(negyedik nap)
Rájöttem, mi a legunalmasabb ebben az egészben. Én magam. Hogy nem tudok elbújni önmagam elől. Nem tudok kisétálni a valójában alig valakit érdeklő, szánalmas kis problémámból. Zavarom saját magamat. Útban vagyok magamnak. Útban van a rossz lábam. Mindig belebotlom.
Nyaralóhelyről álmodtam. Egy sötét szállodai szobába lépve felkapcsoltam a villanyt, és a hatalmas, üres körablakok miatt egyből láthatóvá váltam a kinti szürkületben lázadó helyi őslakosok számára. Rögtön megindultak felém, ahogy észrevettek. Megpróbáltam bebújni egy sarokpolc alá. Aránytalanul szűk volt, de löktem, nyomtam, tuszkoltam magam beljebb és beljebb. Ez volt a nyaralás álmomban. Ez a kényelmetlen alvás pszichedelikus lenyomata.
Tegnap végre beadtam magamnak az injekciót. Először csak összefogtam a hájat a hasamon, és közelítettem felé a tűvel. De megállt a kezem, azon a ponton, amikor be kellett volna szúrni. Nem megy ez rögtön. A tű az oka. Van annak valami javíthatatlan taszítása. Gonoszsága. Olyan, mintha egy darazsat kéne simogatnom. Gyere, kis darazsam, ide lődd a fullánkodat, légy oly rohadék. De végül becsusszant. Inkább szúrok, mint a trombózis. Ez járt a fejemben. Ilyenkor áldás a háj a hason. Gondolj bele, kockás hasba döfni a cuccot, beletörne a tű.
Számolom vissza a napszakokat, napokat. Egy hét múlva ilyenkor már nem lesz rajtam fekvőgipsz. Jön a járó. A járóka. Az már kevésbé kötött. Igaz, hogy autót nem vezethetek, de visznek, mint valami sztárt. Indokolatlanul nagy formátumú újságokat fogok lapozni a hátsó ülésen, és szivarozom közben.
Könyvek, könyvek. Dragomán Máglyája, újraolvasva itt-ott. Petri összes. Versei, interjúk. Két vaskos kötet. Sokkal többet ivott fél óra alatt, mint én, azon az estén, amikor elestem. És az évekig járatott Rubiconok. Keresem a huszadik századról szóló írásokat. Sztálin, Rákosi, Kádár, Ceausescu. Na és a filmek. Sorozatok. A megunhatatlan Maffiózók (Sopranos), az eddig nem látott X polgártárs. Lekötött végre. Rájöttem, azokat a filmeket szeretem, amelyekről nem jut eszembe közben, hogy ez egy film. Ha valóságnak élem meg, akkor velem együtt hömpölyögnek az események. Nem kell ehhez dokumentumszerű dráma. Csak ne bénázzák el a színészek. Meg a forgatókönyvíró, meg a látványtervező, meg a rendező. Talán csak ennyi.
Fekszem, és ugyanúgy megéhezem, mintha egész nap jöttem-mentem volna. Zabálok. Falok. Vissza kell fogni magamat, ennyi háj bőven elég a hasamra.
Minden nap igyekszem gyorsan túl lenni a fürdésen. Fürdés? Idétlen, kifacsart, kitekert testhelyzetben fröcskölök magamra tusfürdős vizet, ide-oda. Be vagyok rezelve közben, el ne csússzak. Ott a járókeret közvetlen mellettem, de ott a csúszós padló és a víztócsa is. Fasza lenne ráesni úgy a törött lábamra, hogy mondjuk, eltörne a kezem. Megint a dramatizálás. Más örülne, ha lenne két szabad órája ücsörögni és bámulni ki a dagadt fejéből.
Kibámulás. Mi van kint? Na, ez legalább nem fájdítja a szívemet. Ugyanaz a szürke közönyidő. Se nem fagy, se nem enyhül. Sártakony és köd. Ezt legalább nem bánom, hogy nem tudok kézen fogva andalogni Ágival a hóesésben. Nincs hó, el lehet felejteni a fehér karácsonyt. Lassan annyi esélye lesz, mint a fehér augusztus húsznak.
Még hat nap tévelygés a main kívül ebben a gyakran kínlódásos könyv-net-tévé Bermuda háromszögben. Csak hat nap. Valós nyaralóhelyen pillanatok alatt elpárolog. Itt néha megdöccen, felborul, leragad az idő. Főleg, mikor elkap az önsajnálat. És aztán ismételten kiröhögöm magamat: te hülye balfasz, megérdemelted.
