet változtatok. Sokáig tartott a névkeresés, minden verzió alkalmasnak látszott, de egyik sem jónak. Egyik délután felmentem a Tiszatáj szerkesztőségébe. Ilia már nem volt ott, csak a fiatal titkárnője. „Van már neved?”, kérdezte. „Nincs, de megihatnánk egy pofa bort.” „Addig egyetlen pofa bort sem ihatok veled, amíg nincs neved: így határozott a főszerkesztőnk.” Nem tudom, Ilia honnan vette, hogy egyszer majd borozni akarom hívni a titkárnőjét, de a huszadik század második Osváthjának kitűnő orra és emberismerete volt. „Hát akkor segíts”, kértem. Felütötte az asztali naptárát, és azt mondta: „Ábel”. Ábel Tibor, ízlelgettem, elöl leszek a Szép Versekben, jutott eszembe, bár akkor még megjelenésem se volt. De valamiért nem tetszett a név. Felütötte a naptárat egy másik helyen, és azt mondta: „Zalán. Zalán Tibor”. Ő mondta ki először ezt a nevet. Ízlelgettem, és tetszett. Másnap a kollégiumi hangszóróban Zalán Tibort hívták a portára telefonhoz. Reggel volt, akkor ébredtem, át sem gondoltam, csak automatikusan magamra kaptam egy fürdőköpenyt, és lementem a telefonhoz. Ilia rekedt hangja szólalt meg a vonal túlsó végén: „Zalán úr, leadtam a verseit a nyomdába.”

Talán ostobácskának, bulvárliba színvonalúnak hathat a következő kérdésem is, de azért felteszem: miként és miért kezdtél tizenévesen verseket írni?

Tizenévesen azért kezdtem el írni, mert akkor még rettentő kis növésű gimnazista fiú voltam Nagykőrösön. Van egy fényképem, ahol fölfelé nyúlok a bejárati ajtó kilincséért, holott azt lefelé szokás nyomni. Ám a hormonok már működtek, szerettem volna én is becsajozni, mint a többiek, de minden valamirevaló lány magasabb volt nálam. Valami furcsa ösztöntől vezéreltetve szerelmes verseket kezdtem el írni, és szünetben a kiszemelt lányok kezébe nyomtam az irományaimat. Boldoggá tett, hogy a hatás általában nem maradt el. Ez persze messze volt még a költészettől és hivatástól, de a versírást így is el lehet kezdeni.

Mi a legfontosabb egy versben? Szerinted milyen a jó vers?

Nem tudom a jó választ. Azt kéne mondanom, a legfontosabb, hogy a vers jó legyen, de akkor a második kérdést kellene tudnom megfelelni. A versben talán a szavak a legfontosabbak. A versnek csak adott társadalmi mozgások idején – mondjuk, forradalmi helyzet – kell mondanivalót hordozni. A vers a szavak különös kombinációja. Olyan, mint a zene. Jó vers? Mint a nemes bor. Íze van, illata van, bódít, de nem butít el…

Mondják: Magyarországon soha ilyen kevesen még nem olvastak verseket, mint mostanság. Igaz ez, s ha igen, miért?

Nem tartom feltétlenül igaznak. Azt gondolom, verset soha nem olvastak többen, mint ma, ha ezt egyáltalán le lehet mérni. Csak a hiány(kultúra)gazdaság idején a kevesebből többen tudtak választani. Ma rengeteg verseskönyv jelenik meg, ami megosztja az egy-egy kötetre jutó olvasók számát. Verset egyébként sem kell sok embernek olvasnia, ahogy komolyzenét is csak kevesen hallgatnak rendszeresen. A versolvasáshoz elmélyültség és kellő gyakorlat szükségeltetik. Ez kevesek privilégiuma. Aki nem olvas rendszeresen, és nincs kellő tapasztalata a versvilágban, annak a mai modern szövegek kínaiul vannak írva. Mégis nagyon sokan vannak, akik számára fontos a vers; ők azok az olvasók, akiknek az ember ír. Ha nem lennének, nem lenne értelme verset írni. A vers számomra létforma, tehát nem tudom lefordítani jelentésre a jelenséget. Írom, mert másként nem tehetek, személyiségem kifejezési formája. Nem jó semmire azon felül, hogy embereknek okoz szellemi és érzelmi örömöt a létezése és használhatósága. Mindig kellett, és mindig is kelleni fog valamilyen formában.

Szerkesztőként számtalan beérkező szöveggel kellett foglalkoznod pl. a Kortársnál. Mit szerettél, s mit nem ebben a munkában?

Azt szerettem, amit nem szerettem: szerkeszteni. A szerkesztés talányos munka, egy-egy lapszám megjelenése esemény az életedben; nem mindegy, hova helyezik el a kiválasztott verset, hol és hogyan szólal meg nyomtatott formában. Én abban az időben szerkesztettem a Kortárs versrovatát, amikor még olyan nagy költők éltek, mint Weöres, Kálnoky vagy Vas István – de sorolhatnám sokáig, kik és miért voltak a fontosak számomra. Élt a költészet, nem csak volt, éltek a költők, nem csak voltak, lélegzett a költészet, nem csak létezett, és akkor jó volt a dolgok közepében lenni.

Köztudott, hogy számos iskolában tanítottál, többek közt a Törökbálinti Kísérleti Gimnáziumban, a Színház és Film Intézetben, az egri Eszterházy Főiskolán, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, és még sorolhatnánk. Mit szeretsz a tanításban és miért?

A tanítás az egyik legtisztességesebb kapcsolatforma. A tanár tanít, a diák pedig tanul. Szeretem, ha szeretik és igénylik az óráimat, ha látom, hogy örömmel és nem kényszerből ülnek a padokban. Szeretem látni az érdeklődést és a csodálkozást a szemekben – egyáltalán, szeretem átadni azt a tudást és tapasztalatot, amit összegyűjtöttem magamnak és magamban, másoknak. Soha nem könyvből tanítottam, és az óráim is inkább beszélgetések, mint előadások. Együtt fejtjük föl az irodalmi műveket, és teljesen mindegy, hogy a tudós fejek arról az írásról már mit hordtak össze. Most épp dramaturgiát tanítok a Théba Akadémián, tehát színházzal foglalkozunk. Külön világ, különös világ. Szeretem, hogy a kurzusok végére a hallgatók megszeretik a színházat, és rájönnek a drámaolvasás ízére.

Gyakorló oktatóként mi a véleményed az oktatási rendszer (pl. a tankönyvpiac államosítása) kormányzati átalakításáról?

Nem értek hozzá, tehát passzolok. Soha nem foglalkoztam azzal, ami a tantermeken kívül történt. Én mindig azt tanítottam, amit jónak láttam, így az oktatási rendszer sem érdekelt. Soha nem írtam tanmenetet, hiszen mindig ment minden a maga útján. Nem tudom, mi történik az oktatási rendszerben, nem vagyok benne – én csak tanítok.

Immár több, mint ötven színpadi bemutatód volt, melyek többsége gyerekeknek szóló mese- és bábjáték. Szeretsz gyerekeknek írni?

Szeretem, pontosabban megszerettem a gyerekszínházat. Jó gyerekeknek írni, a leghálásabb közönség. Őszinte, nem protokollból jár színházba, benne él a darabban, nem csak nézi, nem játssza meg magát, nem a szünetben megivott pezsgő vagy elfogyasztott perec a legfontosabb a számára. Felnőttként visszakerülni a mesevilágba varázslatos érzés. És jó érzés, hogy sok megrendelésem volt és van, nyilván ez is meghatározó abban, mennyi gyerek- és mennyi felnőtt darabot írok.

Más gyerekek számára írni, mint felnőtteknek? Ha igen, miért?

Nem hiszem, hogy alapjaiban más lenne. Tematikájában más. A gyerekdarabot is ugyanúgy meg kell szerkeszteni, mint a felnőttet, ugyanúgy ki kell alakítani benne a konfliktusokat, a dialógusokat össze kell szervezni. Természetesen a gyerekdarabokban sokkal több a melegség és a szeretet, mint a felnőtteknek írottakban, lecsiszoltabbak a konfliktusok, és mindig pozitív a végkifejlet. A felnőtt darabokban általában nem így van. De ugyanazzal a komolysággal kell megírni egy gyerekdarabot, mint egy felnőttet.

Számos műfajban kipróbáltad magad. Mi hívott-űzött verstől a színházig, színháztól a mesékig, esszéktől a regényig?

Mindig a sorsom, a szerencsém, vagy épp a meggondolatlanságom vezérelt, szándékosan sosem akartam végigpróbálni az összes műfajt. Verssel kezdtem, sokáig elég is volt nekem, illetve rendszeresen írtam könyvkritikákat. Aztán Páskándi Géza hatására és nyomására (a Kortársban egy szobában ültünk évekig kettesben) fordultam a színház felé, nem titkolva, hogy pénzkereseti formának is tartom a színházat. Utóbbi számításom csak későn kezdett el kamatozni, ami nem baj, mert költő létemre legalább megtanultam drámát írni. Prózát ritkásan írtam, volt egy-két novellám, és kész. Illetve, két mesekönyvet is írtam a két lányomnak, Sárának és Juditnak. Prózával komolyabban első nagyregényem megírásakor kezdtem el foglalkozni. A sokműfajúság édessége és kínja valahogy mindig vonzott. Nyugtalan természet vagyok, nem szeretem sokáig ugyanazt csinálni. Talán ez a nyughatatlanság a végső magyarázata, hogy majd minden művemben és műfajban alkottam, illetve alkotok. Persze, a váltásokban néha benne volt a brahi és a blöff is. Elhíresült Arctalan nemzedék című esszémhez úgy kezdtem hozzá, hogy az Életünk főszerkesztőjének készülő műként említettem föl, amit ő lábon megvett a Hungária Kávéházban. Azt se tudtam, mi az az esszé. De megtanultam.

A Papírváros regényfolyam első kötete (kimerülve, egy) 1998-ban jelent meg, a folytatás (eltévedve, kettő) 2002-ben következett, a harmadik rész (letarolva, három) pedig nemrég, 2013-ban kerülhetett az olvasók kezébe. Emlékszel még, hol és hogyan indult, fogant meg ez a szöveg?

Ennek a regénynek is egy blöff volt a szülőatyja. Egy interjú során – melyet Darvasi László és Csuhai István készített velem a Harmadkor c. egyetemi folyóirat számára – feltették a kérdést, min dolgozom. Azt nem mondtam, hogy versen, mert az mindenki számára nevetséges, hogy az ember egy versen dolgozik. „Regényt írok”, mondtam a magam számára is váratlanul. Mi lesz a címe? „Papírváros”, mondtam határozottan. Attól kezdve minden interjúban a regényről is érdeklődtek. Én meg mindig mondtam valamit, aztán egyszer belefogtam, és megírtam. Elolvastam, és csak két dolgot nem tudtam meg a háromszáz oldalból: mit jelent a könyv címe, és ki a főhősöm. Ettől megijedtem, és gyorsan bejelentettem, hogy ez egy ötkötetes regényciklus első darabja. Így aztán folytatnom kellett.

Mi az oka annak, hogy mindig ilyen sokat kell várnunk a folytatásra? Szándékosan „húzod” a türelmetlenebb olvasóidat?

Nincs ebben semmi szándékosság. Részben sokfelé dolgozom, sok minden foglalkoztat, másrészt olyan típusú a regény, amibe nagyon bele kell kapaszkodnom, amikor írom. Ehhez a kapaszkodáshoz kellő erő és elszántság kell. Úgy tűnik, nekem ennyi idő kell ahhoz, hogy rászánjam magam a folytatásokra. Remélem, nem veszem el ezzel a lassússággal az olvasóim türelmét. Egyébként a regény alcíme is egy lassúdad regény – ezzel utalhatok akár a készülés hosszadalmasságára is.

Mikor számíthatunk a Papírváros tervezett negyedik, majd végül ötödik kötetére?

Ahogy az eddigi tempómat nézem, úgy tízévente jelenik meg egy-egy kötet. Ez annyit tesz, hogy még húsz évet kell szánnom a ciklus befejezésére. Tíz év múlva jönne a negyedik, feltételezem, s rá újabb tíz évre az ötödik, a befejező rész – ha egyáltalán egy ilyen regényt be lehet fejezni. Persze, ezt a rengeteg időt még meg is kéne élnem. Hátha… Avagy, miért is ne!

Másként írsz prózát, például regényt vagy mesét, mint verset vagy színdarabot? Ha igen, mi a különbség?

Természetesen. De nagyon messzire vezetne, ha ezt a bonyolult kérdést kibontanám. Ami összeköti valamennyi írásformát nálam vagy bennem, az az, hogy valamennyiben költőként vagyok jelen, még ha ez a szövegformáláson nem is látszik. Megengedem magamnak, hogy megszegjem a műnemek, műfajok szabályait, mindig úgy írjak, ahogy nekem tetszik.

Mire számíthatunk legközelebb Zalán Tibor tollából?

Most egy Arisztophanész darabon, a Lüszisztratén dolgozom a kecskeméti Katona József színháznak. Na jó, erre a színházlátogatók számíthatnak leginkább. Ha befejeztem ezt a bonyolult és lassan haladó munkát, akkor viszont gyerekkönyvet fogok írni, amely remélhetőleg még a könyvhéten megjelenik. A Szamár a torony tetején című darabomat nagy sikerrel játszotta – és játssza – a Stúdió K színház. Bemutatása évében valami fontos díjat is kapott, talán az év legjobb gyermekdarabja lett. Most elérkezett az idő, hogy a dialógusokat könyvvé, történetekké formáljam, igazi elbeszélővel, ahogy egy mesében az már csak lenni szokott.

2014 eleje – Magyarország: mit utálsz, és mit szeretsz leginkább ebben a tér-idő koordinátában jelenleg?

Az első kérdésre a válasz: élni. A második kérdésre a válasz: élni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top