„Nem akarok megoldani semmit…” [Podmaniczky Szilárd kritikája]
Régen jártam így verseskötettel, mint Kemény Lili Madaram című könyvével. Beleolvastam, és azonnal felpörgetett. Fogtam a jegyzetfüzetemet és csak írtam. „Valami évszázadok óta rothad a szobámban. / Megnézném, mi az, de félek, hogy olyasmi, / amit már túlságosan megkedveltem.”
Árad belőle a szabad és könnyed líra titokzatossága. Ahogy a világra néz, azonnal ő lesz a világ anélkül, hogy erőszakos értelmezést követne el rajta. „Na, jól van, Éjszaka, megvoltál / te is, megveregetem a vállad.”
Lili ’93-ban születet, vagyis közeleg a tizenkilenchez. Mégis olyan versnyelve van, amivel elkötéltáncolhat bármilyen szakadék fölött. Persze, ezt nem úgy értem, hogy bele kell annak öregedni és érni, aki a verseiben érvényesen akar megszólalni. Inkább elképedek az áradáson, azokon a lábujjhegyen kilépett ritmusokon, ahogy a versmondatot tereli.
Darvasi László írja a fülszövegben: „Kevés szilárd, fundamentális pontja van ennek a lírának, a viszonyítás mindig egy szabad, független, hangsúlyozottan fiatal személyiség önkényessége. És ez nagyon jó.” Jó, mert olyaninnyira önkényes, hogy nem használja a szokásos verstoposzokat, nem verset akar írni, hanem megéli azokat. Erdély Miklóst indézném nagyon pontatlanul: amikor verset írok, nem akarok verset írni.
A Kavicsok című versben így zárja a könyvet: „És csak ülnek. / Ezekkel nincs mit kezdeni. // Ülnek, mint vitorlás a tavon / lepkék a lószaron, / kidobott hűtő a nádasban…”
Van egy olyan érzésem, hogy ez a „verset senki nem olvas már” kézlegyintés erre a könyvre nem vonatkozik. Az biztos, hogy az akadémikus költészetre, ahogy az akadémikus prózára kevesen kíváncsiak. Mert más lett az élet. Sok a varázs és az élmény, nehezebb ezek fölött látszani. És mindehhez képest kell tudni megszólalni. És ez a könyv ezt tudja.
Úgy örültem a könyvnek, hogy madarat lehetett volna velem fogatni.
Magvető Kiadó, 2011., 77 oldal, 1990 HUF
{jcomments on}
