Hartay Csaba versösszeállítása havas tájról, esti fagyról, és arról, hogy a múlt megfizethetetlen. (Fotó: Révai Sára)
Időérték
Előre utálom
A holnap reggelt
Ágyból ki fürdőszoba
Kulcsok garázs
Mire megérkezem
Pont fűteni kezd
Állíthatom le a motort
Nyáron mit nem adnék
Tíz perc hidegért
Most meg semmit
Értéktelen a jelen
A többi idősík pedig
Mindenki egyszerre:
A jövő piszok drága
A múlt megfizethetetlen
A kulcsot vitte
Az esti fagy
Elzárja a jégcsapokat
Megszilárdult ropogó
Hókása-keréknyom
Biciklis egyensúlyoz
A fénylő páncélon
Hóba fullad
Az eldobott csikk
A bolt már zárva
Derengő kirakatában
A kulcsot vitte tábla
A párától alig olvasható
Hódara
Strandfülke, nyitott ajtóval.
Mozgatja, magára zárja a szél.
A járdán egy tacskó koporászik.
Valami régi tél lehet.
A hajót partra vonták,
szemben sötétség a házban.
Csak a karácsonyfaizzó fénye
pulzál tompán odabentről.
Mintha rajtam kívül más is
kiköltözött volna az ünnepekből.
A folyó még nem fagyott be.
Hódara hull a vízbe.
Lélegzem. Cigarettára gyújtok.
Kedvem lenne azonnal eldobni.
A képeket, a szavakat, a cigarettát.
Semmi sincs egyben,
csak ez a képzelt idő.
Tűlevéllel elvarrt szavak
Vannak-e szavak? Csakis szótlanul.
Vannak-e percek? Látatlan elvonul.
A kertben hógyapjas tuják állnak.
Szenteste áldott születésre várnak.
Az égen holdtestű, csillagszemű halak.
Akár a kimondatlanul is létező szavak.
Csak az emlékezés akváriumfénye.
A múlt, mintha lassan úszva égne.
Éjben derengő, nádtetős ház, szólít, hív.
Odabent szaporán dobogó kályhaszív.
Most dermedt szobák, elfagyó szavak,
s körben komor, repedezett vályogfalak.
Elfolynak évek, omlanak ölelések.
Ami marad: katedrális a feledésnek.
Az égen holdtestű, csillagszemű alak.
Szaggatott dallam, tűlevéllel elvarrt szavak.
{jcomments on}
