(második nap)
Az ébredés. Ahogy kint a konyhában Ági készíti a reggelit, és már égnek a lámpák, kirajzolódik az ágyam mellett egy járókeret. Szép járókeret, dizájnos, lábain gumibakok, hogy ne taknyoljak el még egyszer, ha kiaraszolok éjjel a vécére. Jobb, mint a mankó, stabilabb. Ben Kingsleyvel álmodtam. Van a Sopranosban az a rész, amikor Christofer Moltisantiék a zs-kategóriás horrorfilmjük főszerepére akarják rábírni Sir Ben Kingsleyt, kevés sikerrel. Valahogy velem sem volt túl kedves a fazon. Ültünk a nyúlzugi telkünk teraszán, ugyanilyen szürkeség volt, semmi hó, és hosszan hallgattunk, amikor végre megszólalt: Magadnak csináltad. Nézz magadra – mondta. Kösz, vágom, hogy balfék voltam. De mit lehet tenni? Az önsajnálat után jön a megnyugvás, a belenyugvás, hogy oké, nem olyan vészes ez (nem a fenét nem), majd hopp, megint visszaugrik agyamban a kapcsoló a hiszti-fázisba. Ahogy felhajtom a paplant, rögtön a gipszvalóság: mi ez itt a
lábamon? Tényleg ez van? Nem csak egy rémálom? Sajna nem. Kőbakancs. De túra maximum az álmaimban. És hova mennék? Eleve. Most lehet pihenni. Elolvasni azokat a könyveket, amiket eddig félretoltam a polcon. Ott vannak, tessék. Jó, mindjárt. Hiába telt el pár nap, még mindig nem tudok teljesen másra koncentrálni, csak erre a betonrépára a lábamon. Most ez ettől jobb nekem, ha idegesítem magam a történteken? Dehogy jobb. De mégis ezt teszem a leggyakrabban, hogy miért kellett akkor nekem, ott, úgy… mindegy, én akkor is a saját lábamon állok. Az egyiken. Semmi sincs a jobb lábam ellen, de az a baj, hogy mellette sem. Illetve mi az, hogy, nagyon is! Egy gipszputtó. Kezd karácsonyi hangulatom lenni. Duci angyalka a bal lábam. Csak úgy repül, ha magasba tartom. De inkább az idő, az idő repüljön. Az időjárás most nem is izgat annyira. A termosztátot kémlelem a köpönyeg.hu helyett. Ott a mai hőmérséklet. Kint esik. Valami gonosz ősz ez odakint karácsonyi tél helyett. Miattad estem el, nem az elfogyasztott bor miatt. Miattad, te csúszós, taknyos aszfalt és padka. Lehetett volna sokkal rosszabb is. Mondjuk egy atomtámadás az elvágódásom helyett. Na, ugye. És a telefonok. Kereszttesóm, Szőke Tomi a kosárlabda-baleseteiről. Hónapokig merevítővel, hetekig fekvőgipsszel. Máskor lábon kihordott csonttöréssel. Hogy nyugodjak meg, ő ezeken túl van. Mesélte, hogy pár éve Szilveszterkor törött lábbal szánkóra ült, úgy húzták el a haverjai a helyi diszkóba. Telefonok. Turbó barátom a szomszéd utcából röhögve hív, hogy ugorjak át egy sörre. Tudok vele együtt nevetni, ez jó, bár nem túl őszinte. Ne sajnáljatok, akkorát pihenek, mint még soha. De tényleg, jöttem-mentem ezzel a törött lábbal. Minden ismerősöm nyugtatott, hogy ez csak zúzódás lehet, nyugi. Mert én is úgy képzeltem el a törött lábat, hogy eltörik, mint egy ropi, és akkor van két darab. Az enyém nem lehet ilyen, egyben vagyok. Megyek. Elmentem a sebészetre, fel a lépcsőn, le a lépcsőn röntgenre (röttgernnnyre), vissza a lelettel a sebészetre. De amikor a törés szót megláttam a papíron, rögtön tudtam, hogy kampó van. Sajnos gipsz – mondták a kedves doktor nénik. Tényleg aranyosak voltak, én meg leizzadtam az idegtől. Megint eltelik egy nap. Fellinger Károlytól kaptam meg postán (akkor még ki tudtam menni érte a kapuba) néhány kötetét, azokat forgatom. A Külön bejárat című, kőkemény kötésű versanyag a kedvencem. Plusz kezembe került Kertész Imre: Mentés másként című naplókötete is. Még apámnak vettem pár éve, anyutól vettem vissza mostanában. Valaki majd a gipszemet, törésemet is visszaveszi. Adom, nyugodtan viheti, én addigra maximálisan kiélvezem.
