Archív

Kétely szótár

Kálmán C. György

Kétely-szótár

 

Podmaniczky szilárd: Szép magyar szótárEgy lelkes és rendkívül invenciózus filológus kimutatta, hogy Henry James néhány ifjúkori novellája az iskolai latin szótáron alapul. A kamaszkorú szerző minden bizonnyal azt a feladatot adta magának, hogy a szótárban egymás mellett álló (és egymással semmiféle kapcsolatban nem álló) szavakat felhasználva írjon novellát.

A szótár és a szépirodalom kapcsolatára rengeteg más példát tudunk. Tandori Talált tárgy-kötetében legalább kétszer megidézi a szótár világát; vannak régi szótárak, amelyeket (a szerző szándékától nem egészen függetlenül) élvezettel olvasgatunk, már-már szépirodalomként; s persze van több olyan szépprózai mű, amely a szótár formáját veszi alapul – elsősorban persze Pavić és Temesi munkái jutnak az eszünkbe.

A szótár (többek között) azt a konvenciót próbálja megkérdőjelezni, hogy az elbeszélő széppróza az időt használja alapvető rendező elvként (még ha felforgatja is); az időben lezajló történet helyett (vagy mellett) az irodalom anyaga, a szó válik elsődlegessé, és az anyag anyaga, a betű lesz az elrendezés meghatározója. Valami olyasmi tehát, ami csaknem esetleges, véletlenszerű, ahhoz képest, amit az irodalom lényegének tekintünk. (A lírában talán az akrosztikon volna ehhez valamelyest hasonlónak mondható.)

Podmaniczky szótárában ráadásul a betűk egymásrakövetkezésének esetlegessége mellett az sem kiszámítható, hogy a címszóhoz milyen szöveg tartozik: a szöveg és a címszó viszonya mérhetetlenül sokféle lehet. Mondjuk úgy – nagyon pontatlanul – , hogy kiszámíthatatlan, mikor mi jut a szótáríró eszébe. Ekként a Szép magyar szótár dupla véletlenszerűségnek van kitéve – ámde ugyanakkor nincs is benne semmi véletlenszerű, mert valaki ezt kitalálta, eltervezte, megírta, úgy, ahogyan előttünk van. Még egy kicsit kiélezve: a szótár általában is az esetlegesség, önkény, káosz birodalma – és egyúttal a rendé, a világ megismerhetőségébe és leírhatóságába vetett hité.

Podmaniczkynál a címszó olykor valóban a szócikk centrumában van – máskor csaknem észrevétlenül, mellékesen szövődik a „meghatározásba”; a szöveg olykor a címszó körül forog, de van, hogy épp annak ellenében „dolgozik”. A szöveg lehet kicsinyített történet, vagy a történet valamelyik szeletkéje – kezdete, vége vagy egy darabka valahonnan a belsejéből – , de az azért mindig igaz, hogy ezeket a szeletkéket valamely történethez képest gondoljuk el. Erre késztet az, hogy Podmaniczky bizonyos történetmondási alap-paramétereket következetesen megtart: az elbeszélő rendszeresen átadja a szót szereplőinek, és nem szólít meg senkit, nem beszél első személyben, nincsenek felkiáltásai, indulatszavai; mindig visszatekintő az elbeszélés (nincs jelen- vagy jövő idő); nincs leírás vagy értekező jellegű szöveg – mindenütt események, történések vannak, még ha egészen minimalizáltak is. (Néhány kivétel azért akad fentiek alól.)

Nagy a kísértés, hogy az olvasó megpróbáljon a szótár pont-szerűségével szemben olvasni: vagyis hogy meglelje az egyes szócikkek közötti összefüggéseket, valami vonalszerűséget alakítson ki a pontokból (nyilván több vonalat). Mint emlékezetes, Temesi műve erre bőven ad alkalmat: ott, végül is, van központi „tárgy”, vannak visszatérő szereplők és összeköthető pontok, amelyek révén az elszigetelt szócikkeknél nagyobb történeteket formálhat az olvasó; ehhez a szócikkeken belüli utalások is segítenek. Podmaniczkynál erről szó sincs; még azok a szócikkek sem köthetők össze, amelyek például szótő és képzett szó viszonyában állnak egymással. Ha úgy tetszik, ez a szerkezet értelmezhető akként, hogy noha a lajstromban „minden” megvan, belefér az egész világ, minden és mindennek a története leírható – ezek a történetek széttartóak, össze nem függőek, hiábavaló bármilyen áttekintésre törekedni. Podmaniczky világa, noha darabjaiban gyakran mulatságos, mindenképpen érdekes, és számtalan történet magvát (vagy darabkáját) rejti – széthulló, reménytelenül összefoghatatlan. Centruma nincs, de még az is kétséges, hogy bármi összeköttetés lehetséges-e az elemek között. Vannak azonos módon megnevezett szereplők: „az asszony”, „a férfi”, „a kisfiú”, „a professzor”, „a tanár” (és még számtalan foglalkozás egy-egy képviselője), de aligha hihetjük, hogy ezek azonosnak volnának tekinthetők. (Mindenesetre a határozott névelő következetes használatát kifejezetten lényegesnek kell tekintenünk: Podmaniczky itt is egy bevett elbeszélői konvenciót közvetít, azt, amelynek segítségével az elbeszélő mintegy észrevétlenül és azonnal bevonja az olvasót az ábrázolt világba.) A kor – úgy sejtjük – legtöbbször a mi saját korunk; a helyszín nyilván Magyarország. Mindez azonban édeskevés az elszigetelt darabkák felfűzéséhez.

Ha tehát nem így, a pontokat összekötve, nagy történetet a gomolygó törmelékekben meglátva kell olvasni ezt a művet, akkor hogyan? Lehet, persze, sorravenni a címszavakat, A és Z között. Lehet ötletszerűen, itt-ott felcsapva a könyvet. És – voltaképpen bárhogy. Mindenképpen rendkívül élvezetes, szellemes, meglepően egységes és ötletekben, fogásokban, történetekben pazarlóan gazdag szöveget olvasunk majd. Ahol egy-egy szó néhány pillanatra kiválik, felfénylik, aurát és közeget kap – hogy aztán egy másiknak adja át a helyét. Már ennek a működésnek a megtapasztalása is nagy élmény. És sokáig, lassan és nagy élvezettel olvasható Podmaniczky szótára; a hemzsegő történetek tára, a rend és a káosz szép foglalata.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top