Egy megrendítő történet, amit az örmény származású írónő most mesél el először

Az Orhan öröksége egyaránt szól azokhoz az olvasókhoz, akiket érdekelnek a történelem sötét lapjai, és azokhoz, akik szeretnek csendesen elmélázni egy sokáig rejtve maradt, titkos családi vagy szerelmi történeten. 

(Los Angeles Review of Books)

Aline Ohanesian Orhan öröksége című könyve a szerző első regénye, kiugró sikert hozott számára, több díjra jelölték, számos nyelvre lefordították, és a kritikusok szerint új, egyéni hangot hozott az amerikai irodalomba.

Aline Ohanesian örmény menekültek leszármazottja, nagyszülei – túlélve az I. világháborús népirtást – fiatalon találkoztak egy misszionáriusok által fenntartott árvaházban. Miután családot alapítottak, kivándoroltak az Egyesült Államokba, hogy egy szabad és demokratikus országban élhessenek. Az írónő beleszületett népének hagyományaiba, és már korán megismerkedett a 20. századi örmény történelemmel. Kilencéves volt, amikor nagymamája titokban elmesélte neki családja megrendítő történetét, melyet soha többé nem osztott meg senki mással.

Itt egy részletet olvashatsz a Tarandus Kiadónál megjelent könyvből, és a kiadó oldalán meg is rendelheted.

 

3. FEJEZET

Otthon

Szeda kitapintja a ruhaujjába dugott levelet, a gyűrött papír felveszi
a bal csuklója alakját. Előhúzza és kisimítja a térdén. A tekintete vé-
gigkalandozik az oldalon, ahogy az elmúlt hetekben már többször
is, megállapodik azokon a pontokon, ahol a fekete tinta meggyűlt,
továbbhalad, aztán a fehér sorközöket is végigpásztázza. Közben arra
gondol, néha több jelentés sűrűsödik a szavak közé, mint beléjük.
„Kemal Türkoğlu unokája vagyok…” – így kezdődik a levél.
Kemal neve édesen és melegen járja át, felpezsdíti a vérét, lekúszik a
hasáig, onnan egyenest a torkába ugrik, és eltűnéssel fenyeget. Ösz-
szepréseli az ajkait, hogy a szó ki ne jusson.
Különös érzés levelet kapni egy halott férfi unokájától. Egy időben
és térben oly távoli helyről, hogy már felbontani is hősies cselekedet.
Kemal még halálában sem engedi el. Átnyúlt téren és időn, hogy még
egyszer belekapaszkodjon.
Úgy érzi, a vékonyka papír dzsinnt szabadít el, a démon azzal fe-
nyeget, hogy föltárja a fájdalmas, eltemetett múltat. A papírdarab
gyűrődéseit, hajtásait nézi, a rojtolódó szélét – egy jegyzettömbből
tépték ki –, olvassa a törökül fogalmazott gondolatok suta angol for-
dítását.
A szobájából látja, ahogy a többi lakó föl-le csoszog, a jó ég tudja,
mi célból. Ki gyógyszert, ki reggelit, társaságot, a túlélésre okot keres.
Először a konyhapulton heverő fehér mappán veszi észre az Ararát
Idősek Otthona elnevezést. Az Ararát hegyének nagyméretű fotója
alá a következőt írták: „Az örmények szent hegyéről – ahol Noé bár-
kája állítólag partot ért – elnevezett otthon, menedék a diaszpórában
élő idős emberek számára.” Szedát a „menedék” szó zavarta legjob-
ban, annyira hasonlított a „menekült” szóra, amelyhez túlontúl sok
köze volt. Gondolta, kidobja a brosúrát a kertbe, mélyen eltemeti az
unokahúga kedves kaktuszai közé.
Ani az egyetlen élő rokona volt, rég elhunyt öccsének a lánya. Sze-
da tudta, hogy Ani szereti őt. Egy hónappal később mégis az Ararát
Idősek Otthonában találta magát. Ez itt az élők múzeuma, a temetet-
len múlt relikviáit leheli, és egy olyan közösség hozta létre, melynek
számára minden – a templomi pikniktől a pék fiának szakvizsgájáig
– a túlélésre biztató testamentum.
– Jössz? – dugja be kopasz fejét az öreg Kalusztian. A vén kecske
azt hiszi, kikezdhet a hölgyekkel csak azért, mert járókeret helyet egy
sikkes botot használ.
Szeda csettint a nyelvével, elhessegeti az öreget az ezüstfogantyús
botjával együtt. A bélmozgását se tudja szabályozni, de azt hiszi, a
kakasát még igen!
– Na, gyerünk már! A Szent Nishan-templomhoz tartozó kölykök
újrajátsszák a sardarabadi nagy ütközetet – mondja csillogó szemmel.
Szeda felvonja a szemöldökét, megint csettint a nyelvével, mielőtt
elutasíítóan a férfi felé fordulna a kerekes székkel.
– Tégy, ahogy jólesik! – mondja.
Nincs ebben a helyben méltóság, gondolja Szeda. Ahogy magán-
élet sincs. Valamelyik bolond mindig bedugja a fejét az ajtón.
Mintha nem lenne elég rossz a lakók és a nővérek elegye, az utób-
bi időben mások is jönnek, magnetofonokkal hadonásznak az orra
előtt, és a múltról kérdezgetik. Egyszerre mindenki amatőr történész
lett. A „szemtanú” és a „népirtás” kifejezéseket használják, mintha
szavakkal akarnák áthidalni a szakadékot az ő múltja és a saját jele-
nük között.
Ő semmit nem akar ezzel kezdeni. De a szomszédai a vallomá-
sok bűvöletébe kerültek. Mint megkopott teafilter merülnek a múlt
zavaros vizébe, újra és újra elmondják ugyanazokat a történeteket,
bárkinek, aki meghallgatja. Ki hibáztathatná őket? Hiszen legutóbb
nem a katonák űzték el őket az otthonukból, hanem a szeretteik,
ennek az „otthonnak” nevezett második száműzetésnek a színhelyé-
re. Szeda úgy véli, ez bizonyos szempontból rosszabb, mint az első,
a szörnyű emlékgyűjteményhez így még hozzájön a túlélés iszonyú
szégyene, az életé, melytől olyan sokakat megfosztottak. A többiek
mégis ott sütkéreznek fontosságuk tudatában. Ám az összes emberi
nyelv minden szava sem írhatja le, ami történt.
Ahogy felbugyog benne a múlt, Szeda úgy érzi, nem engedheti
ki. – Nem emlékszem – – mondja azoknak, akik kérdik. A szófolyam
feltornyosul, és mindent megmérgez. A múlt vérével és könnyeivel
hinti be a jelent. Nem bánja a korral járó feledékenységet, de akármi
rombolja is az agyát, csak a legfrissebb emlékeit zabálja fel. A meg-
emésztetlen múlt ott marad változatlanul, gennyed, rothad a fejében.
Hiába tesz erőfeszítéseket, lánykorának illatai és képei is a felszín-
re törnek. Az előző nap váratlanul olyan erős pisztáciaszagot érzett,
hogy majdnem kihányta az ebédjét.
Szeda az ablakhoz gördíti a székét, és kinyitja a spalettákat. Tenye-
rével árnyékolja a szemét a nap elől. Három sor műanyag szék áll a
szökőkúttal szemben. Lármás fiúk és lányok várakoznak jelmezben a
szökőkút és a közönség között. Az egyik kövér fiún örmény papi kön-
tös, a fején csúcsos fekete süveg. Szeda látja, amint Kalusztian oda-
biceg az utolsó sorhoz, és előrehajol, hogy legalább valamit halljon.
– Hadd zúgjon minden örmény templom harangja! – kiáltja a kis-
fiú-pap.
– Csatára! – hadonászik játék puskával egy katonának öltözött kis-
lány.
Egy zömök asszony térdel a gyerekek előtt, és hangtalanul mondja
velük a szöveget. Meglengeti a karját, hogy színpadra hívja a többi
katonát. Szeda előre tudja, hogy a közönség vevő a darabra. Talán
veteránok is akadnak a soraikban. Kalusztian is valami effélére for-
mál jogot. A múltnak ez a szüntelen visszajátszása és rögzítése cele-
bet csinált valamennyiükből. Ezeken a falakon kívül senki észre se
venné ezeket az idős embereket, a múltjuk olyan mese, melyről a
világ szeretne megfeledkezni. De itt, az Ararát Otthon lakói között
ők egy népirtás túlélői, kimondhatatlam rémtettek elszenvedői, egy
nép múltjának őrizői.
– Jó reggelt, Szeda asszony! – Betty Smith, Szeda kedvenc ápoló-
nője lép a szobába, cipője megcsikordul a linóleumpadlón.
– Ma nem hagyhassa el az épületet, ugye? Istenverte szégyen. Csu-
daszép nap van odakint!
Szeda szereti, amikor Betty ezt a népies hangütést használja, ami a
déli, fekete gyökereire emlékeztet. Ő az egyetlen nem örmény szár-
mazású az otthonban, és az egyetlen fekete, nem lehet könnyű dolga.
És egészen mulatságos, amikor mások, elsősorban az orvosok jelen-
létében elkezd semlegesen beszélni, szavai ízüket, színüket vesztik.
Szeda eltűnődik, vajon tudatosan csinálja-e.
– Hallott már a népirtásos kiállításról? A jövő héten nyílik –
mondja Betty.
– Hallottam – feleli Szeda. Félbehajtja a levelet, aztán megint és
megint félbe, hogy visszadughassa a ruhaujjába.
– Aszongyák, maga a kormányzó is eljön. Képzelje csak el, maga
a kormányzó!
Szeda vállat von. Nem olyan nehéz elképzelni. Kalifornia kor-
mányzója, George Dümedzsian örmény származású. A kiállítás pedig
Szeda unokahúgának, Aninak az agyából pattant ki.
Betty Szeda kerekes széke előtt térdel. Kinyújtja a kezét, és megsi-
mítja az asszony ezüstszínű kontyát.
– Még nem vagyok egészen nyomorék, ugye tudja? – hessenti el
Szeda.
– Tudom – feleli Betty. – De mostanában nagyon csöndes. Min-
den rendben?
– Kilencvenéves vagyok – feleli Szeda. Hogyan lehetne minden
rendben?
– Látogatója van. Nem Ani kisasszony. Nem is asszony. Egy úr ke-
resi. Néhány perce jelentkezett be a portán. És még magas és jóképű
is. Mint egy mediterrán Clark Kent.
– Micsoda szerencse! – Szeda megtapintja ujjaival a ruhájába rej-
tett levelet.
Csak várjon! Nincs mit mondania neki. A múlt halott, és most
már Kemal is. Ha egy szót is kiejt a száján, föléledhet minden, és azt
nem engedheti.
Egyenletesen lélegzem. Aláírok mindent, amit akar, és
hadd menjen.
Ezt mondogatja magának, miközben elfogja a pánik.
– No, akkor az előadásnak vége – mondja Betty, aki kinéz az abla-
kon. – Készen áll az ebédre? – Betty választ sem várva nyúl a kerekes
szék fogantyújához.
– Mondtam én, hogy készen vagyok? – szól Szeda. – Nem emlék-
szem ilyesmire.
– Akkor is ideje megebédelni – erősködik Betty.
Szeda mély lélegzetet vesz, és fölemeli az ölébe ejtett hímzést. Fölé
hajlik, és hagyja, hogy ujjai a finom öltéseken dolgozzanak. Három
sor piros és sárga gyémántalakzat jelzi az anatóliai mintát. Hiába
minden elszánás, a vérző múlt kibuggyan az ujjai közül, és beszeny-
nyez mindent, amit megérint.
Megosztás: