Egyszer csak szembejött velünk az utcán. Zelmának hívják, ellenállhatatlan a mosolya, és azonnal kézen fogta Mátét. -[Darabos Enikő Babablogja] Életük első videoklipjében kéz a kézben sétáltak, azzal a tündéri totyogással keresték egymás ritmusát, amit aztán felnőtt korukban elveszítenek az emberek. Figyelj oda, hogy lép, igazítsd hozzá a lépteidet, és közben úgy vezesd, mintha ő vezetne. Ez tényleg szerelem.
Amikor Zelma meglátogatott minket az anyukájával, érdekes módon, nem volt olyan nagy a harc a magántulajdonért, mint amikor Dani volt nálunk. Ha Dani felült a Máté lovacskájára, Máté bőgött, mint egy vad oroszlán. Ezzel szemben Zelmát lazán maga elé vette. Simán kivehetők a nemi viszonyok.
Közben felfedeztük a játszóház nevű intézményt. Mivel nekem gyerekkoromban a műanyag indiánokon és a gombfocin kívül legfeljebb kisautóim voltak, egészen elámultam, mire képes manapság a játékipar. Azonnal le is csúsztunk Mátéval a legkanyargósabb csúszdán. És szerintem én jobban féltem, mint ő. Mindenesetre ő volt az, aki a későbbiekben óvakodott a csúszdák megközelítésétől. Jó vicc, hogy lehet úgy élvezni a suhanás veszélyét, ha anya a füledbe visítja, hogy féééélek!
Tényleg féltem. A csúszda meg a szánkózás félelmetes. Jön szembe a sok levegő, nem tud bemenni az orromba, nem kapok levegőt, félek. Felszereltek oda egy játéklabirintust, mindenféle akadállyal és kuckóval, labdafürdővel és védőhálóval, azt se tudtam, hova menjünk. Második gyerekkoromat élem. Zelma elnéző mosollyal nézte, hogy szervezkedünk a lecsúszás előtt. Aztán olyan nőies biccentéssel nyugtázta, hogy mégsem vagyunk teljesen papírkutyák, csak lecsúsztunk végülis.
Máté mindenre ráült, mindent meghajtott, megtapogatott, tologatott. De olyan körültekintéssel, hogy nem hittem a szememnek. Tőlem ezt nem örökölte, én mindig vakmerően belevetettem magam a dolgokba. Ő meg kiszúrja, elindul, körbenéz egyszer, körbenéz kétszer, kinek kell az a kiszúrt dolog, ki tart rá jelenleg igényt, kihez tartozik, kinek fűződik hozzá ilyen vagy olyan érdeke, és ha szabad a pálya, visítva megszerzi. Ha nem szabad, jön még pár kör reflexió.
Máté, adsz egy puszit Zelmának? De mire az én kisfiam végigérne reflektivitásának férfias tekervényein, Zelma már odanyom neki egy cuppanósat, és mire Máté észbe kapna, a nőnek se híre, se hamva. Ölelés, puszi, futás.
Megyünk Zemához, jó? Ió. Felfal. Ennyit fűz hozzá. A Zelma kiejtése ehhez a mélyen erotikus Felfalhoz vezetett. És ugyanolyan örömmel szöszmötölt a gyerekkonyhában, mint ahogy Zelma tette volna, ha éppen nem azzal van elfoglalva, hogy a birtokháborítás ezen nemét valahogy megeméssze. A nők kergetik ki a férfit a konyhából, ez fix. Aztán panaszkodnak, ha ott felejtik őket a fakanál mellett.
De Máté nem hagyta magát, komoly tűzharc alakult ki a sütő körül, majd hablatyul levezettük a feszültségeket, és mindketten nevettek. Megfigyeltem ugyanis, ha kitör a hiszti, az a kezelhetetlen fajta, befeszülős, áányányányányá hiszti, egy kis hablatyolás sokszor kiválóan a nevetés medrébe terelheti a feszültségeket.
Máté karkötőt húzott, lányos cipőt, szemrevételezte a babákat, előszedte a játék babakocsit, és közben mérhetetlenül csodálta ezt a kis nőt, aki körülötte forgolódott és sokszor érthetetlen módon ellenkezett az akaratával. A nők tényleg roppant furcsa teremtmények. Mindazonáltal ellenállhatatlanok. Ezzel a tanulsággal feszült nekem, mikor megpróbáltam meggyőzni, hogy szundizós idő van, megyünk haza. Ányányánnyá.
{jcomments on}
