„Azt szeretné, hogy ezek a cinikus emberek, beleértve legjobb barátját is, szorongjanak, vagy legalább bosszankodjanak egy kicsit.” [Bakos András jegyzete]
„Légy türelemmel, tudod, milyen nehezen látok át a szitán” – kéri Stock Ede komikus a társát, Salamon Andrást a Ripacsokban. Épp véget ért a műsor: András egy színésznővel adta elő a számot, amit Edével játszott eddig. Társának nem szólt, hogy kitette, és ehhez, a lebonyolításhoz gratulál hosszan Ede. Még szép, hogy átlát a szitán, nála senki sem látja tisztábban, hol a határ színpad és valóság között. Viszolyog is attól, ahogy mások könnyedén áttűnnek egyikből a másikba – de beszél tovább, mert azt szeretné, hogy ezek a cinikus emberek, beleértve legjobb barátját is, szorongjanak, vagy legalább bosszankodjanak egy kicsit miatta.
Garas Dezső filmbeli nagyjelenetét érdemes most felidézni: aki színházban, filmekben játszik, de távol marad minden más nyilvánosságtól – nem vezet tévéműsort, tartózkodik a marketingalapon szervezett, újságoknak eladott, ki tudja, milyen valóságtartalmú magánszámoktól – tényleg csak alakításai által él tovább a közönség emlékezetében. Makulátlanul, szerethetően.
Ennek a korrekt, bár korszerűtlen eljárásnak is köszönhető, hogy ha elindul a film, az olyan, mintha egy teherautó platójáról csúszna le az egész megállíthatatlanul, ránk. Vannak, akik szerepet játszanak benne, és olyanok, akik magukat alakítják, van tévéstúdió, Antal Imi, Kudlik Juli. A benti fontoskodások és ripacsságok között simán, észrevétlenül vegyülnek el a kintiek: „Nekem minden pillanatban döntenem kell, és én soha nem voltam meggyőződve semmiről, doktor úr.” „Négyszer vágja a fejét a falba, attól tompul a gondolkodás, vagy gyűjtsön aláírást akármire!” „Ede, te emberileg semmi kívánnivalót nem hagysz magad után.” „Csókollak Andriskám! Ez a fiú még viszi valamire, ha nincs igazság!” Közben egy fehér arcú bohóc megmutatja, hogyan lehet minden ceremónia nélkül, rendesen élni.
Egy régi mester képe a hagyaték. Különös, személyes élmény annak, aki megnézi – azért is, mert aztán nem tudja nem szégyellni, hogy ő milyen képet vitt magával erről a világról; hogy ezt a csődközeli állapotot látta utoljára.
