Még be sem mutatták a mozik A visszatérőt, sokan már magabiztosan hajtogatták, Leonardo DiCaprio most végre megkapja majd az Oscar-díjat, és ezzel egyensúlyt hoz az Erőbe. Olyan érzésem volt, mintha a film mögött egy „adjunk már egy Oscart szegény DiCapriónak” mozgalom állna. Így aztán megnéztem, mit alkot a színész, no meg a rendező, Alejandro González Iñárritu. Aki azt várja, hogy A visszatérő sztorija, dramaturgiája Böde Dániel-módra vágja majd földhöz, nagyot fog csalódni. Alejandro González Iñárritu 19. században játszódó alkotása egy csonthidegben játszódó, csontegyszerű bosszúdráma, annak viszont csodaszép. A nem túl bonyolult, egyébként igaz történeten alapuló sztori körülbelül így néz ki: prémvadászként tevékenykedő főszereplőnket, Hugh Glass-t (Leonardo DiCaprio) az amerikai vadonban brutálisan helyben hagyja egy grizzly medve, majd a sérültet társai magára hagyják egy betemetetlen sírgödörben.
Ám nem tudják, hogy az ébredő erővel van dolguk: Hugh Glass-ba ugyanis visszatér az élet, majd árkon-bokron, szakadékon, vízesésen és ellenségen át útnak ered, hogy kíméletlenül elszámoltassa a legnagyobb árulót. A visszatérő kicsit olyan, mint egy jóféle road movie: mélázva gyönyörködünk a kegyetlen tájban, miközben fizikai és lelki fájdalmaktól szenvedő főhősünk gyalogszerrel és lóháton rója a kilométereket. Múltjáról, motivációiról szinte semmit sem tudunk meg. Hugh Glass egyébként sem az a beszédes fickó. Bár valószínűleg mi sem lennénk azok egy medvetámadás után, pláne a semmi közepén a repkedő mínuszokban. A visszatérő tipikusan olyan alkotás, amit moziban, széles vásznon, dübörgő hangrendszeren kell élvezni. Bele kell simulni a filmbe, különbem megette a fene az egészet.
Aki egy laptop kijelzőjén nézve, 500 forintos fülhallgatóval vág neki az alkotásnak, az saját magát fosztja meg a csupa nagybetűs filmélménytől. Alejandro González Iñárritu apait-anyait beleadott a látványvilágba: a lélegzetelállító helyszíneknek és a hosszú snitteknek köszönhetően azt hihetnénk, véletlenül egy dokumentumfilmre váltottunk jegyet. A rendező amikor csak lehet, kihangsúlyozza, hogy a természetben járunk: a film annyiféle állatot vonultat fel, és olyan közelről mutatja őket, hogy szinte a fejünkben halljuk az erdőben csörtető vaddisznók röfögését és a lovak fújtatását. A visszatérő megnyerően hiteles és korhű, visszarepíti a nézőt abba a korba, amikor gyros-tál helyett nyers bölénymáj volt az esti menü. A 150 perces játékidőbe természetesen sikerült belegyömöszölni néhány igencsak látványos, westernbe illő akciójelenetet. Ha ez nem lenne elég, egy parádésra sikerült, véres trancsírozást sem felejtett ki a filmből a rendező.
Na, de mi a helyzet az Oscarért teperő DiCaprióval? Teszi a dolgát férfiasan, kihozza a maximumot egy nem túl bonyolult karakterből. Nem fogom bezúzni a tévém képernyőjét a távirányítóval, ha idén DiCaprio kapja az Oscart, de tud ő ennél jobbat is. Hogy mást ne mondjak, már kölyökképű ifjoncként megkaphatta volna a szobrot az Egy kosaras naplójában nyújtott produkciójáért. Ezúttal bőven elég volt magára húznia azt a drabális méretű szőrmekabátot, majd eljátszania a szenvedő, a végsőkig küzdő hős szerepét Tom Hardy oldalán, akinek talán még érdekesebb is volt a karaktere. És pont ez a gond az alkotással, hogy nem hatol elég mélyre, nem bontja ki igazán a szereplők jellemét, így megmarad az egész egy faék egyszerűségű bosszúfilm szintjén. A visszatérő nem mond sokat, azt viszont gyönyörűen teszi: Alejandro González Iñárritu leforgatott egy vérben és hóban tocsogó látványorgiát, ami hiába szép, nem üt akkorát, hogy évek múlva is felemlegessük, netán újra megnézzük. Már csak egyetlen kérdés maradt: DiCaprio megkapja végre azt az Oscart, vagy a grizzly medve beelőzi?
A film adatlapja a Magyar Film Adatbázis oldalán.
