A hajam érzi meg először. Felágaskodnak a legfelső szálak, bolyhosodnak és másnap reggelre már göndör őrületté áll össze az egész a fejem tetején. A levegő páratartalma nem tudom mennyi, de van, újra minden nagyon van, van, van.
Bariban landol a gépünk este kilenckor, másnap tízórás buszút vár még ránk Cataniáig, bár Anna barátnőm három órával korábban szabadul Reggio Calabriában. Leszállás után találok egy szürke tárcát az egyik üres széken, odaadom a stewardessnek. Emlékszem a férfira, a sáljára, aki azon a széken ült, s amikor felszállunk a Bariba vivő buszra, ott ül megint előttem az a sál. Mondom neki, azt hiszem, elhagyta a tárcáját, de nyugodjon meg, leadtam. Kitapogatja a farzsebét, valóban nincs meg, jól van, köszi, mosolyog, és folytatja a beszélgetést a mellette ülővel. Majd mintha érezné a zavarom, hátraszól, hogy majd beugrik érte a napokban.
Az éjszakát John Lennonnál töltjük, egy bari couchsurfer fiúnál. A szobánk, amelyet a világ különféle pontjáról érkező átutazóknak tart fenn, tele van Beatles-poszterekkel, mindenféle nyelven írt köszönömökkel és mélcímekkel. Házigazdánk a trapéznadrágjában, kerek szemüvegében lassan már fél órája toporog, hogy mikor indulunk már. Valahogy lassabban veszem rá magam minden mozdulatra. Idő kell, amíg átáll az agyam az utazók létformájára. Egy helyre gyűjteni a saját cuccom, sim- és bankkártya csere, forintot el, eurót ki, két pulcsi le, fényképező elő, biztos, hogy kivettem a zsebemből a személyit?, izé, Anna közben sikkantgat, itt vagyunk, itt vagyunk, igen, jaj, jó, menjünk. Kilépünk az éjszakába, a város puha, decens fényekkel bemutatkozik, érződik a jólét. John Lennon közben elmondja, Puglia Dél-Olaszország leggazdagabb régiója, nem lakna máshol, noha angol-portugál szakon végzett és írt egy sci-fit tizennyolc éves korában, aztán mégis informatikusként dolgozik. A legszerényebb olasz, akit valaha ismertem. Mindeközben Anna és én kigombolt kabátban, sapka, sál nélkül, a leadott szakdolgozatok örömétől megkönnyebbülve lobogunk végig az utcákon. A bárban, ahova végül beülünk, John Lennon továbbra is halkan beszél, a folytonos figyeléstől, a kialvatlanságtól vagy csak attól, hogy több órája újra csak olasz szót hallok, a fejembe száll gyorsan a negromaro, ez a testes, száraz vörösbor. Az est hátralévő részében nincs is nagyon többhöz kedvem, mint nézni az egyre gyűlő embersereget, ahogy belépnek és végignéznek a termen, és mindent tudnak arról, mi az, a helyünkön lenni.
Másnap reggel John meghív minket a kedvenc helyére, mert már gyakorlatilag a megérkezésünk óta rágom a fülét, mutas
sa meg, hol van a legjobb nutellás cornetto Bariban. Világosban még szembetűnőbb a rendezettség és nyugalom. Ehhez persze az is hozzátartozik, igazít ki minket John, hogy vasárnap reggel van. Elzarándokolunk a San Nicola-bazilikához megnézni a Mikulás földi maradványait. Az olasz tengerészek 1000 körül ellopták a törököktől San Nicola ereklyéit, mivel a tengerészek védőszentje is a Mikulás, remélve hogy a Bariban elhelyezett ereklyék megfékezik az utóbbi idők szerencsétlen hajótöréseit. Nem tudom, hogy visszatért-e a jószerencse a flottákra, az viszont biztos, hogy ezt követően Bari lett az akkori Európa egyik legjelentősebb keresztény központja. Szent Miklós, azaz San Nicola ereklyéinél azonban sokkal jobban érdekelt minket az a vörösmárvány oszlop, amelyről John sem tudta igazán megmondani honnan való, de lényeg, hogy december 6-án egyedülálló nők rajzzák körül, mert állítólag, ha megérintik, a következő évben megtalálják a párjukat. Annával a biztonság kedvéért mi is megsímogatjuk, bár november közepe van, rajtunk ne múljon. Itthon kicsit utánaolvastam a mindenféle levélkékkel és férfinevekkel teletűzdelt oszlop történeténel, de nem találtam a szingli nők motivációjáról semmit, csak annyit, hogy először 1359-ben említette kéziratában Niccoló Acciaiuoli, I. Giovanna királynő firenzei tanácsosa. Végrendeletében azt írja, hogy a végakaratot az altemplomban diktálta az oszlopnál, amelyet a dicső szent állított saját kezével, amikor az altemplomot emelték.
Sétálunk még egyet a kikötő felé, délelőttönként itt van a halpiac. A kikötő feliratán a felirat: ANDRAI, TORNERAI, NON MORIRAI, azaz elmész, visszajössz, nem halsz meg soha. Ezt követően már csak hümmögök mindenen a buszunk indulásáig. Színesen habzó futónövények, hegyek, narancssárgán viruló narancsligetek, és több órányi szakaszon a tenger margója. Nem beszélünk Annával, halkan húzódik vissza bennünk az otthon töltött két hónap.
Hosszú napok jönnek Cataniában, amikor tényleg nem csinálok semmit. Van úgy, hogy ki sem lépek a házból. Fekszem a tetőteraszon, olvasom John sci-fijét, vagy még azt sem, hallgatom, ahogy egyszerre kezd zúgni Catania összes harangja, az arcomra süt a nap, és arra gondolok, valószínűleg ez életem utolsó olyan hónapja, amikor a testemen kívül, nincs rajtan semmilyen felelősség terhe. Nem tudok kéjesebb érzést elképzelni annál, amikor nincs semmi dolgod, csak idegennek, láthatatlannak lenni valahol, ami nem is tudja, hogy épp ezeken a tetőteraszos ejtőzések során hatolsz belé a legmélyebben. Egy idő után azonban egyre görcsösebb erőfeszítésekbe kerül, hogy ne gyűrjön magába az érzés, felesleges vagyok. Hát megyek. Megyek, a régi albérletemhez, fehér bugyik lógnak a fregolin. Telefonálok, bár nem akartam szólni az ismerősem többségének, hogy itt vagyok. Én nem hozzájuk, a városhoz jöttem vissza. A szokásos tereken találkozunk, a szokásos, felszínes beszélgetéseket folytatjuk, ahogy egy külföldi egy olasszal beszélhet. Megyek csak úgy, hogy majd fotózok, aztán persze nem. Megyek, meg eltévedek, viszem magam a város sűrűjébe, félelem helyett csak ámulat van bennem, fekete utcák, feketére festett házfalak, ahogy esik szét, rozsdásodik, de ez senkit sem érdekel. Szédülök, ha valaki ceruzával körberajzolna most egy papíron, lehet, hogy nem tudna egy vonallal körbehúzni, nincsenek éles határaim, a fejem lehetne kupola nagyságú vagy mákszemnyi is. Mindennap valamimet beverem, beleszalad a kés a kezembe, lereszelem az ujjam parmezánreszelőn, elégetem a sütőn, reggelre kelve lila foltok éktelenkednek a karomon, lábamon. Cipelem a testem, ezt a fájó szatyrot, megyek a piacra, édesköményt venni meg kákit, ami a kedvenc gyümölcsöm lesz. Napi egy kilót könnyedén bedarálok belőle, figyelembe véve, hogy otthon egy euró darabja, ami sem ízben, sem állagban a nyomába sem ér az itteninek, itt meg két kilót veszek ebből a pénzből. Az édesköménnyel is hasonló a helyzet, naranccsal, olívaolajjal, rukkolával, kis lilahagymával, sóval, borssal pedig gyakorlatilag a mennyei manna.
„Szeretem ha visznek, mindegy is hová” – az utóbbi időben valamiért Kispál számrészleteket ugranak be életem aktuális helyzeteire. Anna hívott, hogy ráérek-e a napokban. Tulajdonképp igen. És már egy négykerék-meghajtású dzsipben ülök valahol Calabriában. Anna barátjának a kollégájának a nem tudom kije úgy döntött elvisz minket a hegyekbe, lássuk azt is, ha már ilyen messzire eljöttünk. Nincs semmi dolga aznap. Visz a kocsi, hányinger kerülget, de nem érdekel, „Autók a tenger felé”, ezt akartam, tessék. Hirtelen lassít a sofőrünk, kiszállunk a kocsiból, előttünk pár méterrel elfogyott az út. A nagy novemberi esők ezeket a kis hegyi utakat rendesen alámosták, hát itt le is szakadt ugyan az út, alattunk tíz méter levegő, de semmi gond, sofőrünk természetesen ismer egy másik utat. Y, majd négy órát kocsizunk megint. Utólag összerakom fejben, gyakorlatilag megkerültük a hegyet. Végül egy elhagyott golfpályán találjuk magunkat. Évek óta üresen áll. Egy hatalmas réten, ahol még mindig viszonylag szép állapotban van a fű, közel ezer fehér golflabda fogad, sztalkeri táj, kívánni kéne valamit. Pár perc múlva nagy, sötét, fekete autó úszik be a képbe, fogalmam sincs honnét, amikor több tíz kilométeren át nem láttunk házakat. Hallom az elektromos ablaknyitó finom zaját, kérdi, mit keresünk itt. Anna barátjának a kollégájának a nem tudom kije persze ismeri, itt mindenki ismer mindenkit, mert a barátja osztályfőnökének az unokaöccse a kis Salvatore, egyébként kicsit sáros, de jó gyerek, jó gyerek. Ez a hely is természetesen pénzmosoda volt, aztán évek óta ott áll üresen, a golflabdákat meg szép lassan megeszi a fű.
Este lesz hamar, ez az egyetlen jele, hogy tél van itt is. Egyébként a városban és környékén semmit sem tudnak az őszről, a télről. Itt télen harsogó, erős zöld lesz minden, és különféle futónövények folynak ki mindenféle színekben a kerítéseken. A hegyekben, ahol gesztenyeerdő vagy más lombhullató erdő van, persze látni csupasz foltokat, és ha még ezer métert mész felfelé, akkor igen, lesz tél és hó. De te döntöd el, mit akarsz: tavaszt, őszt, netán telet.
Másnap, Anna barátjának a kollégájának a régi barátja, most már megjegyzem a nevét, Pepe, mi más volna, Palizziba visz át minket, mert épp megint nincs semmi komoly dolga. A nagynénikéje gyorsan megvendégel minket. Kis, sötét szakállú, nálam körülbelül fél méterrel alacsonyabb, elbűvölő mosolyú nénike. Az olívabogyót, úgy veszi ki a dunsztosüvegből, azzal a mozdulattal, ahogy az én nagyanyám a kovászos uborkát. 
Kenyeret, sonkát, kolbászt szel, a mozdulat még mindig ugyanaz. Pepe hozza a bort, sokat, mivel Palizzi egy kis borváros, ugyan a szőlőtőkék a hegy másik oldalán bújnak meg. Az itt a szabály, hogy a pohárnak mindig tele kell lennie. Mindegyiknek. Ha valaki egy gyűszűnyi hiányt lát, rögtön rátölt.
Az uzsonna után teszünk egy kört a faluban. Párszázan laknak már csak itt, és így délután gyakorlatilag teljesen kihalt. Aki ilyenkor az utcán van, az csak idegen lehet. Vagy Pepe unokaöccse. A kocsija platójáról nyolc pata lóg kifelé, vaddisznót lőttek a délután, feltétlen várnak minket vacsorára.
Mire kisétáljuk magunkból a bort és az édesköményes kolbászt, már este van. A vadászházban, vagy minek is nevezzem, tíz férfi ül a tűznél. A vaddisznó legfinomabb részeit rögtönk elénk hozzák a fadeszkákon, meg persze bort. Pepe, hogy végképp zavarba hozzunk minket, odasúgja, hogy ezek a férfiak nem nagyon látnak nőt az anyjukon meg a, ki tudja honnan előkerített, feleségükön kívül. Ücsörgünk egy sarokban Annával, eszünk, mert vaddisznót még nem ettünk, a húsa ízes, noha nincs más rajta, mint só és egy kis bergamott leve. Aztán, amikor már nem bírunk mosolyogni és enni, elindulunk a sötétben narancsért.
Ülök a római reptér kettes termináljában, nem értem, hogyan telhetett el ilyen gyorsan ez az egy hónap. Több mint tíz óra van a gép indulásásig, kint esik az eső, időm az lenne, de sem kedvem, sem pénzem végigrohanni Rómán. Olvasok, nézegetem az embereket, kell nekem ez az idő, összegyűjteni fejben, hogy akkor mit kell majd otthon folytatni, befejezni, elkezdeni, eldönteni. Aztán persze nem jutok semmire, de azzal nyugtatom magam, hogy a magyarországi éles vonások még nem feszültek vissza rám.
Leszállok a gépről, a reptéren várnak a szüleim, nem értettem, miért jöttek fel Somlóról, megszerveztem volna én a beutazást Pestre, de aztán rájuk hagytam a levelezés végén, jöjjenek, ha annyira karnak. Apám feszült, talán a késés miatt, gondolom, anyámat csak később látom meg. Érzem, ahogy megölel, valami van, valami, ami miatt nem tud teljesen a szívére ölelni. Kérdezem megint, hogy mégis miért jöttek föl, erre apám az utazásról kérdez, meg az időről. Anyám hallgat. Valami van. Ismerem ezt a hallgatást már. Valami van. Valamit találtak nála. „WC-n sírni”
