Chaja Polak Salka című művében holokauszt-túlélő édesanyjának állít emléket. Salka a 20. század legnagyobb részét végigélte, és a század eseményei élete minden pillanatát meghatározták, sőt befolyásolták. Története egyúttal az elmúlt évszázad története is, mely nemcsak a remény és csodák százada, hanem a modern történelem legnagyobb bűncselekményének évszázada is volt.
Most egy részletet olvashatsz – Gera Judit fordításában – a regényből, amihez ajánljuk kollégánk Chaja Polakkal készített izgalmas interjúját. A könyvespolcara pedig innen teheted fel.
Salka még igencsak fiatal volt, amikor megismerte a két francia nőt, Perlét és Ita-Simát. A francia nők meg még Salkánál is ifjabbak. A helyet, ahol megismerte őket, Auschwitz-Birkenaunak hívták. Pontosabban, Auschwitz-Birkenau konyhabarakkjának. Azon az emlékezetes napon vagy egy tucatnyi fiatal nő ült a falhoz tolt priccseken, Európa legkülönbözőbb tájairól érkeztek, szinte kislányok még mind, és krumplit pucoltak. Középen, egy hokedlin ott trónolt az Aufseherin, élet és halál rettegett úrnője. A konyhabarakk mind a négy falára faágyakat csavaroztak, és mindegyik ágy előtt, középen ott állt egy vödör víz, ebbe merültek alá nagy csobbanással a meghámozott krumplik. Szinte ez volt az egyetlen zaj a tábori konyhán, csobbanó krumplik, spriccelő vízcseppek.
A nőknek tilos volt beszélgetni, felnézni, lábukat a padlón végighúzni, fészkelődni, noha a fapadoktól az órákig tartó krumplipucolás után igencsak fájhatott a fenekük. Az Aufseherin parancsa egyértelmű volt: aki nem tartja be az utasításokat, jobb, ha elfelejti azt a kiváltságot, hogy továbbra is a konyha „biztos melegében” dolgozhat, így aztán mindenki befogta a száját. Kivéve a két franciát. Ők, miközben alig mozgott a szájuk, és szempilláik alól lesték az Aufseherint, hogy minden mozdulatát pontosan követhessék, szóval ők a parancs ellenére mégis megpróbáltak mondani egymásnak valamit. Az, amit el akartak egymásnak mondani, túlságosan sürgető, túlságosan húsba vágó volt, semhogy tovább hallgassanak róla. Az első, de még a második figyelmeztetés ellenére is folytatták. A második figyelmeztetés azt jelentette, hogy nemcsak kettőjüket dobják ki, hanem az összes nőt, mind a tizenkét nőt, aki a tábori konyhán dolgozott.
Anyánk Ita-Simával és Perlével szemben ült. Rájuk nézett, majd ujját a szája elé tette: „Sss”, mondta, „sss”.
Ita-Sima és Perle – Salka ekkor még nem tudta a nevüket – elhallgattak, kezük folytatta a krumplipucolást, é a konyhabarakk csendjét csak a krumplik csobbanása szakította félbe. Ablak nem volt, csak egy fakó, aranybarna fénynyaláb hatolt a helyiségbe a nyitva hagyott ajtón át. A két francia nő lopva a szemközti nőre pillantott. Az a nő pedig, vagyis Salka, visszanézett rájuk.
A szín játszotta a legfontosabb szerepet. Minden barna volt – világosbarna, sötétbarna, feketésbarna, sárosbarna. Az ég szürke volt és barna. Fakó és áthatolhatatlan – mintha a fény nem tudta volna elérni ezt a világot. Bármilyen fiatalok, akármilyen szépek is voltak (noha már nem látszott rajtuk), a nők átvették a környezet színét, a félelem fedőszínét. A többi fogolyhoz hasonlóan átvették a szögesdrót és az éhség színét.
Amikor Salka a szája elé emelte az ujját, és azt suttogta, „sss”, szemével pedig azt üzente, kérlek benneteket, várjatok már azzal a beszélgetéssel, nos, ez hintette el valószínűleg egymás iránti kölcsönös szeretetük, életre szóló, feltétlen barátságuk csíráját. Ez a találkozás, el kell ismerni, Auschwitz ajándéka volt.
Ennek a világnak az egyhangúságában minden fogoly majdnem egyforma volt, már amúgy is nagyon hasonlítottak egymásra csíkos rongyaikban, csonttá soványodott, görnyedt testükkel. Igen, mindenki hasonlított mindenkire, és minden mindenre. Ők hárman azonban lassanként saját arcot nyertek egymás számára. És a három arc, Salkáé, Perléé és Ita-Simáé három rózsává változott át a szomorú és névtelen tömegben. Három, halovány rózsává. Akárhol voltak is, a konyhában vagy odakinn, a sárban, az Appelplatzon vagy a barakkokban, vagy az ételért sorban állók között, nekik hármuknak volt színük, de olyan szín volt ez, mely gyorsan el is tűnt, felszívódott, valahányszor elválasztották őket egymástól, hogy megint azonnal felragyogjon, ha egymásra találtak a tömegben.
Nem mintha krumplipucolás közben azonnal világosan megértették volna mindezt ott, a konyhabarakkban. Nem mintha azon nyomban felismerték volna az értékes ajándékot. De ekkor foganhatott meg, és csak később vált világossá, nem sokkal később. Röviddel később.
Egy szeretett arc felismerése a sötétben olyan örömet okozhatott, amilyen örömöt később talán soha többé nem tapasztaltak.
A konyhabarakkban végzett munka végeztével, azután, hogy elvitték a vödröket, összeszedték a krumplihéjat és hatalmas fazekakba tették, hogy megfőzzék a foglyoknak, felálltak a padról, és egymást szemmel tartva kicsoszogtak a barakkból. Odakint beálltak a végeláthatatlan sorba, ahol a felvizezett levest osztották, ahol a lábuk belesüppedt a csúszós sárba. Még ugyanaznap éjjel összebújva aludtak egymás mellett. Abban a barakkban, amelyet Salka most megmutatott nekem, vagy a sok másik valamelyikében, amelyet később lebontottak. Úgy „szervezték meg”, hogy egymás mellett fekhessenek a keskeny priccseken, és sugdolózhassanak a lópokrócok alatt. Sugdolózhassanak arról, hogyan kerültek ide, és korábbi életükről, Perle kisbabájáról. Feltehető, hogy Perle a kisbabájáról beszélt, nem tudott tovább hallgatni róla. Nyolc hónapos kislány, már ülni is tudott. Az arca gödröcskés. Gödröcskék voltak az arcán. Voltak. Perle valószínűleg ezért nem tartotta a száját krumplipucolás közben azon a napon, amikor Salka a szája elé emelte az ujját, és azt suttogta: „sss”. Nem sokkal korábban, amikor megérkezett a táborba, Perle egy idegenre bízta a kisbabáját. Az egyik fogolytársára, egy idősebb asszonyra, aki figyelmeztette, hogy adja oda neki a kisbabát. És azt hazudta, hogy majd visszaadja. Hogy a fiatal és egészséges Perle legalább kapjon egy esélyt.
Attól a konyhabarakkban töltött boldog naptól fogva csak egymásért éltek. Egymást támogatták. Egymást támogatták az órák hosszat tartó álldogálás közben a jéghideg Appelplatzon. Figyeltek, hogy a másik talpon maradjon, fel ne bukjon, össze ne essen. Egymást melegítették éjszaka a lópokróc alatt. Salka, Ita-Sima és Perle védelmezték egymást. Hiszen valahol Hollandiában várt egy gyermek. Ezt mesélték nekem később, legalább ezerszer elmesélték. Azt is elmondták, hogy úgy tettek, mintha mindez bizonyosság lett volna, és a játék szerint Hollandiában biztosan várna egy gyermek. Salkának azért kellett élnie, hogy visszatérhessen a gyermekéhez. És Salkának élnie kellett, hogy védelmezze Ita-Simát és Perlét. Ita-Simának és Perlének pedig élnie kellett, hogy testvérüket, Salkát védelmezzék. Hogy megint segíthessen rajtuk. Így váltak eggyé. Egyetlen testté, amelynek élnie kellett.
Ismét beköszöntött a tél, a háború utolsó tele, de hogy ez lesz az utolsó, azt nem tudták, mindenesetre nem biztosan. A tábort evakuálták, minden foglyot arra kényszerítettek, induljon nyugat felé az orosz felszabadító csapatok elől, egyenesen az éh- vagy fagyhalálba. Messze tőlük, az egyik férfibarakkban Leo Mandel is megtette ugyanezt az utat nyugat felé.
Hogy legyen még egy esélyük, bármilyen csekély is, anyánk cipőt lopott. Saját magának és Ita-Simának – a saját cipőjét nyomban fel is húzta. Perle a kórházi barakkban feküdt, számára Salkának már nem kellett cipőt lopni, Perlét feladták. Kezében a zsákmánnyal kereste anyánk Ita-Simát, hogy végül a saját barakkjukban találja meg. Testével, csípőjével és vállával lökte arrébb – hisz rajta volt a lopott cipő – a többi fogolytól, el a dobkályhától, mely már réges-rég nem égett, de amely mellett ennek ellenére összebújtak a nők, és heves felháborodás közepette suttogtak arról, mi történik, ha majd kiürítik a tábort. Salka belökdöste Ita-Simát egy sarokba, zubbonya alól előhúzta a cipőt, és ezt súgta: ez minden. Többet nem tehetek érted. Figyelj és gondod legyen rá, hogy mentsd magad.
Pillantását elfordította Ita-Simáról, nézte a koszos deszkapadlót, nem bírta tovább elviselni a hitetlenséget barátnője arcán, a hitetlenséget, mely a szája szögletéből indult, felfelé kúszott, feszesre húzta az arcát, és rémülettel telve befészkelte magát a szemébe.
Félrefordított arccal, kinyújtott kézzel tartotta Salka a lopott cipőt Ita-Sima elé. Vedd el, mondta, vedd már el! Semmi sem történt, csak állt ott, cipővel a kézben. Itt van, mondta, azonnal vedd fel, mindjárt észreveszik, miben mesterkedünk itt, és akkor elveszik a cipődet, egy perc, és volt, nincs. Felpillantott. Ne bámulj így, mondta. Az isten szerelmére, ne bámulj így rám!
Ita-Sima hátrahőkölt. Nem, mondta. Iszonyodva rázta a fejét, és továbbra is egyre csak nemet intett. Nem, nem akarom. Add oda valaki másnak, vagy tartsd meg magad, engem már nem érdekel. Meg akart fordulni, ki akart menni a barakkból a hidegbe, már semmi sem számított, már mindenkit elveszített, mindenkit. Perle nem éli túl, és Salkán kívül kije maradt még ezen a földön?
Anyánk a cipőt egyik karjával a melléhez szorította, és szabad kezével karon ragadta Ita-Simát, és odanyomta a falhoz. Maradj itt, mondta, ne legyél ilyen ostoba, olyan vagy, mint egy gyerek. Aztán ugyanezzel a kézzel – a másikkal még mindig a melléhez szorította a cipőt – felemelte Ita-Sima állát, és kényszerítette, hogy ránézzen, egyenesen a szemébe. Én komolyan gondolom, folytatta, ha azt mondom, hogy meg kell tenned az utat nyugat felé. Komolyan gondolom, ha mondom. Ha nem mégy a saját lábadon, és azt hiszed, majd én segítek rajtad és számíthatsz rám, nos, akkor tévedsz. Ha meg akarsz halni, hát halj meg. Hallod? Hallod?
Salka és Ita-Sima annak idején Auschwitzban nem tudtak elbúcsúzni Perlétől. Perle ott maradt a kórházi barakkban – a világnak ott keleten megvoltak a maga szabályai. Konok hallgatással indult el a két asszony a beláthatatlanul hosszú menetben, melyet élesre állított fegyverekkel németek őriztek. Gyalog mentek a hóban. Olykor marhavagonba zsúfolódva utaztak néhány kilométert, aztán megint gyalogolniuk kellett.
Valahol Észak-Németországban, a számtalan tábor egyikében végül az oroszok szabadították fel őket. Ita-Sima és Salka útjai ekkor elváltak. Ita-Sima visszatért Franciaországba, Salka pedig egy fiatal holland nővel gyalog kelt útra, majd autóstoppal jutottak el Hollandiába. Hetekig tartott az utazás, ezúttal azonban már szabadon, melegítette őket a remény és a nyiladozó tavasz.
A fiatal holland nőt Helene Vervoordénak hívták, ellenálló volt. Az ő szüleié volt az a csodálatos, meseszerű baarni kert a nádtetős villával. A parkszerű kertben Salka néhány évvel később egy új élet legboldogabb nyarait tölti majd új családjával. Egy ismeretlen által celluloidra rögzített pillanat: Debora büszke apja karján ül, Lodi gondolataiba merülve fogja a járóka rácsait, Semma ide-oda ugrál puffos ujjú nyári ruhájában, teltkarcsú derekán masni, persze boldogtalan, féltékeny és meg nem értett – mindezt azonban elrejti a vidám ugrálás a fűben –, én pedig a szorongástól és a boldogságtól kábultan ülök Salka ölében, kezem, mely soha többé nem akarja elengedni, bilincsként tapad a nyakára. Idegesen hallgatni, ahogy azt mondja, most már elég ebből, a többi gyereknek is szüksége van a figyelmére. És hogy mikor leszek már végre okosabb egy kicsit.
De itt még nem tartunk.
