Olyan volta kabát ujja, mintha a Modern Talking énekesének diplomatatáskája lett volna odavarrva. [Kollár-Klemencz László Új Természetírók rovata]
Megoldatlanul
Koloszvár, nyár vége. Toszka bóklászik a kis utcákon, árusok között nyakláncokat néz, de csak távolról, mert rondák. Aztán jobbra fordul, ahol talál egy szűcsöt. Semmi olyan jelet nem akar kimutatni, hogy neki itt vásárlási szándéka van. Nincs is. Kell a pénz, vásárolni hülyeség, fölösleges, meg nem is azért van itt, csak hogy benézzen Kolozsvár szűk utcáiba, kolozsvári arcokat lásson napfényben, vagy árnyékban, vagy csak úgy, és meséljék el neki ezek az arcok: milyen itt élni, lenni, jönni-menni. Ő csak itt megy, nem mint vásárló, nem mint turista, nem mint kolozsvári, csak úgy, mint aki itt sincs,… a semmi. Nehogy félreértsék őt, és ezzel a nemvásárlással megsértsen bárkit is, de az a kabát, illetve mellény ott hátul, ami lóg magában, na az ellenálhatatlanul megtetszik neki. Mikor jobban megnézi, érzi, hogy annyi. Erre tovább megy.
A következő árus egy késes volt, de nem akármilyen késes. Olyanok voltak a kései, mintha most ásták volna ki a földből őket, kicsit kiszínesítették, különleges fogantyúkkal látták el, évekig fogdosták, aztán kitették a napra, majd eladni az asztalra. A pengéjük edzett acél, reszelőből készült, ami olyan brutálisan vastag, nehéz anyagnak mutatja magát, ami már attól elvághatja a kezedet, ha megfogod. Volt az árusokban valami messziről jött matematikai képlet, ahogy néztek Toszkára, meg az eladó késükre, meg vissza Toszkára. Iksz egyenlő öt. Egyszerre volt ott az alkotó jószándéka, akinek semmi köze az eladáshoz, azt sem tudja, mit jelent, meg a lemondó kereskedő, de kereskedő belőlük soha nem lesz, akármilyen jó kést is csinálnak, ebből valószínű nehezen élnek meg.
Toszka ott állt, szimpatizált, majd felvett egy kést, aminek furcsa rendszerrel lehetett visszacsukni a pengéjét. Nem volt benne semmi, ami a pengét stabilan nyitva tartja, stabillá az őt használó kéz teszi, ahogy megmarkolja nyitott állapotban, a maroktól nem csukódik be. Mi van, ha mégis? Képzeletében a bicska éle ráharapott az ujjaira, és kifolyt a sok vér, valahogy ott, Kolozsváron mindjárt az eladók, meg a vevők szeme láttára az árnyékban. Érdeklődött, hogy ez hogy van, elmondták,… persze sejtették, hogy csak beszélni akart velük, hallani a hangjukat, de közben végig a szomszédban lógó kabátra gondolt. Aztán letetette a kést és visszament a szűcshöz.
Szeretném felpróbálni azt a kabátot. A mellényt? Leakasztották neki, leakasztás közben megcsillant a fényes fekete bőr, rajta három különleges játékos zsebbel. Ez a kabát olyan mint én. Belebújt. Motorozik? Kérdezte a néni. Nem csak szeretem az ilyen kabátokat. Egy vékony póló volt rajta az augusztusi kánikulában. Felvette rá a téli fekete bárányszőr béléses kabátot. Nagyon jól állt, csak kissé nagy volt a hasánál. Megkérte, hogy holnapig, ha tudják, vegyék szűkebbre. Délelött megy vissza Pestre, elötte be tudna jönni. Az árát elmondták, de pénzt nem kértek.
Másnap reggel tíz körül ott állt, hogy kifizesse és elvigye. A mellény készen volt, de szűk. A pólón is alig bírta begombolni. A – most férfi – szűcs azt állította, hogy az nem szűk és ki fog tágulni. Toszka ott forgolódott a kolozsvári nyárban a kabátban, de csak nem stimmelt valami. Jó lenne, ha lenne karja, mert hasonló bélelt kabátja már van, amit Csíkszereda mellett varratott 2006-ban, de karja annak sincs, és tényleg jó lenne ha lenne egy olyan, aminek van. Olyan rendes kabát, mert a másikat is nagyon szereti, a mellényt, de ez hiányzik róla. Megkérte a szűcsöt, tudna-e rá kart varrni, egy kissé kitágítani, aztán esetleg a belselyébe egy zsebet is rakni. A szűcs nem mondott nemet, feldobva sem volt, de elvállalta, aztán lemérte a karját meg a derekát még egyszer. Toszkának be kellett hajtania a könyökét, hogy a behajlított könyök hosszt is lemérje az úr. Úgy nézett ki, mint ha olyannak varrnának kabátot, akinek állandóan be van hajtva a karja. Nem ígérte, hogy kap ugyanilyen anyagot, mint a mellény, de igyekszik.
Megbeszélték, hogy valamikor Toszka is jön Kolozsvárra megint ősszel, meg valamikor ők is jönnek fel Pestre, valohogyan majd átadják. A szűcs jobban örült volna, ha nem kell a szépen megvarrott mellényt szétszabdalnia megint, de a pesti embernek nincs lehetetlen. Meg jobban örült volna, ha a feketetói nagy vásárra eljön Toszka, aztán ott adhatja majd át neki, de nem tudott odautazni. Talán az ismerősei eljönnek, kérdezte. De Toszkának egyetlenegy ismerőse sem jött idén, meg tavaly sem, talán soha sem a feketetói vásárra.
Aztán teltek a hetek. Toszka október elején átutazóban megjelent Kolozsváron. Előtte otthonról felhívta a szűcsöt aki elkérte a méreteit megint, amit Toszka nem tudott lemérni, és ezért az esti előadásán az öltöztető lányt kérte meg, hogy mérje le a karját, és onnan, a színpad mögül hívta fel a szűcsöt az adatokkal.
Kolozsváron csak épp, hogy meg sem állt. A szűcsről kiderült, Széken lakik, ami még negyven kilométer onnan, és ráadásul nem volt otthon, bár a mellény már készen volt.
A szűcs megígérte Toszkának, hogy a felesége november végén megy fel Budapestre, és akkor átadja a kész kabátot.
November végén Toszka megint Kolozsvárra utazott, hát felhívta, hátha megkaphatja a kabátot. A szűcs vette fel. A kabát már budapesten van a Bartók Béla úton, oda menjen érte. Toszka hazajött, másnap bement a Bartók Béla 37-be.
Épp a kapu előtt volt egy hely a koszos kocsinak, ott a volt Hadikkal szemben, ahol eddig soha nem tudott megállni. Egy idős néni engedte be a harmadik emeleti lakásba. Kicsit hideg volt a szobában, a néni gyengén fűtött. Kevés volt a fény is. Talán az előszobában nem, csak sárga színű. A néni a vékony, hímzett, szintén sárgás terítővel letakart asztal mellé, az egyik székre mutatott. Toszka nem tudta azonnal, hogy mit mutat neki, nem ismerte fel, hogy az egy kabát, ami a székre van akasztva. Beleolvadt a környezetbe, mintha a nénié lett volna ezer éve, vagy a fiáé, aki itthagyta, mert szaladt el a levessel. Toszka kicsit még nézte a széken, nem volt jó érzése. Valami barna szín látszott a karja felől, ami nem esett jól. Barna, de fekete a kabát, a kabát fekete, miért barna? A karja miért? Persze közben egy szót sem mondott, csak mosolygott ártatlanul, nehogy tiszteletlen legyen. Felpróbálta, a kabát szűkebb volt mint nyáron, az ujja meg: nem volt ujja, vagy karja, mindegy. Nem volt neki semmilye, oda lett varva valami mappaszerű bőrbasz, mintha a nyolcvanas évekből a Modern Talking énekesének a diplomatatáskája lett volna rávarrva, vagy nem is tudom. Puhány nyálkás édesbarna antilop. Hirtelen próbálta fel, közben még egyszer végigfutott a fejében: a mellény színével összeegyeztethetetlen fáradtbarna színű, túlfinomított bőrből lett megvarrva, és azonnal rosszul érezte magát. A néni is mondta, hogy fiatalember, ez valóban nagyon szűk, de a karjára nem mondott semmit. Aztán elővett egy kézi hajtású káposztareszelőt, amit szét akart szedni, mert beragadt, de nem tudta kicsavarni a hajtókarját. Megkérte Toszkát, csavarja ki, legyen kedves, mert neki nem erős a keze. Toszka a új kabátjában – amit még messze nem érzett magáénak – próbálta kicsavarni, de nem ment. Ilyen életszerű helyzetben, mikor az ember már nem arra figyel, hogy mit hord, hanem, hogy mit csinál, ilyenben sem érezte magát a kabátban otthonosan. Nem látott semmi csavart, és megállapította, hogy a reszelő nem szétszedhető. De szétszedhető az – mondta a néni, csak visszafelé kell csavarni. Végre sikerült. Nem értette, hogyan, hiszen ott sem volt. Gondolatban már leszedte a kabát, mit kabát, a valami karját, és egy kockás szövetet varratott fel helyette, meg kitágítatta Pesten egy szűcssel, vagy az anyukájával, vagy Szentendrén a mindent vállaló varrónővel. Már meg volt a terv, csak előbb karhoz való anyagot kell venni, jó vastag posztóból. Piros-kék, valami színeset mindenképp.
A néni örült, Toszka elhúzott a kabáttal, bedobta az anyósülésre, és elindult a Battyhiány tér felé, mert ott korábban tudott egy szűcsöt. Közben már Soroksáron várták. Lehet, hogy nem kellene ezt a dolgot most öt perc alatt megoldani. De kell a kabát, már elképzelte magát több helyen is benne. Lovon, utcán, kertben, városban, próbateremben, ahogy majd belép, kint téli sötét, bent zöld neonfény. Nyaka sem volt a kabátnak, majd sálat vesz fel. Nagy volt a dugó. A szűcs boltja már sehol, illetve a bolt ott volt, de zálogház lett belőle, vagy motoros bolt, már nem emlékszik. Időre kellett mennie, egy focipálya büféjében volt találkája. Ott gyenge volt a világítás, mindenki melegítőben feszített, vagy más, igénytelen ruhában, fakó színben. Köhögött egyet-kettőt a helyiségben. Hőemelkedés vagy láz, valami ilyesmi kezdődött épp. A mondatai kapkodósak lettek, nem tudott koncentrálni, többször elmondott dolgokat az embernek, akivel találkozott, aztán zavarodottan hazament. Sárit felszedte a hévállomáson, megmutatta neki a kabátot. Otthon felvette, Sári azt mondta, hogy úgy néz ki, mint valami olcsó magyar közszolgálati tévésorozat igénytelenül felöltöztetett mellékszereplője. Toszka lázasan töltötte az éjszakát abban a szobában, aminek a másik sarkában a fotelban hevert a kabát, megoldatlanul.
2011 December 13.
{jcomments on}
