Az előzetes egyeztetés során még arról volt szó, hogy az újságírók interjút készíthetnek Szczepan Twardoch sziléziai íróval, akinek regényéből itt közöltünk részletet. Aztán az utolsó pillanatban kiderült, hogy a szerző inkább azt szeretné, ha egy asztalt körülülve egyszerre beszélgethetne az összes „bértollnokkal”. A furcsa szeánsz helyszíne a Gdansk könyvesbolt és kávézó volt.
A morfiumban ázó nemzeti zászló botránya
A beszélgetés első körben és elsősorban nem is a regényről, hanem magáról a szerzőről szólt, aki nem tartja magát lengyelnek:
– Alapvetően kétnyelvű vagyok, születésemtől hét éves koromig csak sziléziai nyelven beszéltem, az irodalmi lengyel nyelvvel akkor találkoztam először, amikor iskolába kerültem. Így a lengyel számomra „második nyelv” volt, hiszen a sziléziai nyelv bár csak egy dialektus, mégis markánsan megkülönböztethető. Szilézia és a sziléziaiak története mindig is határhelyzet volt, a sziléziaiak mindig is döntéskényszerben voltak, hogy ők most lengyelek, vagy németek-e.
– De miként lesz valakiből „lengyel író”?
– Soha nem gondoltam magam lengyelnek, csak lengyel nyelven író alkotónak. Én sziléziai vagyok, még akkor is, ha bizonyos összefüggésekben ez a meghatározás sok negatívumot hordozhat. A sziléziaiság számomra azt is jelenti, hogy se nem lengyel, se nem német. Akkor viszont marad a kérdés, ami végigkíséri az életemet: ki vagyok én? A sziléziaiság egészen furcsa helyzet, sok elhallgatott történelmi momentummal bír, miközben felölel legalább nyolcszáz évet. Például szinte minden sziléziainak volt legalább egy olyan nagyapja, aki a Wehrmacht-ban szolgált… Ez az egész helyzet azért is érdekes, mert Lengyelországban nem nagyon érdemes ilyesmiről beszélni, nem akarják meghallani. A magyar közeg azért is jó, mert az Önök számára Szilézia „terra incognita”, nem kell az előítéletekkel és egyfajta „birodalmi, imperialista szemlélettel” szemben harcolni.
– Ilyen háttér mellett adja magát a kérdés: Mit gondol a sziléziai autonómia-törekvésekről?
– Ez egy gazdasági-, politikai- és adminisztratív vonatkozásokkal rendelkező kérdés, én pedig egy író vagyok, aki egyikhez sem ért igazán, tehát érdemben nem is tudok válaszolni erre a kérdésre. Volt egy olyan pont az életemben, amikor rájöttem, hogy nem értek és nem is kell értenem mindenhez. Nem kell, hogy véleményem legyen mindenről, és arra sincs szükség, hogy a külső nyomás hatására kreáljak valamilyen véleményt!
– Van ilyen elvárás az írók felé? – hangzik az álnaiv kérdés.
– Persze, Lengyelországban mindenképpen. A lengyel értelmiségben erős a késztetés arra, hogy magára öltsön valamiféle mindenhez értő, kinyilatkoztató, megmondó-szerepet. Én ezt ki nem állhatom, tényleg hányingerem van ettől a hozzáállástól. Valakinek, aki a történelemmel foglakozik, miért kellene véleményt formálnia az aktuális gazdasági folyamatokról? Egy írónak nem ez a dolga, az írónak írnia kell, sőt: az írónak jót kell írnia.
– Megteheti egy lengyel író, hogy nem foglakozik az aktuálpolitikai eseményekkel akkor, amikor a jelenlegi lengyel kormány még abba is megpróbál beleszólni, hogy az emberek mit gondoljanak a múltról?
– A regényírónak nem feladata az útmutatás, a regénynek a saját világán belül kell érvényesnek lennie, s ha megpróbál külső, irodalmon túli szempontoknak megfelelni, akkor arra rámehet a regény. A másik oldalon egy erős propagandagépezet áll, s ha a regény azzal akar szembeszállni, ilyen céllal íródik, akkor az valószínűleg rossz regény lesz. Olyan ez, mintha pohárral akarnál szöget verni a falba: a pohár nem arra való, eltörik, és a szöget sem sikerül beverned. Értelmetlen.
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok – a Morfium sikerének köszönhetően –, hogy nem függök a kultúra hivatalos szervezeteitől, nem kell kötődnöm a lengyel közintézményekhez. Az előző kormányt – személyes okok miatt – ki nem állhattam, s a mostaniról, ha lehet, még rosszabb a véleményem. A lengyel politikai élet most olyan, mint a hülyék versenye, civilizált nyelven nem is lehet beszélni róla. Vannak rosszindulatú és gonosz hülyék az egyik oldalon, és vannak kevésbé rosszindulatú, de naiv hülyék a másik oldalon.
– Ismerős helyzet.
Abból, amit Magyarországról tudok, úgy tűnik, itt sem más a helyzet. Viszont ez egészen izgalmas kérdéseket vet fel, hiszen két olyan nemzetről beszélünk, melynek a nyelve gyökeresen különbözik, sorsa és története mégis meglepő hasonlóságok és párhuzamok mutatkoznak. Miért pont a magyarok és a lengyelek azok, akik nem tudnak szembenézni a saját történelmükkel? Miért van az, hogy ez a két nemzet Európa közepén ma is azzal van elfoglalva, hogy a saját történelmi ártatlanságában tetszelegjen. Miért nem lehet sem ott, sem itt szembenézni a történelmi múlt tényeivel?
– Mégis, a Morfium mintha pont ezekre a történelmi, nemzeti kérdésekre reagálna, ha nem is „megmondó”, de kérdésfelvető szerepben…
– Vannak az életnek és a valóságnak olyan szférái, amiket csak a művészet segítségével lehet megközelíteni és felszínre hozni. Az irodalomnak ez fontos szerepe: hozzányúlni olyan dolgokhoz, amikhez másként nem lehet. A történelmi traumák feltárásában és felszínre hozásában óriási szerepet kaphatnának az írók, de ezt a szerepet nem szabad összetéveszteni azzal, amit az „elkötelezett irodalom” művel. Az irodalom olyan kérdéseket vet fel, amelyek – jó esetben – áttörhetnek az érvényüket vesztett gondolkodási sémákon.
– A Morfiumot tekinthetjük az előbb megfogalmazott hozzáállás példájaként?
– Igen, azt hiszem, ez így van. Persze, nekem most már nagyon nehéz a Morfiumról beszélnem, hiszen – bár magyarul most jelent meg – én ezt a regényt öt évvel ezelőtt írtam. Azóta már elkészült két regényem, s ha most kézbe veszem a Morfiumot, akkor olyan, mintha nem a saját könyvem lenne. Ráadásul tervben volt az is, hogy film készül a Morfiumból, amiből a jelenlegi [politikai] helyzetben nem lesz semmi; viszont volt több forgatókönyv-változat is, és ezek miatt már azt sem tudom pontosan, hogy mi az, ami a regényben szerepel, és mi az, ami „csak” a forgatókönyvben.
– A regény írása közben milyen volt a viszonyod Konstanty Willemann-nal, a Morfium főhősével?
– Nem emlékszem, de azt gondolom, hogy a főhőseimmel mindig is egyfajta „hassliebe”-szerű viszonyt ápolok. Minden hősöm, minden helyzetben belőlem nő ki, nincs más alapanyag, a hősök személyiségét saját magamból kell felépítenem: a nőt, a gyereket, a szentet, a kurvát, a hőst, az árulót. Ha a főhős erejéről írok, az az én erőm, ha a kétségeiről van szó, azok a kétségek belőlem jönnek… Ez egy összetett, intenzív és intim viszony a főhős és az író között.
– Milyen volt a regény fogadtatása Lengyelországban?
– Én ennek a regénynek, a regény sikerének köszönhetem, hogy szabadon foglakozhatok az irodalommal, és meg tudok élni belőle.
– Annak fényében, amiről eddig beszélgettünk, biztos volt, akinek „bökte a csőrét” a Morfium!
– Persze, ilyenek mindig vannak, érzékeny témák esetében fokozott aktivitást mutatnak. A feministák és a patrióták nehezen viselték el regényt, tőlük ért negatív kritika bőven…
– …de ennél jobb reklámot álmában sem kívánhat egy író!
