Podmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói
(2007, Podmaniczky Művészeti Alapítvány, regény, 160 oldal, keménytáblás, szines borító, cérnafűzött, )
Valentin élete egyik nagy lehetősége előtt áll. Eddig megszokott, zárt világát egy mindenben szabadabb és tágasabb világra cserélheti. De csak akkor élhet az új világ szabadságával, ha megérti, miért pont őt szemelte ki a véletlen erre a feladatra.
A könyv megírása idején a szerző a svájci Zuger Kulturstiftung Landis & Gyr öszetöndíjasa volt.
A könyv szerkesztésében részt vettek: Ferdinandy György, Füzi László és Lőrinczy Attila
Hutchinson rugói
Regényrészlet
Az utca végén szűk kaptató vezetett föl, két autó
alig fért el egymás mellett. A házak éleikkel fordultak
a folyton kanyarodó út felé. Itt az egyik kirakatban
paplanok, ágyneműk, pokrócok, cérnák és párnák
sorakoztak, s magában a boltban sem volt más,
mint ezerféle változatuk.
A boltot idős, szigorú tekintetű asszony vezette.
Valamikor nagyon szép lehetett, s most is gondosan
választott magának szoknyát és rövid, karcsú kabátot.
Az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot.
Valentin tétovázott, nem látta a kirakatban az árakat.
Az asszony újra ránézett, mérőszalagot kanyarított
a vállára.
Valentin belépett az ajtón, s ahogy tanulta, köszönt.
– Grüezi!
Az asszony már az ajtóban ecsetelte a portékákat,
pokróctól a párnákig. Szépen és dallamosan beszélt,
mintha énekelne, ám a dalt megszakítani nem épp figyelmesség.
Talán négy perc is eltelt, mire Valentin szóhoz jutott.
– Elnézést, asszonyom, nagyon köszönöm, de nem
beszélem az ön nyelvét, csak angolul tudok.
Az idős asszony összeráncolta a homlokát, dühösen
húzta le válláról a centit, két lépést hátrált a
pénztárgép felé, s megrázta a fejét.
– Nem beszélek angolul – mondta határozottan
angolul.
– Sajnálom – szabadkozott Valentin, s hirtelen otthon
érezte magát, mint mikor nem értik. Lehajtotta
a fejét, melyben ha legalább egyetlen németül csengő
szó is kering, nem érezte volna üresnek.
– Honnan jött? – kérdezte váratlanul az asszony,
arca kisimult, szemei mosolyogtak, jól állt neki a rövid
angol mondat.
– Magyarországról – mondta Valentin, s először ejtette
ki száján ezt a szót úgy, mintha valami lehetetlen
távolságról beszélne, ahogy otthon Szibériáról.
– Magyarországról? – csodálkozott az asszony,
homlokán ráncokat húzott a hajtövéig, s oldalt egy
fonott szék keskeny támlájára nézett.
Valentin súlyos semmiket görgetett a fejében, fogalma
sem volt, mit tehet még hozzá, s ő is a fonott
szék karfájára nézett. Szemei előtt lassan forgó földgömb
jelent meg, amelyen jelentéktelen sárga folt
Magyarország, s ahol az ország egész területét letakarja
a főváros piros négyzete. S akkor arra gondolt,
hogy azt mondja, Budapest, de mintha lámpaboltban
kérne más színű lámpát, holott az előbb magyarázták
el világosan, itt nincs semmiféle lámpa.
Olyan egyedül volt, mint wolframszál a tejizzóban.
Ezt csak napokkal később jegyezte föl.
– Hol van Magyarország? – törte meg az asszony a
csendet, föladva a gondolkodást.
– Alig ezer kilométerre, szinte a szomszédban. Keletre.
– Balkán? – kérdezte az asszony, mintha barkochba
játékot űzne szűkös szókincsével, s majd minden
olyan szót megkérdez, aminek köze lehet a földrajzhoz.
Valentint mindig kétségbe ejtette ez a szó, nem
tudta, mit gondoljon róla, mert bár földrajzilag nem,
de az ország állapotát a puha balkán úgy jellemezte,
ahogy a puha diktatúra egykor.
Nem válaszolt, levette a szemüvegét, megtörölte
kézfejével az orrát, s várta a következő kérdést.
– Ó, sajnálom, nem akartam megbántani – mondta
az asszony, de kíváncsisága nem lankadt. – Szóval,
keletre. És, mondja, Magyarországon angolul beszélnek?
– Nem, dehogy – mondta meghökkenve Valentin.
– De hisz ön angolul beszél!? – csodálkozott az asszony.
– Igen, de Magyarországnak saját nyelve van –
magyarázta.
– Igen? – nyílt szélesre az asszony szeme. – És milyen
saját nyelve?
– A magyar – Valentin érezte, nem adott kielégítő
választ.
Az asszony csücsörített, mintha meggymagot készülne
kiköpni, plafonra vetett tekintettel ingatta a
fejét, ahogy saccolni szokás. Magyarországon magyarul
beszélnek. Ez, végtére is, hihetően hangzik.
Mikor Valentin kilépett a boltból, hóna alatt a fehér
kispárnával, az asszony bezárta az ajtót, s úgy nézett
utána, mintha régi szerelmére emlékeztetné a távozó
vendég.
