+ Képzőművészet

Milyen az élet a posztkommunista világban?

Értékvesztett értékek a Ludwig Múzeum Átmenet és átmenet című kiállításán.

Keresés a weben

Huszonöt év telt el azóta, hogy nálunk, Keletközép-Európában összeomlott a kommunista rendszer, világunk azóta a felismerhetetlenségig átalakult. Hatalmas szakadék tátong az előtte és az utána között. Előtte: építettük a szocializmust. Utána: építettük… már nem is tudtuk, hogy mit. Előtte: nem szerettük a rendszert. Utána: nem szerettük, amit kaptunk. És persze továbbra se szerettük, ami előtte volt. Mert nem tűnt el. Korábban azt mondták, kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete. A rendszerváltás azonban nem űzte el ezt a szellemet, hanem itt tartotta, és rátelepedett az egykor őt követő államokra.

A Ludwig Múzeum Átmenet és átmenet című kiállítása a kommunizmus utáni világ képeit tárja elénk, három különböző szempontból. Az egyik szempont Josip Vaništa horvát művészé, a másik Oleg Kulik orosz-ukrán fényképészé, míg a harmadik csoport az orosz Blue Noses nevű csapat. Három különböző megközelítése ugyanannak a kérdésnek: milyen az élet a posztkommunista világban? A válasz talán nem is olyan egyszerű.

Vaništa, aki 1924-ben Karlovacban született, élete hosszú szakaszát élte le a titói Jugoszlávia viszonylagos nyugalmában és jólétében. A kiállításon látott művei kollázsok: többnyire újságcikkeket vág ki és illeszt egymás mellé, máskor pedig össze nem illő címet és képet ragaszt össze. 1990 és 2000 között készült alkotásai éppen azt a döbbenetet mutatják, amelyet a kommunista Jugoszlávia összeomlása után nemcsak a művész, hanem túlzás nélkül állíthatjuk, a horvát és a jugoszláv társadalom egésze érzett: bár 1945 és 1990 között Jugoszláviában ötven éven át viszonylagos béke és jólét uralkodott, a kommunista rendszer összeomlását követően egy évtizedes polgárháború vette kezdetét.

Mi itt, Magyarországon tartottunk tőle, hogy átlőnek a határunkon, és a déli határ környékén élők aggódtak – mégse éreztük át az egész helyzet borzalmát. Vaništa belülről mutatja meg a háborús Horvátország képeit, a társadalom egészét feszítő ellentmondásokat, a mindenütt jelenlévő erőszakot, valamint azt, hogy az élet még itt is utat tört magának.

Kollázsai egyrészt szemléltetnek, másrészt művészi eszközként használja a szövegeket és néha az újságok fényképeit. Van, ahol már maga az újság elvégezte a munka nagy részét, a művész csak elénk tárja a groteszk tényt: ilyen például a Kínai turisták tévedtek Szarajevóba című kép, ahol ténylegesen ez az aláírás látható a kép alatt. Egy másik kollázsán cikkeket rak egymás mellé, hogy szemléltesse az erőszak mindenütt jelenvalóságát: A kutyát verte, embereket ölt – ez a kollázs, és a legnagyobb cikk címe, mellette azonban egyéb írások is láthatók: Lövöldözés egy pizzériában, halál Zágrábban – kiakadt veteránok tettei. Mert bár Horvátország nagy része nem volt hadiövezet, a frontokról hazatért, a harcok során az erőszakhoz szokott férfiak néha rettenetes tetteket követtek el.

Egy másik kollázsán a cikk címe így szól: A háborúnak vége, jöhet a bál. Ismerve azonban a többi képet, nem hangzik mindez keserűen? Hát jöhet bál egy olyan országban, ahol a háború során férfiak és nők még a WC-re is fegyverrel jártak, mint az egy másik kollázsán látható? Lehet bálozni ott, ahol nemrég még náci karlendítéssel éltették Horvátországot, mint az a Horvátország Európa rózsája című kollázson is látható? Lehet bálozni ott, ahol ketrecben szállítanak embereket? Ott, ahol Ratko Mladić szerb tábornok nemrég még London bombázását ígérte be? És ugyan ki bálozna? A pizzériai lövöldöző, aki verte a kutyáját? A nő, aki még WC-n sem teszi le a fegyverét? A célra tartó katona, akinek feje felett ott a cím: Számos barátság köttetett? A lerombolt Petrinja lakói, akikről külön képeket vágott össze a művész? Vagy a ketrecbe zárt öregasszony? Vaništa művei egyben mondanak el igazán mindent, bár az igazi élményhez véleményem szerint néha jól jön valamennyi horvát nyelvtudás is – az igazi humort a szövegek, illetve a képek egymás mellé olvasása jelenti. Bár azért ez nem minden esetben szükséges. A Mike Tyson című kollázs sokat elmond arról, mit is gondol a művész az amerikai beavatkozásról: a felső képen a legendás bokszoló üt, míg az alsón egy balkáni parasztház látható, bezúzott ablakkal, mintha valaki belevert volna. De az ablak kerete koromfekete: kiégett. E képre még jól emlékszem a koszovói háború idejéből, egy eltévedt amerikai rakéta csapódott be a házba.

Oleg Kulik kijevi származású művész, aki azonban a nyolcvanas évek óta a Moszkva környéki Tverben él. Képei az oroszországi változások groteszk jellegét mutatják, az életérzést, hogy a kommunista diktatúra elmúltával semmivel se lett jobb az élet. Bár persze az orosz szemszög kicsit más, mint a mienk: míg mi közép-európaiak csak megszabadultunk a megszállóinktól, Oroszország a birodalmát vesztette el. A kapitalizmus bejött, de jót nem hozott. Orosz projekt című képsorozatán Kulik éppen ezt ábrázolja: hogyan tűnt el a múlt dicsősége, hogyan tűnt át valami másba. E sorozat első alkotása, a Holdfogyatkozás 1 egy régi szovjet jelképet idéz: egy zászlót hordozó hős katona szobrát. De a szobor helyét meztelen férfi vette át, kezében a szovjet zászló, lábán azonban rácsimpaszkodó bagzó kankutyák. Ugyanez a férfi jelenik meg több más képen is, ugyancsak meztelenül: egyszer pucéran áll egy esküvőn, máskor négykézláb, csupaszon mászik egy csomó kutya között, az utolsó képen pedig meztelenül hever egy ágyon, egy végtelenül lerobbant szobában. A szovjet rendszer megcsúfolását jelentik ezek a képek, a tökéletes értékvesztést, és elértéktelenedést, ami napjaink orosz társadalmát annyira jellemzi. Kulik többi alkotása ugyanezt az értékvesztett társadalmat mutatja nekünk, amely ott tenyészik a „dicső”, de legalábbis a mainál gazdagabb múlt romjain: szétvert szovjet szobor előtt magányos nő alszik, kezében pisztoly, mellén hátizsák, amelyből kábelek lógnak ki. Talán terrorista lenne, öngyilkos merénylő? Nem tudni, a kép címe egyszerűen A szent család.

A Blue Noses nevű csapat ugyanazt a tökéletesen kiüresedett társadalmat tárja elénk, amelyet Kulik is, siváran és csupaszon. Hangvételük azonban talán még Kulikénál is groteszkebb, ők ugyanis a meztelenséget használják megdöbbentésre, és talán polgárpukkasztásra. Álarcbemutató című sorozatukon a csapat tagjai meztelenül különféle meglehetősen egyértelmű pózokban viselik különböző politikusok és egyéb közéleti személyiségek maszkját: Sztálinét, Leninét, George Bushét, Putyinét, és másokét.

A homofób orosz politikára lehet válasz a Könyörületesség kora című sorozat, amelyen több meleg pár is csókolózik, ráadásul a párok között rendőrt, papot, matrózt és balerinát egyaránt találni.

A hagyományos oroszországi értékeket ez a csoport meglehetősen szabadon kezeli, így például láthatjuk Lenint kádban (Lenin él), ágyon heverni (Kelj fel, Lenin elvtárs!), vagy Che Guevarát kövéren lábvízzel és hatalmas sörhassal (Che Guevara 30 évvel később).

A csapat videói is körülbelül ugyanezt az életérzést közvetítik: polgárpukkasztók, groteszkek, tipikusan olyanok, amit az ember vagy imád, vagy gyűlöl.

Ijesztő tárlat, túl sokszor ismerünk magunkra.

Népszerűek

To Top